Olasz Renátó: „Az őszinteség fontosabb volt, mint egy hagyományos történet”

A Minden csillag Olasz Renátó első nagyjátékfilmje: egyestés, baráti társaság köré szerveződő történet, amely a hazatérés idealizált képét, a kapcsolati dinamikákat, az Y generációs megélést vizsgálja.

Az interjúban szó esik a vidékről Pestre költözők archetípusáról, az otthonteremtés apró gesztusairól, a rendező–főszereplő kettős szerep természetességéről, a film rétegeiről és nézői kapaszkodókról, valamint az alkotói módszerről — improvizációról, helyszínkeresésről, és a közösség, mint inspirációs tér jelentőségéről. Beszélünk generációs mintákról, a mámor társadalmi beágyazottságáról és arról is, milyen irányban formálódik Olasz Renátó következő filmje.

ELLE: Korábbi interjúidban mondtad, hogy a vidékről Budapestre költöző ember archetípusának tartod magad. Milyen karakterjellemzőket adnál ennek az archetípusnak?

Olasz Renátó: Fontos jellemzője, hogy éveken át nem találja a helyét: meghatározó tapasztalat, ahogyan keresi azokat a közösségeket, csoportokat, ahová tartozhat. Nálam ez idővel elmúlt. Kialakult körülöttem egy nagyon jó baráti társaság, és ma már azt érzem, megvan a saját helyem. Szeretem ezt az itteni életet — nemcsak a baráti kör szintjén igaz ez, hanem abban is, hogy megvannak a városban a nekem kedves, hozzám közel álló pontok, és ahol lakom, az is jó hely.

ELLE: Volt ennek bármilyen technikája, volt tudatossága az otthonteremtésnek?

Olasz Renátó: Nekem sokat jelentenek az apró tárgyak, kis lenyomatok, ez egy fontos pont a lakásból otthonná válásban. Arról is szólt ez a folyamat, hogy megtaláljam azokat a színeket és formákat, amik közel állnak hozzám. Nagyon szeretek tárgyakat vásárolni, mindig is erős vonzódásom volt a belsőépítészethez — ez a világ egyszerűen lenyűgöz. A színek, a formák, a tárgyak fontos szerepet játszanak az életemben. Az volt a célom, hogy olyan helyet teremtsek, ahol otthonosan érzem magam, és ahol, ha a barátaim megérkeznek, ők is azt mondják: „ez a hely otthonos.” Szeretem, ha a lakásom nyitva áll azok számára, akiket közel érzek magamhoz — hogy aki belép, valóban otthon érezze magát.

ELLE: És akkor az már szinte mindegy, hogy ez az ország, vagy a világ melyik pontján van, mert ezekkel kialakítasz magadnak egy bázist?

Olasz Renátó: Olyan értelemben persze nem mindegy, hogy Pesten kell élnem, ha Magyarországon dolgozom. Játszom színházban is, tehát praktikusan muszáj itt lennem. Ráadásul a barátaim is ide kötnek, emiatt sem tudnám elképzelni, hogy egyszer csak azt mondjam: mostantól vidéken élek. Ugyanakkor, ha valaki elém állna azzal, hogy „Renátó, itt van egy adag pénz, gyere, forgass egy filmet New Yorkban”, egy pillanatig sem haboznék, szívesen kiköltöznék. Vagy akár Mexikóba, ami a másik nagy vágyam. Nem életvitelszerűen, de egy-másfél évre nagyon szívesen élnék valamelyik helyszínen.

ELLE: Nem szokatlan, hogy valaki egyszerre rendező és főszereplő, de volt olyan pillanat, amikor nehezen tudtad összeegyeztetni ezt a két szerepet?

Olasz Renátó: Szerencsére egyáltalán nem volt ilyen, teljesen természetesnek éreztem. Már gimnáziumban, amikor elkezdtünk színházat csinálni, magától értetődő volt, hogy én is játszom mindenben. Az egyetemen, a színészszakon is saját jeleneteket kellett készítenünk – tulajdonképpen magunkat rendeztük. Ez a kettősség így szépen, organikusan alakult ki. Amióta viszont filmeket és kisfilmeket készítek, soha eszembe sem jutott, hogy szerepeljek a saját munkáimban. A Minden csillagban mégsem volt kérdés, hogy játsszak.

Valahol azt éreztem, nemcsak haza akarok visszatérni, hanem ahhoz a fajta közös, naiv, szabad alkotáshoz is, amit tizenhat évesen éltünk meg. Ahhoz a közösségi teremtésélményhez, amelynek természetes része volt az is, hogy én is színpadra, vagy most épp kamera elé állok.

ELLE: Ez megint visszacsatol az előbb említett csoportépítéshez, közösségkereséshez. A filmben szerintem erősen megjelenik az az érzet, amikor az ember visszatér egy közegbe, amit távolról talán idealizált, de közelről már meglátja benne az apró elcsúszásokat. Ezt te is így éled meg?

Olasz Renátó: Hát, erről szól ez a film. Az egyik ismerősöm fogalmazta meg sokkal jobban, mint én — le is írtam ezt a mondatot magamnak:

Ha hazamegyek, akkor azoknak, akik ott maradtak, már nem vagyok az, aki voltam, de az sem, aki lettem.

És ennek van egy nagyon furcsa, érdekes rétege. Tegyük fel, hogy valakivel tizenhat éves korotokban megismeritek egymást, együtt nőttök fel. És eltelik még tizenhat év — annyit változol te magad, annyit változik az élethelyzeted, hogy mindenki ismerős, de mégis mindenki egyszerre ismeretlen is. Már akkor én sem vagy otthon, de valahogy mégis van egy otthonosság érzés, mert ha leülök egy olyan barátommal, akivel együtt nőttem fel, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ez egy komplex, érdekes szituáció, amin keresztül jól lehet beszélni arról, mennyire tud a mi generációnk kapcsolódni egymáshoz, meghallgatni, megérteni a másikat, tudunk-e közösségként létezni vagy sem. Felvetődik egy csomó kérdés: péládul az, hogyan működnek a generációk, párkapcsolatok és barátságok? 

ELLE: Akkor egy kérdésfeltevésekre ösztökélő film volt a cél? Vagy az is benne volt, hogy válaszokat is adjon?

Olasz Renátó: Nem volt ilyen célunk, ezt tudatosan elengedtük. Úgy álltam hozzá, hogy a film valójában mutassa meg ezeknek az embereknek az életét. Ez az őszinte, nyers tekintet önmagában is rengeteg kérdést vet fel, és sok mindennel szembesíti a nézőt, anélkül, hogy a szembenézésnek konkrét, előre kijelölt célja lenne. Számomra ez fontosabb volt, mint egy hagyományos, egyenes vonalú történet.

ELLE: Magyarországon a közbeszédben az erős alkoholkultúrának gyakran furcsán pozitív felhangja van, ez a filmben is hangsúlyosan megjelenik. Volt ezzel kapcsolatban bármilyen tudatos elgondolásod, hogy mit és hogyan szeretnél megmutatni?

Olasz Renátó: Forgattunk tíz napot januárban, utána fél évig vágtunk, majd visszamentünk, és újra forgattunk. Akkor még nem volt meg az első, nyitó jelenet a baráti társasággal. Fél évig gondolkodtunk, hogyan is nézzen ki ez a kezdés. Nem a nulladik pontot akartuk megmutatni, hanem inkább belecsapni a közepébe.

Közösen arra jutottunk, hogy egy ilyen buli csak akkor kezdődik el, ha inni kezdünk: kell az első, kell a második, hogy átlépjünk egy határt, és utána tudjunk egymás mellett jelen lenni.

Szerintem ez sok mindent elmond arról, mennyire nehezen tudunk kapcsolódni egymáshoz.  Kell ez az eszköz, hogy ezek az emberek kapcsolódjanak. Ez az egyik fontos rész, a buli-anatómia. A másik: ha hazamész vidékre, ott tényleg ez megy — „igyál, miért nem iszol?”, „na, igyál még egyet, hát nem bírsz inni?” Ez a tukmálás, evéssel, ivással együtt. Mi próbáltuk ezt így is kezelni: ez egyszerűen van, létező jelenség. Volt bennünk félelem, hogy nem toljuk-e túl, de közben szerintem annyira harmadik rétege ez a filmnek, hogy nincs az arcodba nyomva. Valahogy sikerült elérni azt a hatást, hogy a végére a néző érzi: „már ne igyatok, már nem lehet ennyit, meg fogtok halni.” Ez az élmény, a nézőre kifejtett hatás tetszik nekem.

ELLE: Mit mondanál az első két rétegnek?

Olasz Renátó: Az első réteg az, hogy van egy helyszín és egy baráti társaság. Ez a dramaturgiai összekötő kapocs, ami összefűzi a jeleneteket: egy este alatt játszódik, egy baráti társaságról szól, és nagyrészt egy helyszínen. Ez kicsit megnyugtatja a nézőt.
A második réteg pedig a különböző kapcsolati dinamikákról szól. És ezen kívül van még több réteg: a férfiak és nők viszonya, a patriarchális minták, az alkoholizmus, a nacionalizmus, a szerelem, a magány — de ezek inkább áttételesen jelennek meg. És az egész alján ott van, hogy ez a mi generációnknak egyfajta metaforája.

ELLE: A mi generációnk sokszor próbál tudatosan eltávolodni a korábbi mintáktól. Szerinted az alkoholfogyasztás terén sikerül másként működnünk, mint az előttünk lévőknek? Hogyan látod a következő, utánunk jövő generáció kapcsolatát ezzel a témával? És szerinted miért él még mindig olyan erősen az a gondolat, hogy a társas kapcsolódásokhoz, a szociális helyzetekhez szükségünk van az alkoholra?

Olasz Renátó: Szerintem egyáltalán nem különbözünk. Ezt a mintát sikerült tökéletesen átörökíteni. A következő generáció szokásait nem ismerem igazán, és a drogok világában sem vagyok otthon. Csak hallom innen-onnan, hogy vidéken már nemcsak az alkohol, hanem a dizájnerdrogok is nagyon durván jelen vannak. Hogy melyik a rosszabb, nem tudom. Azt viszont hallottam, hogy függőség szempontjából az alkohol durvább lehet: könnyebb kimondani, hogy drogfüggő vagyok, és abbahagyni, mint felismerni, hogy a piálás ugyanúgy roncsol — nemcsak az agyat és a szervezetet, hanem a szociális készségeket is.

Szerintem az alkoholfogyasztás nálunk kulturális hagyomány. Valahogy mindig is része volt a közösségi létnek. De hát ez egy régi dolog, nem? Drámatörténetből is tanultuk a Dionüszia-ünnepeket — a mámor és a bor istenének szentelték, és ez természetes volt.

Pont tegnap láttam Nemes Jeles László Árva című filmjét a moziban. Elképesztő, ahogy ez a kisfiú kutatja a múltját és a hagyományait. És együtt tudok vele érezni: ezek a nagy társadalmi ünnepek, közös hagyományok mára eltűntek. Ez maradt helyettük.

ELLE: Hogy kell elképzelni a film születését, az alkotói folyamatot?

Olasz Renátó: Mi mindig úgy dolgozunk Csabival (Bántó Csaba operatőr - a szerk.), hogy először képeket gyűjtünk — minél többet. Ez a kiindulópont. Most különösen fontos volt, hogy ne akarjunk senkihez hasonlítani. Többször is lementünk vidékre, Tiszavasváriba és Nyíregyházára Csabival és a dramaturggal, Hámor Annával, és ott vettünk fel különböző dolgokat. Ha tetszett egy tér, megnéztük, mi történne, ha ott játszódna valami két ember között — mit kezdenénk ezzel a hellyel, mit ad inspirációként.
Később a színészekkel is oda mentünk, és elkezdtük keresni a köztük lévő viszonyt a kamerával. Akkor még teljesen ad hoc módon: csak annyit, hogy „ti álljatok ide, ti oda, mintha beszélgetnétek”, hangot sem vettünk. Csak figyeltük, hogyan működik a tér és az emberi kapcsolat a képen. Valahogy így, lassan, organikusan alakult ki az egész forma.

ELLE: Bevált ez a módszer, csinálnál még így filmeket?

Olasz Renátó: Sőt, most ez nagyon tetszik. Ami vonzó benne, hogy nem az az alaphelyzet, hogy van egy ötletem, és elkezdem írni, hanem pont az ellenkezője. A nulladik ponton ott vannak a színészek, akikkel dolgozni akarok. Számomra nagyon inspiráló, hogy összeülünk, és megosztjuk egymással a történeteinket — ki, mit hallott, tapasztalt, látott, amit aztán be lehet építeni. Ezekből a történetekből sok minden kiderül: hogy kit mi mozgat, milyen típusú karaktert szeretne játszani. Az is beszédes, hogy engem mi érdekel ezek közül, hiszen az is rólam mond el valamit. A karakterekre úgy készültünk, hogy a forgatás alatt csak a szerepneveinken szólítottuk egymást. A közös múltépítés játék is fontos volt: mindenki a szerepe életéből mesélt részleteket, amik nem feltétlenül kerültek be a filmbe, de építettek egy olyan hátteret, belső tudást, ami aztán mégis átjött. Annyi mindent tudsz így, és annyira természetessé válnak a helyzetek, hogy rájössz: nem kell csinálnod semmit.

Önmagadban is érdekes vagy, mert az a tudás mind ott van mögötted. Ez nagyon felszabadító érzés.

ELLE: Egyre több filmnél látja az ember, hogy profi és amatőr színészek egyaránt vannak a stábban. Ez okozott bármilyen különbséget, kihívást rendezőként?

Olasz Renátó: Én nem a klasszikus, instruáló rendezési módszert követem. Minden színész más. Van, aki igényli, hogy pontosan megmondják, mit csináljon, másnak semmit sem kell mondani. És van, akinek teljesen mindegy, mit mondasz, úgyis a saját útját járja. Én élveztem ezt a sokféleséget, hogy különböző típusú emberekkel dolgozhatunk egyszerre. Egy baráti társaság megmutatásánál nem valódi barátokat akartam összerakni. Fontos volt, hogy legyenek egymásnak ismeretlenek, mert ez mindenkit inspirál, kimozdít.

Ha egy profi színész mellett ott van egy amatőr, aki ösztönösen jól játszik, akkor a profi is kénytelen leépíteni a manírjait, a másik pedig felhúzódik a profizmus szintjére. Ennek van egy nagyon izgalmas, életszerű egyensúlya.

ELLE: A film kidolgozásában csapatként működtetek. Az utómunkába is bevontad a színészeket?

Olasz Renátó: Nem, oda már a színészeket nem. Ott jött az új csapat: az utómunkát Czakó Judit vágó vezette, aki szerintem a legjobb vágó és egy csodálatos ember. Aztán jött a zene és a hang — ezekben is közösen dolgoztunk. Judit jól fogalmazta meg: egymást inspirálva tudtunk dolgozni. Megpróbáltuk az anyagot úgy kezelni, mintha találtuk volna valahol. Nem azzal álltunk neki, hogy bármit bizonyítani akarjunk, inkább arra figyeltünk, mi van benne. Szépen, lassan kibányásztuk belőle azt, amit érdemes.
Ez a ritmusra, a jelenetek sorrendjére, a hangsúlyokra is igaz volt. Nagyon izgalmas ritmusjáték lett: nincs lineáris történet, így meg kellett keresni, mi mozgat egy ilyen filmet, mi tartja fenn a néző érdeklődését, mikor kell kapaszkodót adni, mielőtt eltévedne.

ELLE: Filmkészítőként, hogyan lehet befolyásolni a nézők benyomásait? 

Olasz Renátó: Van egy szabály, hogy 15 percig a néző veled van. Utána dönti el, hogy tetszik-e a film vagy nem. Ezért az első negyed órán dolgoztunk a legtöbbet. Nem lehet túl lassú, de nem lehet túl gyors sem, mert később lesznek hosszabb snittek. Ehhez elővetítéseket, tesztvetítéseket használtunk: azt figyeltük, hol csúszik el a néző, hol veszti el a fonalat. Ezekből alakultak ki a narrációk és a fejezetekre osztás gyakorlatai.

Fontos volt, hogy megmaradjon a szabadsága, de ne menjen be az erdőbe, ne kezdjen hülyeségeken gondolkodni közben.

A cél az volt, hogy megteremtsük azt a hatást, amikor szándékosan keveset tudunk a szereplőkről: nem derül ki, mit dolgoznak, mi a múltjuk, kik a szüleik, sőt, még a nevüket is alig tudod, de épp ez teszi izgalmassá. Ha direkt nem adunk kapaszkodókat, és nem teljesen tiszták a viszonyok, a nézőben feléled a vágy, hogy megértse, mi történik. Ez aktív nézői állapotot hoz létre. Az elején sokáig húzzuk a határt, tudatosan nem adunk konkrét fogódzkodót. Szinte átverjük a nézőt, hogy azt higgye, tudja, mit néz, aztán kiderül, hogy mégsem. Egy baráti társaságot lát, akik nevetnek, beszélnek össze-vissza, könnyű itt elveszíteni a fonalat. Ilyenkor bedobunk egy szerelmi szálat, amitől a néző megnyugszik: „Aha, értem, ez lesz a fő irány.” Aztán teljesen elkalandozunk tőle, de később újra visszatér a szerelem témája, és a néző megint kapcsolódni tud. Úgy próbálunk dolgozni, hogy minden tudat alatt hasson. Nehéz játék, de nagyon izgalmas.

ELLE: Már rendezőként is, amikor csak a vágatokat nézi, könnyen elveszíti az ember a külső szem pozícióját. Ezzel együtt a zenében, a szereplőként való jelenlétben mennyire érezted elveszve magad?

Olasz Renátó: Voltak holtpontok. Van, amikor már nem tudod friss szemmel nézni, és csak emlékszel, mit akartál, amikor még tisztán láttad a filmet. Ilyenkor kell találni valakit, aki jó néző — ez nagyon fontos. Nekem van néhány emberem, akik jól tudtak erre reagálni. Ehhez nem kell feltétlenül szakmai szemlélet, sőt, néha nem is jó másik rendezőnek mutatni a filmet: adhat remek tanácsokat, de érzed, hogy a saját filmjét akarja viszontlátni. Sokkal egyszerűbb, „tiszta szemű” nézők kellenek. Vágók például nagyon jók, mert jól látják az anyagot. A lényeg az, hogy érthető-e, amit közvetíteni akarunk, vagy teljesen elveszünk benne.

ELLE: Van következő projekt, és ha igen, ugyanezt az alkotói folyamatot akarod továbbvinni?

Olasz Renátó: Van, igen — félig aktívan. Már van egy alapötlet, de még alakulhat, és biztosan fog is. Ez a mostani film például eredetileg egy háromszereplős drámaként indult, ami egy rablás köré épült volna. Ehhez képest nyolc szereplős lett, és sehol nincs rablás benne. Most is hasonló a helyzet: van egy terv, moodboard, cím, helyszínekben gondolkodunk. Andrea és én biztosan benne leszünk, és egy családi történet az alap, de még rengeteg minden változhat.