Két lábbal előre

Minél többet tapasztalt, annál óvatosabb lett, mondja, mi pedig minél többet beszélgettünk vele, annál biztosabban tudtuk, mennyire tévúton jár, aki eddig is csak a „tökös” színészt látta benne.

ELLE: ”Ő lehet a következő Gábor Zsazsa.” Állítólag ezt mondta rólad a BBC tudósítója közel tíz éve a berlini Shooting Staron. Hogy haladsz ezzel?
Nagy Zsolt: Erről nem is tudtam. Persze ez hülyeség, ki van zárva. Gábor Zsazsa egészen más irányba indult el a pályáján, mint én. Furcsán viselkedhettem, ha valaki ezt állapította meg rólam.
ELLE: És ha elhagyjuk a hollywoodi mércét, szerinted nagyjából hol tartasz most a pályádon?
NZS: Önmagában ez a kérdés nem foglalkoztat. Ha elkezdeném rangsorolni magam, nagyon messzire kerülnék attól, ami valójában érdekel, mert az mindig az adott munka, és hogy mit szeretnék vele elmondani.
ELLE: Illetve az a hatalom, hogy a színpadon sakkban tudsz tartani embereket, vagy meg tudod változtatni a lelkiállapotukat. Legalábbis egyszer ezt mesélted az első színpadi élményedről, ami a kisvárdai Panda színjátszó körben történt. Még mindig ez a lényeg?
NZS: Hát persze, ez iszonyúan érdekes: képesnek lenni a nézők érzelmeit, gondolatait vezetni. Az például sosem izgatott, hogy a művészetet a művészetért csináljam.
ELLE: Mi volt az első foglalkozás, amit kiszemeltél magadnak?
NZS: Kamionos. Óriási volt a nemzetközi forgalom a 4-es úton a falunk, Tuzsér mellett, én meg néztem azokat a hatalmas járműveket; mindig annyira misztikus volt, hogy vajon mit szállíthatnak és milyen messzire mehetnek: Budapestre, vagy még tovább? Micsoda élet! Most már tudom, hogy kőkemény, és megkeményednek ők maguk is.
ELLE: Életveszélyesen rossz kissrácként képzellek.
NZS: Pedig nem voltam az, sőt inkább kicsit félős is. Nem csináltam nagy őrültségeket, és tartottam a keményebb fiúktól. Érdeklődő, figyelő, átlagos gyerek voltam. Tuzsér pár ezres Szabolcs megyei nagyközség, és az a gyerekkori kép, ami régen élt róla bennem, mára elveszett. Akkor minden nagy volt, és csodálatosan érdekes, ma a nyugalom nagy, és a csend. A barátaim jó része el is jött onnan, mert kevés a munkalehetőség.
ELLE: Te például színművészeti főiskolásként kezdted meg budapesti pályafutásodat. A vidékiség miatti kompenzáció pedig általában két formában szokott megmutatkozni: a kisebbségi érzés miatti frusztráltságban vagy a dacos identitásvállalásban. Te melyiket választottad?
NZS: Mindkettőt, és éppen aszerint váltogattam őket, hogy mennyire voltam elégedett a munkámmal, vagy milyen emberek vettek körül. Persze bármelyik is került előtérbe, egyfajta védekezés volt amiatt, hogy egy pici faluból, és nem értelmiségi családból származom. Ezt egyrészt fegyelmezett munkával kompenzáltam, másrészt egy idő után egyre többet olvastam – és még ma is nagy a lemaradás. Mert minél többet olvasok, annál nagyobbnak érzem a hiányt. Sokszor azt érzem, hogy elolvasok egy könyvet, és már venném le a polcról a másodikat és a harmadikat is, hiszen egy nagy hálót alkotva minden mindennel összefügg, és annál cizelláltabban fogod látni
a világot, minél többféle gondolaton szűröd át.
ELLE: Magadat min szűröd át? Mennyire vagy önreflektív alkat?
NZS: Nagyon az vagyok, de ez a szakmámmal is együtt jár, hiszen a személyiségemből dolgozom. Eléggé tisztán látom a változásaimat is. Tudom például, hogy a fafejűségemmel, az ide nekem az oroszlánt is szemléletemmel ma már kicsit óvatosabban bánok, és nem provokálom annyira a környezetemet. Árnyaltabban látok helyzeteket és a meggondolatlanságot inkább tudatosság váltotta föl.
ELLE: Pedig néhány éve még ezt vallottad, hogy ”túl rövid az élet ahhoz, hogy lefegyelmezzük magunkat, és ettől boldogtalanok legyünk.” Akkor oda a carpe diem?
Ezt részben azért még mindig tartom, csak egyszerűen minél többet tapasztaltam, annál óvatosabb lettem.
ELLE: Az sem volt olyan régen, amikor a Kolorado Kidre készülve mesélted, micsoda őrült és veszélyes autózásba bonyolódtál az autópályán csak azért, hogy tréningezd magad a pesti vagány szerepére. Ma már ebben is mérsékelnéd magad?
NZS: Van négy gyerekem, nem hagyhatom őket cserben amiatt, mert én hülye vagyok. Arról nem beszélve, hogy nemcsak nekem meg a szeretteimnek van egy életünk, de a másik autósnak is. Mindenki akkor jár a legjobban, ha én megpróbálok vigyázni a másikra, és ő is fog rám, meg a gyerekeimre is. Így alakulhat ki a felelős társadalom. És azzal, hogy toleránsak vagyunk egymással. Engem egyre inkább az érdekel, hogy egy ember miért dönt másképpen, mint én, legyen szó politikáról vagy színházról. Szeretnék belehelyezkedni a másik fejébe, lelkébe. Ez sokkal jobban izgat, mint hogy azonnal ellenkezzek vele.
(...)
ELLE: Mi ad önfegyelmet?
NZS: A figyelem. Folyamatosan figyelned kell arra, hogy mi történik körülötted. És a test fegyelmezése is nagyon fontos. Évek óta kungfuzok, korábban szandáztam. A sport és a fájdalom nagyon jó nevelők.
(...)
ELLE: A feleséged (Oltai Kata kurátor – a szerk.) is az első sorokban viszi a zászlót a hazai feminista mozgalomban. Nem félsz, hogy elpuhulsz mellette? – kérdeznék tőled a büszke férfiúi öntudat hívei.
NZS: A feminizmus nem csak arról szól, hogy a férfiak hogyan viselkedjenek, pláne nem, hogy a férfiakat hogyan regulázzák meg a nők. Sokkal inkább arról, hogy a nők hogyan gondolkodjanak magukról, és hogy felismerjék a jogaikat. Én például soha nem gondoltam, hogy nekünk előjogaink lennének azért, mert farkunk van. Én annak ellenére is egyenjogúnak tekintettem a nőkre, hogy nem ilyen közegben nőttem fel. Nálunk a család közepe a férfi volt, aki a pénzt kereste, a nő meg mosott-főzött-takarított. Csakhogy ez a modell már akkoriban kezdett megbillenni: valójában már harminc éve is ugyanannyit dolgozott az anyám, mint az apám, sőt sokkal több pénzt keresett nála.
(...)
ELLE: A gyerekeiden kívül mire fordítanád, ha néha egy kis szabadidőhöz jutnál?
NZS: A barátaimmal lennék, sétálgatnék, nézném az eget, semmit nem csinálnék. Vagy teljesen hétköznapi dolgokat; nagy vágyaim nincsenek. Egy hosszabb utazás már túl nagy ajándék lenne, és már csak a környezettudatosságom is tiltja, hogy azt a rengeteg kerozint elfüstöljék miattam útban Timbuktuig.

A cikket teljes terjedelmében a 2016. szeptemberi ELLE magazinban olvashatjátok!