Hogyan legyünk támaszai másoknak, miközben magunkra is figyelünk?

Az önzetlenség érték, a másik segítése hősi erény: halljuk életünk során több helyről is. De vajon mi történik akkor, ha közben mi magunk merülünk ki, a figyelmünk ezerfelé szakad és már nincs erőnk jelen lenni?

 

A modern világban könnyű elaprózódni: üzenetek, feladatok, multitasking. Kapcsolataink azonban nem az állandó, azonnali válaszokból és online jelenlétből születnek, hanem abból, hogy valóban ott vagyunk a másikkal. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy tudjunk magunkra figyelni. Bacsó Flóra konfliktuskezelő szakember, Kapcsolódó Nevelés oktató és Somatic Experiencing Practitioner egyéni és csoportos folyamatokban kíséri az embereket. Munkájában a mediáció és a resztoratív gyakorlatok eszközeit használja, jelenleg családterápiát és pszichológiát tanul. Arról beszélgettünk vele, hogyan tudunk jól segítséget adni, miért nem a tanácsok a legfontosabbak, és miért sokszor a tökéletlenség, az esendőség és a határaink tisztelete adja a kapcsolódás valódi erejét.

Az összekapcsolódás illúziója

Az utóbbi években úgy tűnik, mintha mindannyian elaprózódtunk volna. Online üzenetek százai érkeznek nap mint nap, amelyek azt az illúziót keltik, hogy állandó kapcsolatban vagyunk egymással. Valójában azonban sokszor éppen az ellenkezője történik: az összekapcsolódás érzése felszínes, a valódi elmélyülés hiányzik. Bacsó Flóra konfliktuskezelő szakember szerint ennek különösen a Covid- járvány megjelenése óta látjuk a következményeit. „Az az illúziónk, hogy szimultán több dolgot tudunk csinálni, de a multitaskingról már több szakember is kimondta, hogy ábránd, hiszen az agyunk igazából csak gyorsan váltogat két figyelmi fókusz között. Sok minden az online felületeken maradt, ami bizonyos szempontból áldásos – például a távmunka –, de a valódi kapcsolódás illúzióját is erősíti.”

Az üzenetek világa ugyanis nem pótolja az élő jelenlétet. Bizonyára mindenkinek volt olyan tapasztalata, amikor egy SMS-ben folytatott beszélgetés a résztvevők legjobb szándéka ellenére is rossz irányt vett, és mire észbekaptak, már két sértődött fél ült a két eszköz végén, pedig a kezdés csak ennyi volt: „Hogy vagy?”. 

A mimika, a gesztusok, a tükörneuronok működése: ezek adják a valódi kapcsolódás élményét. Cseten nem tudunk ugyanúgy rezonálni egymásra.

Válság jelei és odafordulás

Ez a felfokozott, ingerekkel teli és közben mégis eltávolító környezet különösen megnehezíti, hogy észrevegyük, ha valaki bajban van. Egy városban élve is lehet az embernek olyan élménye, mintha a másik nagyon távol lenne. Mindannyian megéltük már a túlterheltségből fakadó lemondott találkozókat, az elhalasztott telefonhívásokat. És ahelyett, hogy elhívnánk egy süteményre a másikat születésnapján, odabiggyesztünk egy szívecskét a profiljára. Ebben az eltávolodásban nehéz észrevenni, ha a másiknak szüksége lenne ránk, ha éppen válságban van. A közösségi média felületre megosztott tartalmak közül mindig sok lájkot kapnak a problémákat megosztó, kitárulkozó posztok és írások, de vajon hányan kelnek fel és visznek egy tál levest a régi barátjuknak, ha kiírta, hogy leverte egy betegség a lábáról? 

Sokszor pedig a jelek sem egyértelműek, sem a közösségi médián, sem az élő talákozások alkalmával. Ha látjuk, de nem értjük a változást a másik viselkedésében, vagy éppen összeegyeztethetetlennek tűnik azzal, amit róla tudtunk. Élhetünk a gyanúperrel, hogy valami történik benne, amihez lehet, hogy szüksége lenne segítségre, de nem tudja, nem akarja kimondani. Bacsó Flóra szerint ilyenkor nem az analizálás visz közelebb, hanem a nyílt odafordulás:

Néha sokkal jobb azt mondani: én most nem értem, mi történik veled, elmeséled? Ahelyett, hogy »rosszul nézel ki«, »leharcoltnak tűnsz« konktraproduktív mondatokkal címkézzük vagy elemezzük a másikat. Ez közelebb tud vinni ahhoz, hogy megnyílhasson nekünk a másik.

Tanács helyett együttérzés

Amikor odafordulunk, gyakran abba a hibába esünk, hogy rögtön megoldásokat, tanácsokat kínálunk. A szándék jó, de a hatás nem mindig az. „Tanácsnak csak akkor van helye, ha kérik. Ha valaki azt kérdezi, merre van a benzinkút, és tudjuk az utat, akkor mondjuk el. De ha a másik nehézségeiről beszél, sokszor nincs szükség ötletekre, hanem inkább arra, hogy ott legyünk vele.”  Az egyszerű, rövid mondatok – „hallak”, „itt vagyok”, „ez tényleg sok lehet” – sokkal többet jelentenek, mint a legjobban csomagolt tanács.

A jelenlét értéke

A jelenlét értékét gyakran alábecsüljük. A megoldásorientált világban hajlamosak vagyunk azt hinni, kevés, ha „csak” ott vagyunk. Pedig a szakember szerint éppen ez a legtöbb, amit adhatunk.

Szeretem az egyszerű mondatokat. Szeretnék itt lenni veled, de nem tudom, mit tehetnék. Ez az ügyetlenség, sutaság is elfér. És sokszor éppen ez segít.

A kapcsolatainkban nem a tökéletesség számít, hanem a hitelesség.

Határok és őszinte kommunikáció

Mindezzel együtt a segítség nem jelentheti azt, hogy teljesen feladjuk saját határainkat. A másik mellett lenni csak akkor lehetséges, ha közben vigyázunk magunkra is. Ez nem önzés, hanem realitás. „Van, hogy muszáj azt mondanunk: nekem ennyi fér most bele. Szeretnék veled lenni, de tíz perc után el kell köszönnöm. Nem a másik ellen szól, hanem a saját határaimról.” A transzparens kommunikáció kulcsfontosságú: világossá tenni, mit tudunk és mit nem. Nincs garancia arra, hogy a másik nem sértődik meg, de ez nem rajtunk múlik. A mi felelősségünk csak az, hogy világosan jelezzük a saját kapacitásainkat.

Oxigénmaszk, magunknak

A hétköznapi életben sokszor az úgynevezett „oxigénmaszk” elv adhat kapaszkodót. Repülőgépen is arra figyelmeztetnek, először magunkra tegyük a maszkot, aztán segíthetünk másnak – ez a kapcsolatokban is igaz.

Az önzetlenség nagyra értékelt, a mesék és történetek hősei sokszor önmagukat félretéve rohannak a másikért. De érdemes feltenni a kérdést: hosszú távon is jó stratégia, ha mindig magam elé helyezem a másikat? Hol vannak azok a szigetek, ahol én is levegőhöz jutok?

Ez különösen fontos, ha valakit krónikus betegség, hosszú távú nehézség érint. Ilyenkor a segítés maraton, nem sprint.

A hibák természetessége

A határok tartása ráadásul szorosan összefügg a családi és kulturális mintáinkkal. Ki mit tanult arról, hogy szabad-e nemet mondani, mennyit bírunk el, és mi számít tehernek? Flóra szerint tudatosítani kell, hogy a teljesítményünk sem lineáris. „Vannak napok, amikor százharminc százalékot tudunk adni, máskor csak harmincat. Ha tudom, mi tölt és mi vesz el az energiáimból, könnyebben tudom meghúzni a határaimat.” És még valami: a segítségnyújtás sosem hibátlan! Elkerülhetetlenek a félrement mondatok, a bénázások, a konfrontációk. De ez nem baj.

Nincsenek kikövezett utak. A bénázás, a konfrontáció és a reparálás is része a kapcsolatoknak. Így tanuljuk meg együtt javítani őket.

Emberi, nem tökéletes

A jó segítség tehát nem arról szól, hogy mindig mindent tudjunk, és sose hibázzunk. Nem arról, hogy bármikor, bármilyen áron a másik rendelkezésére álljunk. Sokkal inkább arról, hogy merjünk jelen lenni – akár ügyetlenül is –, hogy oda tudjunk fordulni a másikhoz, és közben figyeljünk a saját erőforrásainkra. A segítségadás nem lehet tökéletes, hanem ugyanúgy, ahogy mi, emberek, hibákkal, nehézségekkel terhelt. És talán éppen ebben rejlik az igazi ereje.