A megfelelési kényszer buktatói

Jessie Burton regényíró egész életében másoknak akart megfelelni. Könyveiben azonban kihívóan bonyolult női karaktereket hoz létre, akik őt is arra késztetik, hogy átgondolja önmagáról alkotott felfogását. Az Elle hasábjain útkeresésről és arról mesél, miért nem érdemes mindig másoktól várni a megerősítést.

Életem nagy részében azon gondolkodtam, hogyan érezheti egy lány jól magát a saját bőrében, és hogyan szeretheti magát egy nő mások jóváhagyásának biztonsága nélkül. Fiatal koromban acélos önbizalommal rendelkeztem. Nem tudom, honnan jött, de nem hallgattam el, és azt hiszem, emiatt néhányan kevéssé kedveltek. Az osztályban mindig fent volt a kezem, a legjobb jegyeket kaptam a legnehezebben megnyerhető tanároktól. Szerepeltem az iskolai darabokban, díjakat nyertem, és csak beszéltem, beszéltem, beszéltem: emlékszem, hogyan forgatták az osztálytársaim a szemüket. De a lényeg, hogy megerősítettek, csak ez számított. A megerősítés biztonságot adott.

A baj az volt, hogy annyira csillogtam, hogy nem tudtam, mindezen eredmények mögött mi az, ami igazán értékes bennem. Egyszerűen nem tudtam visszaemlékezni olyan pillanatra, amikor másképp léteztem volna: fenn kellett tartanom a külső megerősítés rendszerét azoktól, akiket feletteseimnek gondoltam.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jessie Burton (@jessieburton) által megosztott bejegyzés

Elkezdtem az egyetemet, és még mindig szükségem volt arra az általam biztonságnak gondolt érzésre, hogy másoknak megfeleljek. Volt azonban egy pár piros, térdig érő Anello & Davide csizmám is, amit egy adományboltban találtam – és imádtam hordani. Néhány hallgatónak nem tetszett a csizmám, így engem is kirekesztettek, és szemtől szemben prostituáltnak neveztek, ahányszor csak elsétáltam mellettük.

Túlságosan sokkolt ahhoz, hogy bármit válaszoljak. Még mindig fájdalmasan tisztán emlékszem: milyen szűk látókörűek voltak, és fenyegetve érezték magukat – de milyen könnyű volt beskatulyázni engem, és a szavaikkal bántani. Szeretném azt mondani, hogy nem érdekelt, pedig nagyon is. Azok a hallgatók nem voltak a „feletteseim”, mégis azt akartam, hogy elfogadjanak, de nem tették.

A szerethetőség működik

Később rájöttem, ahogy minden lány, akár használja ezt a tudást, akár nem, hogy ha a filmeket, reklámokat és regényeket másolom – kedves vagyok, laza, megnyerő és rokonszenves, szellemes és vidám –, akkor szerethetőbb leszek mások szemében. Elkezdtem változtatni magamon, hogy egy újfajta biztonságban érezzem magam. Az emberek kevésbé érezték magukat fenyegetve általam, így befogadtak.

A szerethetőség működik. Sok nőnek bejön, a húszas és a harmincas éveiben, majd a negyvenesekben, és még tovább. Szinte mindannyiunknál beválik, sőt, tulajdonképpen: akik nem illeszkednek be a képbe, akik átengedik a ravaszságot, akik mások jóváhagyásának szüksége nélkül ünneplik a szépségüket vagy a szexualitásukat, vagy akik túlságosan magabiztosnak tűnnek önmaguk kifejezésében vagy védelmében, azoknak nagy árat kell fizetniük.

Az elme büntetni akar, a száj tágra nyílik. Az ilyen lányokat hiúnak, beképzeltnek, csalónak nevezik. Vagy csúnyának, esetleg ribancnak. És a rasszok vagy az osztályok sajátosságairól akkor még nem is beszéltünk, a társadalom szédületes könnyedséggel hagyja figyelmen kívül egy nő önrendelkezését és szabadságát. Ennek eredményeképpen a nők még mindig úgy nőnek fel, hogy azt tanulják, a legegyszerűbb út, ha csendesek maradnak, szelíd szexuális vonzerőt sugároznak, rokonszenvesek – és reménykednek a legjobbakban.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jessie Burton (@jessieburton) által megosztott bejegyzés

Kislányként azt gondoltam, hogy a képesség, hogy valaki a saját szabályai szerint élhessen mások megerősítése nélkül, egy ajándék, amellyel a szerencsések születnek, és amit néhány évig én is birtokoltam. Felnőttként már látom, hogy bár az élet ennél sokkal bonyolultabb, az Instagram és a Twitter olyan helyekké váltak, ahol a megelégedettséggel ellentétes érzések olykor nagyon kitartóan működnek.

A terükbe való belépés felébreszti önmagunkkal szembeni elégedetlenségünket – ez az érzés minden alkalommal felerősödik, amikor megnyitjuk az alkalmazásokat. Az online térben éhezünk mások szeretetére. Az oldalaknak az a jó, ha minél többet akarunk – magasabban vagy mélyebben, esetleg gazdagabbnak lenni, jobban félni attól, hogy kik vagyunk, miközben valaki olyanról álmodunk, akik sohasem lehetünk. Arra sarkallnak, hogy megosszunk és előadjunk, továbbá, mindenekfelett, megerősítést keressünk.

Hátrahagyni a virtuális tapsot

2018-ban letöröltem magam a Twitterről. Privilegizált helyzet, hogy képes voltam otthagyni, mégis folytatni a karrieremet íróként, de ma is hiányzik. Voltak nagyon vicces és érdekes emberek. Instagramon még mindig fent vagyok, aminek megvan a kellemes oldala – de egyben olyan hely is, ahol virágoznak a hamis illúziók, és ahol a közösségépítésről szóló, gyakran üres szavak nem tisztelik a megélt valóság mélységét. A „tetszik” szó minősége megváltozott.

A három legkedvesebb barátnőm nincs fent a közösségi média felületeken, és ez szerintem nem véletlen. Részben azt tükrözi, hogy kik ők, és miért szeretem őket még mindig. Nagy örömömre szolgál az ő csendesebb világuk. Úgy élik az életüket, hogy nem vadásznak like-okra, és nem keresnek külső megerősítést. A hangulatuk nemigen függ egy idegen virtuális tapsától.

Mindegy, hol éljük az életünket, soha senki nem fog eljutni egy olyan zen-szerű állapotba, ahol egyáltalán nem érdekli, mit gondol róla bárki. Egy ilyen helyzet nem is igazán kívánatos, hiszen természetesen vannak olyan emberek az életünkben, akiknek számít a véleménye rólunk – de ennek a véleménynek kevés köze van az érdemtelen megfigyelők által alkototthoz.

Szóval én is meg akartam változtatni az utat, ahogy keresem a megerősítést. Egy Tavi Gevinson- interjúban olvastam, hogy valaki más kezeli a közösségi média posztjait, és nem lennék meglepve, ha nem ő lenne az egyetlen. Más nők a legközelebbi és legkedvesebb barátaiknak adták meg a jelszavaikat, akik csak rövid ideig engedik őket az Instagram cirkuszába. Ha kislány korod óta hozzá vagy szokva a jutalmazáshoz, és a közösségi média adja ehhez a dopamint, nagyon nehéz hátat fordítani.

A piros csizmám azóta érintetlen, de az idő és a tapasztalat kissé kevésbé acélossá tett. Az önbizalmam mélyebben beágyazódott, de máig nem mindig tudom, hogyan tápláljam.

Nem vagyok olyan erős, hogy a szemforgatások és a szexuális inzultálás kísérletei ne bántsanak, és ugyanúgy gyötör a vágy, hogy szeressenek. Szívesen mondanám, hogy volt egy damaszkuszi megtérős pillanatom, egy villámcsapásnyi kinyilatkoztatás a szerethetőségről, a leleplezésről és a helyeslésről, és hogy mindezt hogyan lehetne megoldani. Nem volt – de azt hiszem, a regényíróként töltött elmúlt nyolc évem alatt inkább írtam ezekről. A megerősítés iránti vágyakozás a karaktereimben él tovább.

Az általam alkotott nőknek vannak hibái és néha nehéz velük, de olyan emberek veszik őket körül, akik igazán látják és szeretik őket. A legfontosabb pedig, hogy megtanulják magukat értékelni, nem csak azért, amit tesznek, hanem azért, akik ők valójában.

A legutóbbi inkarnációm, Medusa, vitathatatlanul az ilyen vágyakozás megtestesülése: egy lány, akit a szépségéért büntetnek, és kurvának neveznek, majd a csúnyaságáért büntetnek, és szörnyetegnek neveznek. Megtalálja a kiutat – hogy igazán lássa önmagát, megértse a hiányosságait, és amire büszke lehet. Elfogadja a sötétebb oldalát, ezáltal emberként jobban bevonódva érzi magát.

Kinek a megerősítését keressük?

Mindannyian sokkal bonyolultabb lények vagyunk, mint egy szellemesen összeválogatott felirat az Instagramon. Csak nem mindig volt szabad ezt megmutatnunk. És ha ez túl sokáig tart, talán soha nem találjuk meg a szavakat. Jól érezni magam a bőrömben egy egész életen át tartó utazás lesz – megtalálni azt a létezési módot a világban, ami számomra jó érzés, nem pedig azoknak a vállalkozásoknak, amelyek pénzt keresnek az önbecsülésem időszakos zuhanásaiból. Nem akarok elcsépelt szavakat használni, de azt hiszem, ez az egyik legalapvetőbb küldetés, amellyel mindannyiunknak szembe kell néznie.

És úgy gondolom, hogy talán a kulcsa ennek az egésznek az, hogy megkérdezzük: kinek a megerősítését keressük? Mi ez tulajdonképpen? Igazi csodálat, törődés, szerelem? Tetszés, ahogy régen ismerted? Azt hiszem, legalább ez egy olyan dolog, amit megértettem.

Talán mindig is vonzani fog az öröm, hogy az életem egy változatát láttassam, és ezért megtapsoljanak. Talán. De ha a szívemben tudom, hogy kinek a véleménye számít igazán rólam, akkor ez végre a felszabadulásom kezdete lehet.

Forrás: Elle