Tapasztó Orsi: „Ha nincs önbecsülés, semmi nincs!”

Tapasztó Orsolya az elmúlt években vált szélesebb körben ismertté: először influenszerként, majd fizikusból lett mentálhigiénés szakemberként hívta fel magára a figyelmet. Őszinte és bátor megszólalásaival, valamint azzal, ahogyan a szakmai tudást személyes történeteken keresztül teszi átélhetővé, sokak számára lett hiteles és inspiráló. Ez nem atomfizika című könyve már a megjelenés hetében a Libri sikerlistájának élére került, és azóta is töretlen népszerűségnek örvend.

Az interjúban Tapasztó Orsi a könyv születésének motivációjáról, a személyes és szakmai szempontokról, az önismereti munkáról, illetve a társadalmi felelősségvállalás fontosságáról mesél – ugyanazzal az őszinteséggel, ami a nyilvánosság előtti megnyilatkozásaiban és a könyv lapjain is visszaköszönnek.

ELLE: Mi késztetett a könyv megírására?

Tapasztó Orsi: Önismereti úthoz akartam segítséget nyújtani, nemcsak a klienseimnek, hanem egy szélesebb rétegnek. Azért a könyv formátum mellett döntöttem, mert én ebben a formában nagyon hiszek. Számomra sok olyan írás van, ami végigkísért az utamon, és amihez bármikor visszanyúlhatok. Úgy érzem, ez az a forma, amely hosszú távon is képes társul szegődni és segíteni – szemben egy videós kurzussal, egy workshoppal, vagy bármely más típusú támogatással. Természetesen az egyéni terápia a legmélyebb segítség, de ha valakinek nincs rá lehetősége, vagy szeretne egyedül, otthoni közegben dolgozni magán, akkor a könyv ehhez megfelelő eszköz. Az is érlelődött bennem, hogy nyomot hagyjak arról, hol tartok most, a negyvenes éveim elején – milyen elképzeléseim, gondolataim, nézeteim vannak az önismerettel kapcsolatban, és ezt saját történeteimen keresztül akartam bemutatni.

ELLE: A könyvírás során volt olyan élmény, amely fontos állomása lett az önismereti munkádnak, új felismerést hozott?

Tapasztó Orsi: A személyes terápiámban nagyon erősen visszatért édesanyám témája a könyvírás közben, és ez a folyamat azóta is tart. Bár a terápiás folyamataim során már sokszor dolgoztam vele kapcsolatos témákon, most, hogy sokat írtam róla, ismét mélyebben elmerültem a közös történeteinkben. Ha nem írom le ezeket az élményeket, akkor valószínűleg nem jöttek volna elő. És ez szerintem mindenki számára fontos, aki terápiába jár: évek múltán ugyanaz a téma új mélységekben dolgozható fel.

Most, a negyvenes éveim elején, anyaként, az átélt életeseményekkel a hátam mögött egészen más rétegekben tudtam feldolgozni az anyukámmal való kapcsolatot, mint 7–8 évvel ezelőtt.

ELLE: Mitől más ez a könyv, mint a piacon elérhető, hasonló profilú írások? Miért volt szükség rá, és kit szólítasz meg vele?

Tapasztó Orsi: Amikor ilyen jellegű könyveket olvastam, gyakran volt hiányérzetem, nem éreztem mögötte a szerző személyes történetét. Egyfelől értem ezt a szakmai megközelítést, hiszen van egy nézet, amely szerint a segítő szakember maradjon „fehér vászon”, amit aztán a kliens tölt meg a saját tartalmaival. De létezik egy másik nézet, amit én is képviselek: a segítő is ember, akivel kapcsolatot teremteni csak akkor lehet, ha legalább részben ismerjük őt. Ezért döntöttem úgy, hogy megosztom a saját élményeimet. Az volt a célom, hogy mélyebb rétegekben tudjon kapcsolódni az olvasó – az a visszajelzés, hogy ez sikerült is. 

ELLE: Szakemberként milyen kapcsolatot, helyzetet teremt az, ha valaki már ismer téged az interneten keresztül és így érkezik hozzád?

Tapasztó Orsi:  A klasszikus terápiás kapcsolatban a már említett „fehér vászon” a szakember, és itt a minél semlegesebb kapcsolaton van a hangsúly, sokszor még a tegeződés sem történik meg a tradicionális szemlélet szerint. Az én esetemben a közösségi médiában való jelenlét miatt ez teljesen más. Az esetek többségében pont azzal keresnek meg, hogy követnek Instagramon, ismerik az értékrendemet, a nézeteimet, életem fontosabb történéseit és pont ezért szeretnének velem dolgozni. Sokan vannak, akik azt érzik, hogy egy teljesen ismeretlen emberhez nem tudnának elmenni, de tudják, hogy segítségre van szükségük, és így, hogy engem valamennyire ismernek, komfortosabb.  

ELLE: A személyes történetmesélés perspektívája honnan jött? Előre eldöntött irány volt, vagy a folyamat alakította?

Tapasztó Orsi: Óriási hatással voltak rám Yalom vagy Nicole LePera írásai, saját történeteik megosztása miatt, így tudtam, hogy én is hasonló műfajt szeretnék követni, de a mikéntben voltak kérdések. Amíg a bevezető fejezeten dolgoztam, hetekig azon gondolkodtam, mennyire vigyem bele magam. Hol a határ a túl sok és a túl kevés között? Mi az, ami nekem komfortos, és mi az, ami az olvasónak pont szükséges a befogadáshoz? Végül az érzéseim mentén haladtam. Például amikor anyukámról írtam, az egy fájdalmas folyamat volt, de pontosan annyira hagytam, hogy fájjon, amennyire szükségesnek éreztem. Azt akartam, hogy mind én, mind az olvasó pontosan annyit kapjon belőlem, ami hatással van, de nem terhel túl. 

ELLE: A könyv címe alapján azt is gondolhatná az ember, hogy az önismeret nem atomfizika, tehát nem egy bonyolult, átláthatatlan dolog. De az olvasás után kiderül, hogy az atomfizika sokkal egyszerűbb téma ehhez képest. Milyen alapgondolatot, tételmondatot emelnél ki, ami a jobb megértéshez vezet? 

Tapasztó Orsi: Az önismereti út nem atomfizika, hanem annál sokkal durvább, összetettebb. Számomra az egyik legfontosabb mérföldkő ebben a könyvben az önbecsülésről szóló fejezet. Szinte minden beszélgetés, amit valaha kliensekkel folytattam, valahogy előbb-utóbb eljut az önbecsülés témájáig. Mindennek ez az alapja, mert ha ez nincs, semmi nincs. Fejleszthetem magam, tanulhatok, olvashatok, terápiára járhatok, mindent végigcsinálhatok, de ha az önbecsülésemmel nem dolgozom, ha nem kerülök békébe önmagammal, akkor valójában nem történik valódi változás. Ehhez kapcsolódik a második, legalább ilyen fontos pont, a magammal való béke, az elfogadás. Az a bizonyos, mára már szinte közhellyé vált szó: önelfogadás. Annyiszor halljuk, hogy sokszor már csak legyintünk rá – „hagyd már, az nekem megy”. De közben még nekem sem megy igazán, még most is küzdelmeim vannak vele. Küzdök az ellen, hogy ne az ostort vegyem elő újra meg újra, hogy ne csapjak oda magamnak, amikor valami nem sikerül. Még mindig állandó önismereti munkát és odafigyelést igényel az, hogy amikor lendül az a bizonyos ostor, akkor el tudjam csípni a mozdulatot, és azt mondjam magamnak: „Ácsi, most tényleg ezzel akarom javítani a helyzetet?” 

ELLE: Ahogy az önelfogadás, a terápiás munka és az ezzel kapcsolatos terminológia is egyre elterjedtebbé válik, olykor mintha önfelmentésként is használnák ezt az emberek. Hogy látod ezt?

Tapasztó Orsi: Igen, előfordul, hogy valaki úgy tekint a terápiára, mint igazolásra: „Én terápiába járok, tehát velem minden rendben van.” Ezáltal legitimizálhatja azt is, hogy nem vállal felelősséget a viselkedéséért. Mintha ezzel azt mondaná: „Én nem lehetek szemétláda, hiszen dolgozom magamon.” Pedig a valódi elfogadás nem ennyi.

Igazán megengedni, elfogadni azt, ahol vagyunk, ritkán történik meg. Még akkor is, amikor képletesen vagy ténylegesen a földön fekszünk, gyakran ostorozzuk magunkat.

A klienseimnél sem jellemző az, hogy az önelfogadás állapotában fekszenek a földön – inkább az önostorozásban. Ez a két földön fekvés pedig óriási különbséget jelent. Az egyikben együtt vagyok magammal, a másikban viszont harcban állok önmagammal. Fontos, hogy meg tudjam ölelni magam, megsimogatni a vállam, és azt mondani: „Most itt tartok.” Van egy kliensem, akivel hetek óta újra és újra ugyanaz a kérdés jön fel a beszélgetéseink során: „El tudod fogadni, hogy most itt tartasz?” És a válasz rendszerint az, hogy „nem”. Akkor ezt gyakoroljuk. És újra fel fogom tenni ezt a kérdést, annyiszor, amennyiszer kell – amíg egyszer csak eljutunk oda, hogy azt mondja: „Kezdem. Most már annyira nem utálom magam.” Innen indulhat el az, hogy elkezdek önmagamra találni. Az a részem, ami ostoroz engem, nem én vagyok, a mintáim, az elvárásaim, a perfekcionizmusom, és még sorolhatnánk. 

ELLE: A könyv nem a tökéletességet, hanem a jobbat ígéri. De miért hajszoljuk mégis sokan a tökéletest? Ez egyéni vágy vagy esetleg társadalmi nyomás?

Tapasztó Orsi: Ez a vágy nagyon korán belénk épül. Már gyerekkorunkban a mesékkel kezdődik – Hófehérke, a hét törpe, a herceg a fehér lovon, akinek lobog a szőke haja a szélben, és aki majd elhozza a boldogságot. Például ezek az álomképek már kiskorunktól jelen vannak és aztán felnőttként is könnyen belesüppedünk abba az illúzióba, hogy majd egyszer minden tökéletes lesz. Pedig ilyen nincs.

Mégis azt várjuk, hogy ha eleget járunk terápiába, ha elolvassuk a megfelelő számú önismereti könyvet, akkor eljön az a pont, amikor mindig boldogok leszünk. A párunk sosem idegesít fel, a gyerek sem hoz ki a sodrunkból, és elérkezik a zen buddhista állapot: lebegünk fél méterrel a föld felett, és egész nap mosolygunk.

Én is ezt vártam, amikor elindultam az önismeret útján. És ki voltam borulva, amikor a pszichodráma-vezetőim közölték velem, hogy: „Orsolya, ez soha nem fog eljönni.” Akkor minek dolgozunk, miért ülünk itt, miért költöm a pénzem és áldozom az időm, energiám? – kérdeztem dühösen. És nekem hosszú folyamat volt, mire elfogadtam: a lelkünk így működik, és nem lesz soha tökéletes. Ennyire él bennünk a tökéletesség vágyképe. És ez egy út volt, mire eljutottam oda, hogy azt mondjam: nem, ma reggel is úgy keltem, hogy fáj a hátam, izzadok, pedig hűvös van, és akkor meg mi bajom van? Hát, Orsolya, ez az élet, ami nem mindig tökéletes! Szerintem nagyon sokan küzdenek ezzel, a tökéletességet hajszolják. És sokan nem állnak meg, hogy ezzel szembenézzenek. Nem teszik fel maguknak a kérdést: mik az én elvárásaim, mire vágyom én valójában, mit akarok igazán? Ezeknek a megfogalmazása kulcsfontosságú lenne.

ELLE: Társadalmi kérdésekről is szó esik a könyvben – gyermekvédelem, mentális egészség olyan témák, amiről sokszor és sokat, különböző platformokon beszélsz. Közben a nemzetközi felmérések alapján látjuk, hogy főleg a fiatalok mentális egészségének helyzete rettenetesen aggasztó az országunkban. Mi lenne a megfelelő stratégia arra, hogyan lehetne edukálni a fiatalokat a mentális jólét fontosságáról? Milyen lépéseket tehetünk a saját környezetünkben, családon belül?

Tapasztó Orsi: Számomra óriási szívfájdalom, hogy Magyarországon jelenleg nincs mentálhigiénés stratégia. Ez nem egy bonyolult fogalom, csupán azt jelentené, hogy már óvodás kortól elkezdenénk felébreszteni a gyerekek tudatosságát arra vonatkozóan, hogy mi is az a mentális egészség, és mennyire fontos annak karbantartása. Ahogyan reggel és este fogat mosunk, úgy lenne szükség arra is, hogy „megmosdassuk a lelkünket”. A mentálhigiéné ugyanis a lélek tisztán tartását jelenti. Ha lenne ilyen stratégia, akkor már hároméves kortól taníthatnánk a gyerekeket például meditációs alapokra – természetesen nem többórás, hanem pár perces, játékos gyakorlatokra gondolok. Arra, hogyan figyeljenek a légzésükre, miként ismerjék fel, ha stresszt élnek át. Praktikus, egyszerű trükköket lehetne átadni: miből lehet a testben megjelenő feszültséget észrevenni, hol érezzük a stresszt, hogyan lélegezzük át, lazítsuk el az izmainkat, csendesítsük le kicsit az elménket, és hogyan tudunk visszatérni a középpontunkhoz. Fel lehetne tenni nekik a legegyszerűbb kérdést: „Hogy vagy most?” És tanítani azt, miként lehet ezt leírni, akár naplót vezetni. Ez a fajta önmonitorozás nem azt jelenti, hogy 0-24-ben ezzel kell foglalkozni. Elég napi 5-10 perc – ha ez beépülne, sokkal boldogabb életet élhetnénk.

A lényeg, hogy elkezdjék észrevenni, ha valami nincs rendben, mert ez hiányzik a fiataloknál. Az iskolákban sem tanítják meg a gyerekeket arra, hogyan bírják ki jobban a terhelést.

Ennek következtében sokan még csak nem is veszik észre, hogy rosszul vannak, vagy csak túl későn. A szomatikus tünetek pedig egyszer csak megjelennek: gyomorfájás, hasmenés, hányás, migrén – és ezekről beszélünk tizenéves gyerekeknél. Ahhoz, hogy a társadalmunk mentális – és ezzel együtt fizikai – állapota jobb legyen, ezt az egészet óvodás korban kéne elkezdeni. Ennek a folyamatnak a neve a mentálhigiénés stratégia. Erre hatalmas szükség lenne.

ELLE: „Jaj, de hát ez nem is olyan rossz, másnak sokkal rosszabb” – gyakran relativizáljuk a saját nehézségeinket. Mennyire látod ezt magyar sajátosságnak? És mennyire van benne az is, hogy nem tudunk empatizálni önmagunkkal?

Tapasztó Orsi: Abszolút. És igen, szerintem ez nagyon is a magyar társadalomra jellemző jelenség. Egészen mesterien meg tudjuk magyarázni, hogy miért nem kell, miért nem szabad, hogy rosszul legyünk, vagy hogy miért nem jogos az érzésünk. Kognitív szinten kiválóan működik ez a racionalizálás: „ugyan már, nincs is semmi bajom”, „Afrikában éheznek”, „a szomszédnak sokkal rosszabb”. Ezzel viszont bagatellizáljuk a saját érzéseinket, ami valójában az érzések megtagadása.

Mert attól, hogy máshol, másoknak rosszabb, az a rossz érzés, ami bennem megszületett, még nagyon is ott van. Csak elnyomom, lenyelem, nem adok neki teret.

És ha ezt rendszeresen csinálom – ha újra meg újra figyelmen kívül hagyom a saját frusztrációmat, elégedetlenségemet, szorongásaimat –, az előbb-utóbb vissza fog csapni. Hosszú távon ez a feszültség nem tűnik el. Ott marad, elraktározódik, és szomatikus tünetek formájában jelentkezik. A test beszélni kezd: fejfájás, gyomorideg, alvászavar, kimerültség jelentkezik és persze mentális állapotunk is megszenvedheti komolyabban. Mintha egy kuktát fognánk le: lenyomjuk a tetejét, de a nyomás belül folyamatosan nő. És nem lehet tudni, hol, mikor és hogyan fog robbanni, csak azt, hogy jó vége nem lesz. Ezért fontos lenne megtanulni empatizálni magunkkal. 

ELLE: Tud egy ember valóban empatizálni mással, ha önmagával nem képes erre?

Tapasztó Orsi: Zseniálisan. Elképesztően jól tudunk másokról gondoskodni, a figyelmünket nekik adni, miközben magunkkal szemben úgy érezzük, hogy nem érdemeljük meg ugyanezt. Ez gyakran abból fakad, hogy gyerekkorunkban nem kaptuk meg azt az elsődleges, feltétel nélküli elfogadást, amely azt üzeni: „úgy vagy jó, ahogy vagy, nem kell megváltoznod”. Ha ez a támogató, biztonságos közeg nem volt jelen – vagy nem tartósan – az életünkben, akkor felnőttként kialakul a mélyebb, sokszor nem a tudatos rétegekben egy belső meggyőződés: „én nem érek semmit”. És ilyenkor könnyen kialakul az a működés, hogy saját magunkat nem érezzük méltónak a szeretetre, az elfogadásra, az önszeretetre, viszont másoknak ezt csodálatosan át tudjuk adni. És miért tesszük ezt?

Mert a remélt következmény az, hogy a másik majd szeretni fog bennünket. Még ha én magam nem is érzem magam elégnek, talán a másik szemében az lehetek.

Ez egy nagyon is valós, mély, és sokszor tudattalan felajánlás: „odaadom az életem, csak szeress.” Ez is empátia, csak nem az egészséges, kiegyensúlyozott formája. Mert abból fakad, hogy saját magunkkal nem tudunk kapcsolatba lépni együttérzéssel, így azt másba, teljes erővel fektetjük bele. 

ELLE:  Fontos pontként jelenik meg a könyvben a magadnál nagyobbhoz való kapcsolódás. Mesélsz ennek a szerepéről, fontosságáról?

Tapasztó Orsi: Egyszerűen nem bírtam nem írni róla. A társadalmi felelősségvállalás számomra és az öngondoskodás részeként is kulcskérdés kell, hogy legyen. Amikor az ember a boldogságra gondol, általában valamilyen idealizált kép jelenik meg előtte: a tökéletes párkapcsolat, a tökéletes gyerek, a tökéletes lakás – a tökéletes élet. És ez érthető, hiszen az amerikai filmektől kezdve a népmesékig minden ezt súgja nekünk: ha egyszer elérjük ezt a fizikai, külső állapotot, akkor ott vár majd a boldogság. Mintha odaérnénk egy ládikóhoz, kinyitnánk, és ott csillogna benne a boldogság, ami végre a miénk lehet, és onnantól minden jó. De a valóság az, hogy az igazi boldogsághoz kell valami több. Kell, hogy kapcsolódjunk valami nálunk nagyobbhoz. Ez lehet társadalmi felelősségvállalás, lehet bármilyen ügy – teljesen mindegy, hogy az afrikai éhezők vagy a magyar gyerekek ügye az. A lényeg az, hogy legyen valami, ami hív.

Nincs olyan, hogy valakit nem szólít meg egyetlen ügy sem, legfeljebb az van, hogy még nem talált rá igazán, hogy mi az, ami  lélekben megmozdítja.

És ez azért különösen fontos, mert azáltal, hogy egy nagyobb dologhoz kapcsolódunk, egészen más szinten kezdjük el megélni a saját létezés értelmét. Megéljük azt, hogy nem csak szülők, társak vagyunk, nem arról szól az élet, hogy főzünk, mosunk, takarítunk, hanem mindezeken túl is van értelme az életnek. Mert azáltal, hogy egy ügy mellé állunk, teszünk valamit a társadalomért, vagy azért a rétegért, akinek épp segítünk. És ez elképesztően felemelő érzés. Ezért is tartom fontosnak az önkéntes munkát. Magyarországon sajnos nincs elég meggyökeresedett és elterjedt kultúrája ennek, külföldön ez sokkal természetesebb. És őszintén: ha valaki teljes, kerek életet szeretne élni, az önkéntes munka igenis ennek egy stabil része kellene, hogy legyen. Heti pár óráról beszélek. Ennyi elég, hogy az ember elkezdje érezni, hogy kapcsolódik valami nagyobbhoz.

ELLE: Egy kérdéssel fejeződik be a könyv. Ez tudatos döntés volt, vagy menet közben alakult így?

Tapasztó Orsi: Őszintén szólva, ez most esik le. Elképesztő, de nem volt tudatos. Nagyon érdekes, hogy felhívtad rá a figyelmet, köszönöm. Ösztönösen alakult így. A könyv utolsó két oldala egyfajta útravaló. Ott fejtegetem, hogy mennyire fontos megtalálni a saját „receptünket”. Azt az egyedi, személyre szabott működési mintát, amely segít abban, hogy testileg és lelkileg egyensúlyban tudjunk maradni. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap tökéletesen meg tudjuk ezt valósítani, hanem azt, hogy van egy struktúránk, amihez vissza tudunk nyúlni. Ez a recept tartalmazhat sportot, meditációt, emberi kapcsolódásokat – bármit, ami abban segít, hogy meg tudjunk maradni a középpontunkban. Vagy ha valami kibillent, akkor visszataláljunk oda. És ez a gondolat vált végül a záró kérdéssé. Hogy mi az a saját recept, amit meg kell találni, és ehhez igyekszik segítséget nyújtani a könyv, de a válaszok magunkban lesznek.