Koniorczyk Borbála: „Ezek a nők fütyültek arra, mi illik”

A Női szörnyetegek című könyvben Koniorczyk Borbála, a hosszúlépés.járunk? társalapítója, hét különleges női alkotó életét idézi meg a századelő Budapestjéről. Olyan asszonyokét, akik mertek szembemenni a kor elvárásaival, és akiknek bátorsága ma is ismerős dilemmákat hoz felszínre.

Koniorczyk Borbála korábbi könyvei a város rejtett történeteiről szóltak, ezekből már két sikeres, társszerzőként jegyzett kötetet is magáénak tudhat. A Női szörnyetegek azonban igazán személyes vállalkozás: ez az első, önálló kötete. Borbála szenvedéllyel, humorral és mély empátiával nyúl a történelemhez, hogy életre keltse a századelő elfeledett nőalakjait. Hősei nem hibátlan példaképek, hanem élő, komplex nők, akik az álmaikért tűzön-vízen átmentek – és ezzel a ma olvasóinak is inspirációt adnak. Könyvében azoknak a nőknek az életét idézi meg, akik a huszadik század elején merték megkérdőjelezni a koruk elvárásait, és ezzel nemcsak a saját sorsukat, hanem a világot is formálták.

Az interjúban Koniorczyk Borbála arról mesél, hogyan született meg a Női szörnyetegek című könyv, mit árul el a századelő retorikája a férfiak félelmeiről, és miért tartja fontosnak, hogy a „túl sok” nők történeteit újra és újra elmondjuk.

ELLE: Több helyen elmondtad, hogy a Női szörnyetegek címét Kmety Károly 1907-es felszólalása ihlette, amelyben „korcsmai” stílusban kelt ki a nők növekvő jogai, önállósága ellen. Engem az érdekelne, szerinted mit árul el ez a korabeli retorika a férfiak félelmeiről, és vajon ma miben ismerhető fel ugyanez a félelem?

Koniorczyk Borbála: Kmety Károly egyetemi tanár és országgyűlési képviselő volt, aki egy rossz pillanatában nyilvánosan női szörnyetegnek nevezte azokat a lányokat, akik egyetemre mentek, hiszen – Kmety szerint – egy diplomás nő már nem fogja úgy élvezni az anyaság és a háztartás örömeit, mint tanulatlan társai. Habár a teremben ülő férfiak jót nevetgéltek a dolgon, Bédy-Schwimmer Rózsa, a feminista mozgalom úttörője, gondoskodott róla, hogy az ügyből hatalmas botrány legyen. Pillanatok alatt egyértelművé vált, hogy a 20. században így már nem lehet beszélni nőkről. Az igazság az, hogy egy 19. században szocializálódott férfinek ijesztő lehetett a századelő világa. A nők hirtelen szavazati jogot akartak, egyetemre mentek, munkát vállaltak, és egyre több fórumon mondták el, mit gondolnak a világról. Megszületett a modern nő, aki hirtelen minden jól bevált szokást megkérdőjelezett. Ez azért minimum nyugtalanító lehetett. Az én gyomromat összeszorította ez az elfelejtett történet, hiszen ma is – hiába nem nevezik ma szörnyetegnek azokat a lányokat, akik egyetemre mennek – rengeteg olyan ostoba és tartalmatlan kifejezés maradt, amit kizárólag nőkre használnak.

Nincsenek karrierista férfiak, mindig nőkre mondják azt, hogy túl sok, vagy hisztis. Ha pedig egy nő sok energiát és időt szán a gyereknevelésre, pillanatok alatt ősanya lesz. A mai Kmety Károlyok bőven köztünk járnak.

Én is számtalanszor átéltem, hogy egy előző évszázadban szocializálódott férfi krákogva elmondta nekem, hogy miről, mit kéne gondolnom. A világ most is változik, de továbbra is itt vannak azok az urak, akik ezt nehezen viselik.

ELLE: A könyv szereplői gyakran túl sokak voltak a környezetüknek – túl okosak, túl hangosak, túl szabadok. Te mit gondolsz, ma mennyire gyakori az, hogy valakire hasonlóan rámondják, hogy túl sok? Milyen kvalitások kellenek ehhez?

Koniorczyk Borbála: Engem kevés dolog bosszant fel annyira, mint amikor egy nőre azt mondják, hogy túl sok, hiszen ez többnyire olyan férfiak szájából hangzik el, akik maguk is igencsak betöltik a teret. De a túl sok nők tényleg rengeteg dolgot csinálnak egyszerre, ezt nem is lehetne elvitatni tőlük. Ezek a nőismerőseim kivétel nélkül céltudatosak, szabadok, sikeresek a szakmájukban, és még arra is van energiájuk, hogy odafigyeljenek a külsejükre. Egyikük sem fél kimondani, amit gondol, még akkor sem, ha a véleményét nőietlennek bélyegzik. Egy másik szó, amivel meglehetősen könnyen szoktak dobálózni a férfias férfiak.

ELLE: Aki elolvassa a könyvet, megtudhatja, milyen volt a jogaikért küzdeni a nőknek a századfordulón. Volt esetleg olyan aspektusa az életüknek, ami könnyebb volt, mint a mai nőtársaké?

Koniorczyk Borbála: A könyv szereplői közül a legtöbben anyák voltak, hiszen a huszadik század elején szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy nő ne szüljön gyereket. Viszont az anyaság gyakorlati aspektusaival szemben jóval alacsonyabbak voltak az elvárások, mint ma.

A boldog gyermekkor vagy a gyerekkel töltött minőségi idő ismeretlen fogalmak voltak – ahogy az életet 24 órában megkeserítő szülői chatcsoportok és a pokol bugyrát idéző játszóházak sem léteztek.

Kaffka Margit írónő fiának egyik tanára a következőket írta Margitnak: „Ha egy házból a gyerek jár iskolába, a házban valakinek fenn kell lenni reggel, mikor a gyerek elindul, hogy öltözését, felpakkolódását, reggelijét ellenőrizze.”

ELLE: A könyvben is említed, hogy hús-vér embereket kerestél, nem példaképeket. Van olyan, aki kimaradt, de szívesen mesélnél róla?

Koniorczyk Borbála: Rengetegen! Izgalmas történetekből nincs hiány. Inkább az volt a kihívás, hogyan tudom úgy megírni a Női szörnyetegek történetét, hogy az olvasó pillanatfelvételt kapjon azoknak a nőknek az életéről a 20. század elején, akik arra tették fel az életüket, hogy alkotó emberek legyenek, hiába nem bíztatta őket erre a világ. Szerettem volna minél többféle művészeti ágat és a hozzájuk kapcsolódó ellentmondásos sorsokat megmutatni. Így szerepel a könyvben többek között Erdős Renée erotikus bestsellerszerző, aki a saját lányainak nem engedte, hogy elolvassák az anyjuk könyveit. De Madzsar Alice mozgásművésznő, aki meztelen tornaórákat tartott a Gellérthegyen, illetve Undi Mariska iparművésznő is helyet kapott benne, akinek soha nem lett saját gyereke, de óriási sikerrel tervezett gyerekbútorokat és játékokat. A Női szörnyetegek hét szereplőjét a hivatástudaton túl összeköti a nyilvánvaló sikereik ellenére végig magukkal hurcolt önbizalomhiány is.

Mindannyiuk naplóiban, levelezésében találtam önmarcangoló sorokat arról, hogy megjön-e valaha a siker, vagy megérdemlik-e a saját eredményeiket.

Hogy minden csupán a körülmények szerencsés összjátéka volt, és ők maguk valójában tehetségtelenek? Ma már imposztor-szindrómaként ismerjük ezt a nőket nagyobb arányban érintő jelenséget.

ELLE: Sokuk szerelmi élete regénybe illő, sőt botrányos volt. Te hogyan kezelted íróként azt a határvonalat, ahol a magánélet már bulvárba csúszhatna, de történeti forrásként még releváns?

Koniorczyk Borbála: Komplex karaktereket, valós embereket akartam megmutatni, hiszen így tudunk kötődni hozzájuk, felismerni a történetükben a saját küzdelmeinket. Sem olvasóként, sem szerzőként nem vonz a bulvár, így arra törekedtem, hogy minden botrányos történet mögött legyen kontextus. Hogyan kerül valaki abba a helyzetbe, hogy a mozgásművészeti iskolája tanári karában egyszerre foglalkoztassa a férjét és a szeretőjét? Hogyan lesz egy fiatal, ígéretes költőnőből erotikus bestsellerszerző, aki a saját életét teregeti ki egész Budapest elé? Miként alakul az a vakáció, amikor az ember a jelenlegi és az exférjével együtt megy el nyaralni? Ezek a nők fütyültek arra, hogy mi illik, viszont a zavaros kapcsolatrendszereik mélyén gyakran valódi szeretet és ragaszkodás volt.

Néha a lehetetlen viszonyok működnek a legharmonikusabban, hiszen semmi sem tesz annyira szabaddá, mint ha nem érdekel mások véleménye.

ELLE: Alakította a Budapestről élő képet benned a kutatás, a női sorsok megismerése?

Koniorczyk Borbála: Ez inkább fordítva történt. Évek óta foglalkozom azzal, hogy a budapesti köztereken hangsúlyosabban jelenjenek meg a női sorsok, történetek. A hosszúlépés.járunk? csapatával több kampányt is szerveztünk azért, hogy több női emlékmű kerüljön a budapesti közterekre. Két szoborbizottságban is dolgoztam, hogy megszülethessen a Széna téri Szenes Hanna, illetve a Bajcsy-Zsilinszky közben felállított Dayka Margit emlékmű. Közben jöttem rá, hogy engem nemcsak azok a női sorsok érdekelnek, amiket szó szerint piedesztálra lehet állítani. Sok kell ahhoz, hogy egyetértés legyen abban, ki érdemel köztéri emlékművet – én viszont bárkiről írhatok könyvet, akinek megfog a története. Ezzel szerencsére a kiadó is egyetértett. Végül egy kifejezetten nehéz élethelyzetben kezdtem el a Női szörnyetegek történetét. A férjem, akivel évek óta együtt dolgozom, egy másik munkája kapcsán hónapokra kiesett a hosszúlépés.járunk? életéből, és otthonról is. Hirtelen egyedül maradtam a gyerekkel, munkával, háztartással, és közben rettenetesen vágytam arra, hogy könyvet írjak. Így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha olyan budapesti nők történetét írnám meg, akik több mint száz éve ugyanarra vágytak, mint én: alkotni.

ELLE: Ha ma valaki a könyv nyomán „női szörnyeteg-sétát” tenne, melyik három helyszínt ajánlanád, és miért pont azokat?

Koniorczyk Borbála: Budapesten a 20. század elején rengeteg sikeres női fényképész dolgozott, hiszen nem tekintették a fotográfiát művészetnek, így senkinek sem jutott eszébe kizárni belőle a nőket. A műtermeiknek írmagja sem maradt, viszont ha valaki belép a Mai Manó Ház küszöbén – ami annak idején eleve stúdiónak épült, és a mai napig fotográfiai kiállításoknak ad otthont –, átélheti, milyen lehetett elmenni egy igazán felkapott fényképészhez a századfordulón. A női fényképészeket sokszor azért is választották például családi vagy gyerekfotózásokhoz, mert türelmesebbnek tartották őket a férfi kollégáiknál. Mikor pedig kitört az első világháború és a férfiak közül rengetegen elmentek hadi fotósnak, óriási ügyfélkör maradt a budapesti fotográfusnőkre – többek között Máté Olgára. Néhány percnyi sétára található a Magyar Képzőművészeti Egyetem, amelynek elődje az első olyan felsőoktatási intézmény volt, ahová női hallgatók is jelentkezhettek. Ezzel együtt igyekeztek őket annyira elzárni a férfi társaiktól, amennyire csak lehetett, és a tantervük is különbözött. Sokáig kevesebb elméletet hallgattak, és nem tanulhattak aktot rajzolni, viszont az iparművészet felé hatalmas elánnal terelgették az alkotni vágyó lányokat. Ezt használta ki Undi Mariska iparművésznő is, aki az első dicséretes eredménnyel diplomázó hallgatója lett az intézménynek. Közel van az egykori Palermo Kávéház is, ahol a teraszon sokat üldögélt Kaffka Margit írónő a többi nyugatos kollégájával. Margit a kivételt erősítő szabály volt a legendás folyóiratnál, ahol ugyan sok nőt foglalkoztattak, de leginkább Kaffkát engedték maguk közé. Ma már nem hangzik világverő bóknak, de Babits Mihály valószínűleg jót akart, amikor Kaffka Margit koporsója felett így búcsúzott tőle:

Asszony létedre ember voltál.

ELLE: Egyik interjúban említetted, hogy Kaffka Margit slampossága vagy Lesznai Anna szórakozottsága téged is megmosolyogtatott. Ha most találkozhatnál velük, melyikükkel tudnál leghosszabban beszélgetni, és miről?

Koniorczyk Borbála: Valamilyen módon mindegyikükhöz kötődöm, hiszen hosszú hónapokat töltöttem az életükkel, mindegyikükhöz meg kellett találnom a kulcsot.

Leghosszabban talán Kaffka Margittal tudnék beszélgetni – már ha felbukkanna a megbeszélt időpontban, amit a forrásaim alapján nagyon kétlek.

Margit nagyjából annyi idősen, mint én, egy hasonló korú gyerekkel, mint az én lányom, írta a könyveit, cikkeit, verseit, és közben a város másik oldalán tanárként dolgozott. Nagyon átélhetően ír arról a darálóról, amit a napi munka, az alkotás és az anyaság háromszöge jelent. Kaffka Margit egész életében azt mondogatta, hogy negyven éves kora előtt nem író az író. Ezért is iszonyú, hogy ez a végtelenül tehetséges nőt mindössze harmincnyolc vitt el a spanyolnátha, miközben a fia a szomszéd kórteremben halt meg. Nagyon megérintett a történetük, bőgtem a könyvtárban, míg írtam.

ELLE: Ha a Női szörnyetegek nőalakjai közül egyet választanál, hogy ma együtt járjátok végig Budapestet, ki lenne az, és hová vinnéd először?

Koniorczyk Borbála: Undi Mariska iparművésznővel, a fűzőhordás nagy ellenlábasával járnám a várost. A sok elborult művészlélek szereplő között Mariska nagyon is két lábbal állt a földön. Imádott utazni, és hosszú karrierje során rengeteg mindenben kipróbálta magát. Elvinném farmert venni, mert egész életében azért harcolt, hogy a kortársai dobják el a fűzőt, így biztos örülne, hogy már nadrágban is lehet járni.

Azért azt is elmondanám neki, hogy sokkal nehezebb előnyös farmert találni, mint hízelgő fűzőt.

Ha találtunk neki nadrágot, elvinném egy hosszúlépés.járunk? városi sétára, aztán pedig egy tapasvacsorára az Arquitecto Pitpitbe. Az épület és a kertje lehet, hogy ismerős lenne neki, és biztos vagyok benne, hogy sokat utazó, kíváncsi nőként odáig lenne attól, hogy már lehet spanyol ételeket enni Budapesten. Az étterem kertjében üldögélve azt is elmesélném neki, hogy az igazán jó kutató napjaim a szomszédos Szabó Ervin Könyvtárban mindig itt, sok tapasszal és egy – vagy több – pohár cavával értek véget.