Kovács Patrícia és Szamosi Zsófia: „Tökéletesen kiegészítjük egymást a színpadon”

Két színésznő, két különböző karakter. Tizennyolc éves koruk óta ismerik egymást, de most kapták meg az első komoly, közös munkájukat. Szeretnek együtt játszani, és úgy érzik, minden egyes előadásukban van valami újdonság, izgalom. 

A női lélek bonyolult és sokrétű világát bemutató „A nő, ha elmúlt negyven” című produkció több, mint egy évtizede fut nagy sikerrel. Nőalakjait évek óta – több másik nagyszerű színművész mellett – Kovács Patrícia és Szamosi Zsófia kelti életre. Ennek kapcsán megkérdeztük, hogyan viszonyulnak a testi-lelki ráncokhoz, miközben örömmel meséltek közös élményeikről, és arról is, miként tud friss maradni egy előadás és a színészi játék.

ELLE: Milyennek érzitek az életet 40 feletti színésznőként?

Kovács Patrícia: Azt szoktam mondani, hogy negyven felett érkeztem meg igazán erre a pályára. Minél több idő telik el, annál felszabadultabbá válok. Igaz, hogy nagyobbak a tétek, ugyanakkor mélyebb a tudás szakmailag és önismeretben is: negyvenes éveire az ember megtanulja, hogy mennyit ér – ez pedig nagyon sokat tud adni a színpadon. Bár kevesebb a szerep – középkorú nőknek egyre kevesebb szerep jut a drámairodalomban, kevés íródik rájuk –, de ami van, az sokkal izgalmasabb és súlyosabb, mint amiket 25-30 évesen játszottam.

Szamosi Zsófia: Sokkal több önbizalmam van és nagyobb a szakmai tudásom is, mint huszonévesen. Néha sajnálom, hogy ennyi év kell ahhoz, hogy mindez meglegyen, miközben – ahogy Patrícia is mondja - ez már az az életkor, amikor kezdenek elfogyni a szerepek.

ELLE: Hogyan érzitek magatokat a bőrörökben, hogy vagytok a testi-lelki ráncaitokkal?

Szamosi Zsófia: Tulajdonképpen jól vagyok. Egyre fontosabbá válik az egészségem, de közben egyre kevésbé érdekel maga az öregedés. Mivel soha nem voltam az a szabályos szépség, nem érzem, hogy elveszett volna valami, ami korábban megvolt. Egy ideje már a környezetemben elkezdtek elmenni az emberek: néhányan már meghaltak, és bár nem okvetlenül az én korosztályomból, de ez mindig arra figyelmeztet, hogy vigyázni kell magamra. Ennek érdekében próbálom olyan emberekkel körülvenni magamat, akiket szeretek, és akik viszont szeretnek. Ebben már nem akarok kompromisszumot kötni, mert nem szeretném magamat semmilyen stressznek és felesleges nyomásnak kitenni.

Kovács Patrícia: Most már minden egyes elfogyasztott szelet süteménynek vagy átmulatott éjszakának más a következménye, mint húsz évvel ezelőtt. Az ember arcán ott vannak a nem alvással töltött éjszakák, a könnyek, a stressz és a sok munka – ezekkel együtt kell élni. A testünk a munkaeszközünk, a hangszerünk, amire vigyázni kell, és ez idő- és pénzbefektetést is kíván: kozmetikus, torna, egészséges ételek, arcápolás, és nem azért, hogy megállítsuk az időt – mert azt úgysem lehet –, hanem hogy jól legyünk a bőrünkben. Ez szerintem elengedhetetlen a munkánkhoz is, de a legfontosabb, hogy békében legyünk magunkkal, és stabil érzelmi állapotban éljünk.

Számomra a legfontosabb, hogy otthon rendben legyen minden. Ha érzelmi bizonytalanság van körülöttem – a családban, a párkapcsolatomban, vagy a gyerekemmel való viszonyban –, az nagyon megvisel, és azonnal meglátszik az arcomon – járhatok bármennyit kozmetikushoz.

ELLE: Közel öt éve játszotok együtt „A nő, ha elmúlt negyven” című képzeletszínházi produkcióban. Hogyan emlékeztek vissza az első előadásra?

Kovács Patrícia: Számomra nem az én első előadásom a meghatározó, hanem az, amikor először láttam a darabot a színpadon Fullajtár Andrea és Horváth Lili szereplésével. Amikor Móni 2014-ben (Tollár Mónika, rendező - a szerk.) felkért a szerepre, egyáltalán nem tudtam, mire számítsak, ezért elmentem megnézni, hogy lássam, mit kell majd csinálnom.  Emlékszem, a Marczibányi téren néztem Andrea és Lili játékát, és teljesen lenyűgözött. Azt éreztem, hogy „de jó lenne benne lenni”. Én még az a generáció vagyok, aki hallgatott rádiójátékokat, azóta is él bennem az élmény, hogy mennyire tud működni egy történet pusztán hangban. De az, amit ott láttam, ahogy ezek a csodálatos színésznők csak a hangjukkal és a jelenlétükkel képesek voltak egy teljes világot megidézni, az tényleg mágikus volt!

Szamosi Zsófia: 2021-ben csatlakoztam előadáshoz a Hatszín Teátrumban, és addig nem is láttam a produkciót, így nem tudtam, mire számítsak. Azt hittem, felolvasószínház lesz, de kiderült, ez sokkal több annál. A legélénkebben egyébként egy utólag nagyon vicces történet maradt meg bennem. Móni  kérte, hogy kék ruhát hozzak magammal az előadásra, de mivel akkor még nem tudtam, hogy mennyire része az előadásnak az öltözetünk, csak egy hétköznapi overált vittem. Amikor Lili (Horváth Lili, színművész – szerk.) nagyon csinosan megjelent, akkor esett le, hogy kevés lesz, amire én gondoltam. Most persze már tudom, hogy ebben a produkcióban minden apróság számít, és mivel nincs díszlet, a látványt mi magunk hozzuk. Azóta már divattervezők is segítették a munkánkat, ami izgalmas színt vitt a folyamatba.

ELLE: Hogyan változott a viszonyotok az évek alatt?

Kovács Patrícia: 18 éves korunk óta ismerjük egymást. Együtt jártunk a Székely Gábor-féle Új Színház stúdiójába, mielőtt felvettek minket a Színművészeti Főiskolára. Már ott kialakult köztünk egy nagyon jó kapcsolat.

Szamosi Zsófia: Sokáig nem hozott minket össze az élet, ez a darab volt az első igazi közös munkánk. Nagyon örültem neki, amikor megtudtam, újra együtt fogunk dolgozni, és különleges érzés volt újra a színpadon látni a másikat. Mindig eszembe juttatja azt az időszakot, amikor még tizenévesként kerestük önmagunkat, és most egymásra nézve, immár negyvenes nőként, beérett színésznőként látjuk viszont egymást, és ettől kap egyfajta távlatot is a kapcsolatunk.

Együtt játszani pedig mindig izgalmas, mert minden alkalommal van benne valami újdonság. Amikor először dolgoztunk ebben a darabban, mindkettőnk számára új volt a helyzet, de már akkor is azt éreztem, hogy jól működünk együtt, mert tökéletesen kiegészítjük egymást a színpadon.

Kovács Patrícia: Az ilyen régre visszanyúló emberi kapcsolatok nagyon értékesek számomra, egészen más úgy dolgozni, ha két ember ennyire jól ismeri egymást: nem kell megküzdeni az ismerkedéssel, nem kell időt tölteni azzal, hogy felmérjük a másik határait – csak ott vagyunk egymásnak, és tudjuk, hogyan működünk jól együtt.

ELLE: Mi az, amit legjobban szerettek egymás a játékstílusában?

Kovács Patrícia: Zsófi végtelen intelligenciáját és komolyságát különösen szeretem. Nagyon különbözőek vagyunk, kívül-belül egészen más típusok, így mást jelent a jelenlétünk is a színpadon. De pont azért működünk ilyen jól együtt, mert kiegészítjük egymást. Zsófiban van valami mély, elemi komolyság, ami mindig ott van vele a színpadon és az életben is, és ez sokat ad az előadásoknak. Vannak olyan kollégák, akikkel sokszor játszottam az előadást váltott szerepben, például Horváth Lilivel is gyakran fordított felállásban dolgozunk, de Zsófival megmaradtunk a „saját” szerepünknél. Valószínűleg azért is, mert annyira másképp működünk, és ez a kontraszt nagyon erősen hozzájárul a darab sikeréhez.

Szamosi Zsófia: Patríciában mindig csodáltam, hogy minden körülmények között nőies tud maradni, még akkor is, amikor egy kellemetlen, hárpia karaktert kell megformálnia. Van benne valami természetes vonzerő, ami átsugárzik a szerepeken is. Emellett önazonos és jól képviseli önmagát, akár az előadás utáni közönséggel való beszélgetésen is. Jó humorral, mély reflexióval van jelen, és ez nagyon inspiráló.

ELLE: Szerintetek mi a titka annak, hogy még mindig ilyen sikeres az előadás?

Kovács Patrícia: Az ember, mint olyan, mindig érdekes. Jöhetnek új technikák, látványos mozik, de végső soron mégiscsak az érint meg bennünket legjobban, amikor valaki emberként áll előttünk a színpadon, és olyan dolgokról beszél, amiket mi is megélünk: félelmek, kétségek, bizonytalanságok. Azt gondolom, a nézők ezt érzik meg benne. A személyességet és az őszinteséget semmilyen technikai trükk nem tudja pótolni. Volt, hogy nagyon nehéz magánéleti időszakban játszottam, akkor a monológjaim is másfajta mélységet kaptak, mert nem az a fajta ember vagyok, aki elrejti az aktuális állapotát, hanem abból dolgozom, ami bennem van. Szerintem ez is frissen tartja az előadást, hogy mindig az aktuális énem jelenik meg benne.

Szamosi Zsófia: Szerintem az, hogy könnyed és humoros módon beszél olyan dolgokról, amik mindannyiunknak ismerősek lehetnek. Nem sötét vagy nehéz képet fest, mégis van egy mélysége és fontos mondanivalója. Emellett technikailag is sokoldalú és rugalmas. Mindig más helyszíneken, más szereplőkkel látható, eljátszható vacsoraesten, szabadtéren, színházteremben, és díszlet nélkül is működik, így mindig új élményt ad. De a siker talán Janikovszky műveinek időtállóságában is rejlik.

A szövegek mindig tudnak valami egyedit adni, amit a közönség megért, és amelyet sokféleképpen lehet értékelni. Azok számára, akik értik ezt a humort és a finom utalásokat, mindig szórakoztató.

ELLE: Mi a legfontosabb üzenete számotokra az előadásnak? 

Szamosi Zsófia: Az elmúlt négy év alatt sokat tanultam a rugalmasságról és alkalmazkodásról. Mivel minden előadás más, mindig új kihívások elé állít, és ez segít abban, hogy folyamatosan fejlődjek, színészként és emberileg is.

Kovács Patrícia: A legfőbb üzenet számomra egy nagy felkiáltójel! Egy figyelmeztetés, hogy nem szabad így élni, nem szabad így viselkedni, így beszélni emberekkel, legyen szó párkapcsolatról, családról, munkahelyi közegről vagy a saját gyerekeinkről. Gyakran túl későn kezdünk el beszélgetni, amikor már túl sok minden felgyűlt, pedig nagyon fontos, hogy úgy éljük az életünket, hogy tisztában vagyunk a saját igényeinkkel, vágyainkkal, álmainkkal, és ezeket asszertívan kommunikálni tudjuk azok felé, akikkel együtt élünk. Ha nem tesszük meg, könnyen eljuthatunk oda, hogy egyszer csak elszakad a húr, és akkor már nem csak a másikban, hanem magunkban is komoly sebeket ejtünk. Számomra ezért is hasznos, hogy havonta vagy másfél havonta újra és újra játsszam az előadást. Ilyenkor egy kicsit ki tud jönni belőlem, ami feszít – szinte olyan, mint egyfajta pszichoterápia.

A nőknél, akiket eljátszunk már csak akkor szakad ki minden, amikor már minden rossz és teljes hisztériában törnek ki – és bár a nézők ezen sokszor nevetnek, belül talán azt érzik: „Úristen, én is így szoktam viselkedni.”

ELLE: Mi minden van még a képzeletbeli bakancslistátokon, amit szeretnétek megvalósítani?

Szamosi Zsófia: Nincs kifejezett bakancslistám, mert sokszor váratlanul hoz jó dolgokat az élet, és vannak olyan élmények, amelyeket nem ismerek és csak akkor tudom meg, milyen klassz, ha elém rakja az élet.

Kovács Patrícia: Nekem sincs klasszikus értelemben vett bakancslistám. Inkább azt szeretném, hogy mindig nyitott tudjak maradni. Soha ne gondoljam azt, hogy valamire már nincs időm, vagy hogy valami már nem való nekem. Szeretném észrevenni azokat a lehetőségeket, amelyek jönnek – legyen az egy szakmai ajánlat vagy egy utazás. Nem akarok röghöz kötött lenni, és nem szeretnék félni semmitől. Nem tervezem el, hogy öt év múlva hol szeretnék tartani, mennyi pénzem legyen, vagy hol éljek, mert úgysem lehet mindent előre látni. Túl sok váratlan fordulat volt már az életemben, ezért inkább csak jelen szeretnék lenni, friss maradni, és nyitott lenni arra, amit hoz az élet.