Mihalik Enikő: A Barbie-háztól a túlélőtáborig

Ő az elsőt, én az utolsó kávémat iszom ezen a napon. Itthoni idő szerint délután 3-at, Connecticutban reggel 9-et mutat az óra, amikor a világhírű modell megjelenik a képernyőmön. 

Mihalik Enikő felkontyolt hajjal, egy laza pulcsiban kortyolja a tejeskávét, és az amerikai álmot egészen biztosan megtestesíti azzal, hogy szemtelenül szép, smink nélkül is ragyog a nap legelején. Pedig 3 és fél éves kislányát már elindította az oviba.

ELLE: Kisgyerekes anyukaként pontosan tudom, hogyan és mikor kezdődik egy átlagos hétköznap. Nálatok mennyire volt sima a ma reggel?

Mihalik Enikő: Nálunk Rosie az ébresztőóra, de szerintem a legtöbb családra igaz, hogy a gyerek kelti a szülőket. Volt egy időszaka, amikor fogta az összes plüssjátékát, áttotyogott hozzánk és befeküdt közénk. Ez most valamiért elmúlt, és már csak felkiabál, hogy „Anyaaaa!”. Aztán kezdődik is a szokásos reggeli rutin, kicsit játszunk, 40 percen keresztül próbálom felöltöztetni, majd elvisszük az oviba, vagyis az ovi-suliba. Itt így hívjuk.

ELLE: Montessori ovi-suliba jár, igaz? Ennél a nevelési módszernél kiemelten fontos a gyerekek tisztelete, a szabadságuk megtartása. Miért pont ezt az iskolát választottátok?

Mihalik Enikő: Nekem az tetszik ebben a legjobban, hogy önállóságra serkent. Tiszteletben tartja a gyerek személyiségét, de inkább úgy fogalmaznék, hogy nem lekezelően bánik vele. Nagyon szeretjük, mert Rosie talpraesett, ügyes és magabiztos emiatt, közben pedig kellően óvatos is. Kevésbé érzem azt, hogy gyereket nevelünk, inkább olyan, mintha lenne egy lakótársunk, egy partnerünk a lehető legpozitívabb értelemben.

ELLE: Ha már döntések és róla beszélünk, akkor Rozi vagy Rosie?

Mihalik Enikő: Attól függ, melyik nagymamát kérdezed. Anyukám szerint Rózi, Dávid anyukája szerint Rozi, mi pedig itt, az Egyesült Államokban Rosie-nak hívjuk. Úgyhogy fogalmam sincs.

ELLE: És ha a távolabbi jövőt nézzük? Hol képzelitek el vele az életet?

Mihalik Enikő: Amikor 18 évvel ezelőtt először az Egyesült Államokba jöttem, akkor egyáltalán nem terveztem, hogy életem végéig itt maradok. Gondoltam, ha majd szerelmes leszek egy amerikai férfibe, akkor hozzámegyek, és amerikai családot alapítunk. Ehhez képest most van egy magyar férjem, akinek a családja szintén Magyarországon él, ahogy az enyém is. Elkezdte elveszíteni az értelmét az, hogy itt élünk, Dáviddal (Korányi Dáviddal, az Action for Demo­cracy alapítójával – a szerk.) pedig egyre gyakrabban szóba kerül, hogy vissza szeretnénk emigrálni Európába. Nem hiszem, hogy Magyarországra költöznénk vissza, de Európa a család közelségét jelenti nekem. És ez megnyugtató. Dávidban is abszolút megvan a nyitottság, de ezt a döntést nem holnap fogjuk meghozni. Két év múlva? Öt év múlva? Ki tudja? Szeretném, ha Rosie európai csajszi lenne. És persze az sem mellékes, hogy nekem biológiailag sem természetes, hogy a barátaimmal, a családommal évente csak egyszer-kétszer tudok így találkozni. Nemcsak egyszerűen hiányoznak, hanem hiányom van.

ELLE: New Yorktól azért már elkezdtetek távolodni. Connecticutban éltek, a természettel körbeölelve, most is látom mögötted azt a rengeteg fát – mintha egy erdőben ülnél.

Mihalik Enikő: Igen, ez itt nem a Született feleségek fehér kerítéses környéke. Itt a szomszédot nem is látod nyáron a fáktól. Neki egyébként egy 50 hektáros farmja van, nekünk nagyjából öt.

Tegnap, amikor hazajöttem, őzikék ugráltak a kertben, de medvék is szoktak átjárni.

ELLE: Az eltávolodást a nagyvárosi nyüzsgéstől a kislányod hozta az életedbe?

Mihalik Enikő: Igen, Rosie miatt történt. Sosem gondoltam volna, hogy olyan anyuka leszek, aki szerint a város élhetetlen gyerekkel. Aztán megszületett ő, és az első brooklyni séta után azt mondtam, hogy na jó, meneküljünk innen. Belegondoltam, hogy hol fog megtanulni biciklizni, úszni, és egyébként is, járhat ő New York legdrágább óvodájába, az akkor is csak egy tömbépület lesz, aminek a tetején van a játszótér. Itt viszont olyan típusú óvodába jár, mint amilyenbe Dávid vagy én annak idején: van udvar, az épületek laposak és szélesek, nem pedig szűkek és magasak.

ELLE: És neked hogy telnek a hétköznapok? Amikor nem dolgozol, akkor hogy bírod a vidéki nyugalmat?

Mihalik Enikő: Egy hónapban nagyjából 10 napot vagyok távol munka miatt, a többit pedig itthon töltöm. Ilyenkor házmenedzsernek titulálom magam, szóval amikor nem dolgozom, akkor is állandóan foglalkozom valamivel. Ráadásul volt egy civil állásom is, amit ott kellett hagynom, mert sajnos nem volt annyira flexibilis, hogy össze tudjam egyeztetni a családi élettel. Egy belsőépítészeti céggel dolgoztam lakberendezési tanácsadóként, és imádtam.

ELLE: A lakberendezés B terv nálad? Egyáltalán szükséged van B tervre?

Mihalik Enikő: Igen, de ez nem az volt. Nekem a Z terv az, hogy Békéscsabán összeköltözöm anyukámékkal, ahol egy szupermarketben raktárt pakolok a Chanel kosztümömben. Amúgy ez nem vicc, nekem egyáltalán nem szégyen a munka. Olyan nincs, hogy az ember nem tesz meg mindent azért, hogy boldoguljon.

ELLE: Ez a kép azért most meglepett. Maximum egy fotózás témájaként tudom elképzelni, hogy Mihalik Enikő a zöldségesdobozok tetején ül egy hanyagul ledobott Chanel táskával.

Mihalik Enikő: Nézd, én ebben nőttem fel, így nevelkedtem. Nem várom el, hogy kiterítsék elém a vörös szőnyeget, meg várjam a sült galambot. De a lényeg, hogy még nincs B tervem, az viszont biztos, hogy szeretnék valami mással is foglalkozni majd. Ez az állás a belsőépítészeti cégnél arra is nagyon jó volt, hogy megtapasztaljam, milyen egy teljesítményalapú munka, ami mellesleg szöges ellentéte a modellkedésnek. Utóbbiban rád néznek, és vagy kellesz vagy nem. Nincs beleszólásod. Itt viszont imádtam, hogy kipróbálhatok valamit, amit eddig még nem csináltam, és megkaphatom a lehetőséget, hogy új dolgokat tanuljak.

ELLE: Nem lehet könnyű a modellkedésben az, hogy ennyire szubjektív.

Mihalik Enikő: Igen, ez rettenetes tud lenni. Egy-egy olyan időszakban, amikor kevesebb munkám volt, el nem tudom neked mondani, hány ember kérdezte meg, hogy miért nem dolgozom többet. Azért, mert ez nem így működik! Ha rajtam múlna, hogy mikor, mennyit és mit dolgozom, akkor most itt roskadoznék a dollármilliók alatt. De a modellkedésben nem én döntök. Maximum annyiban van beleszólásom, hogy nem vállalok el egy munkát.

ELLE: Nyilván egy-egy elutasítás is megterhelő lelkileg. Vagy ehhez hozzászoksz?

Mihalik Enikő: Átlagosan minden egyes munka, amit egy modell megkap, 5-8 elutasítással jár. Ezt nekem a mai napig nehéz feldolgozni.

ELLE: És felvértezted magad?

Mihalik Enikő: Megvastagítottam a bőrt az arcomon. Megértettem, hogy ez nem rólam és nem ellenem szól, egyszerűen épp nem egy szőke vagy fehér bőrű lányt akarnak, ezen viszont nem tudok változtatni.

ELLE: Gondolom, a pályád kezdetén, 15 évesen azért nem volt olyan könnyű ezzel szembesülni.

Mihalik Enikő: Őszintén szólva könnyebb volt, mert akkor még kisebb volt a tétje. Tinédzserként az ember még nem gondolkodik abban, hogy ha ezt a munkát nem kapja meg, akkor miből fizeti ki az albérletet. 27 évesen már aggódtam, hogy ha egy fontos munka nem jön össze, akkor mi a fenét fogok magammal kezdeni? 37 évesen pedig már családom van, háztartásom, amit ketten tartunk fenn. Szóval azért van tétje, ez pedig idegőrlő tud lenni.

De egyébként tényleg vastag bőrt kell az embernek növeszteni, bele kell állni a helyzetekbe, és azt mondani, hogy márpedig én ez vagyok, és ha nem tetszik, akkor az a ti bajotok. Muszáj, különben beleőrülsz.

ELLE: Bennem élénken él egy emlék, amikor elkezdted a New York-i életed, és lelkesen mutattad az egyik riportműsorban a szülinapodra kapott 3 emeletes Barbie-házat a távirányítós, rózsaszín autóval. Ez a gyerek ott bujkál még benned?

Mihalik Enikő: Abszolút, én mindig is ilyen gyereklelkű voltam, és néha vissza is vágyódom a gyermekkor emlékei közé. Amúgy is későn érő típus vagyok, szóval a baráti társaságomban tuti, hogy én leszek az, aki a Tescóban beleugrik a bevásárlókocsiba, vagy aki beállít a balatoni nyaralóba egy hatalmas vízipisztollyal. Egyébként tavaly beszereztem egy távirányítós Monster Truckot magamnak, amit rejtegettem Rosie elől, mert tudtam, hogy ha meglátja, akkor ő akar majd vele játszani. Pedig én akarok...

ELLE: Azért ebből ő is sokat profitálhat. Jó, ha van egy ilyenfajta partnerség anya és lánya között.

Mihalik Enikő: Persze, ugyanakkor meg észreveszem magamon, hogy néha nehezemre esik leülni vele babázni. Amit nagyon sajnálok, mert gyerekkoromból emlékszem, mekkora élmény volt, amikor anyukám a házimunka után játszott velem. De bevallom, hogy annyira jólesik, amikor a magyar dadusunk vagy a nagyszülők játszanak vele, én meg csak ülök a konyhában és relaxálok.

ELLE: Jól gondolom, hogy attól is vagy kiegyensúlyozott, ha dolgozol? És most sokat dolgozol.

Mihalik Enikő: Pontosan. És a teherbe esés pillanata óta, azaz 4 év után most érzem végre azt, hogy visszakaptam önmagamat, beleértve a karrierem, a lehetőségeim, a testem. Ez utóbbi érdekel most a legkevésbé. Napról napra erősebb vagyok, picit ilyen „I can conquer the world” érzésem van, tehát hogy a világ tetején állok – egyszerűen azért, mert visszakaptam önmagam, és van egy családom, aki ebben abszolút támogat. Hozzáteszem, hogy Dávid nélkül ez nem lenne lehetséges. Ő nekem az első naptól kezdve azt mondta, hogy tök mindegy, mit csinálsz, itthon maradsz vagy visszamész dolgozni, mindent megoldunk, minden működhet, csak legyél jól, legyél boldog.

ELLE: Honnan örökölted azt a harciasságot, amit akkor is előveszel, amikor a családod, a férjed kerül célkeresztbe?

Mihalik Enikő: Az apai nagyapámtól, csak ő kevésbé volt makacs, mint én. Nagyon családcentrikus típus volt, közben meg picit szigorú és szabálykövető is, és megtanította, hogy ha valamit csinálsz, akkor azt rendesen kell csinálni. Amikor a kislányom megszületett, megfogadtam, megtanítom neki, hogyan álljon ki magáért, hogyan legyen biztos magában. Nem egyszerűen magabiztos, hanem biztos abban, hogy ő úgy jó, ahogy van, és az ő léte fontos. És szeretném, ha azt látná, hogy én is kiállok magamért és másokért, a családomért meg pláne.

ELLE: Nyilván a családi élet nyugalma is kell ahhoz a balanszhoz, amiről meséltél. Vagy épp ahhoz, hogy azt az önsanyargatást, azt a kontrollt, amit éveken keresztül a munkád miatt gyakoroltál, elengedd. Mert elengedted.  

Mihalik Enikő: Nekem ez abszolút a kislányomhoz, a terhességemhez köthető, e nélkül a folyamat nélkül nem tudtam volna megcsinálni. Évekig próbáltam megszabadulni a kontrolltól, de mindig nagy volt a nyomás, a félelem és a stressz.

Aztán jött Dávid és Rosie, és azt éreztem, hogy most már nem vagyok egyedül, bármi történik, van, akire számíthatok. Ettől a biztonságtól ellazultam, és nem érdekelt, hogy amit megeszem, az milyen zsíros vagy van-e benne cukor.

Arra gondoltam, hogy igazából én már megdolgoztam mindenért, elértem azt a sikert, amit nagyon sokan nem, szóval minek is próbálok bizonyítani, ha már nem kell? És vicces, hogy amikor az ember elengedi magát, akkor minden a helyére kerül.

ELLE: Amikor elkezdted ezt a pályát, akkor bíztál benne, hogy 37 évesen ilyen sok munkád lesz?

Mihalik Enikő: Nem gondoltam volna, hogy még 37 évesen is ez lesz az első számú dolog, amivel foglalkozom, és még egy jó darabig foglalkozni is fogok. Most úgy látom, hogy 10-20-30 év múlva is lesznek munkáim.

ELLE: A divatszakmát jellemző diverzitásnak talán most még nagyobb jelentősége van, főleg, ha az itthoni helyzetet nézzük – akár a gyülekezési törvény kapcsán. Mennyire találod fontosnak, hogy a divatipar kiálljon a sokszínűség mint érték mellett?

Mihalik Enikő: A divatiparban ez a természetes, ebben a szakmában az LMBTQ nagyon erősen jelen van és a diverzitás is egyre inkább, szóval ha mi nem állunk bele ebbe az ügybe, akkor ki fog?

ELLE: És te a harcos éneddel mennyire tartod fontosnak, hogy kiállj ezért az ügyért vagy más ügyekért?

Mihalik Enikő: Abszolút. Ráadásul az évek múlásával egyre fontosabb, hogy a társadalom aktív részese legyek. Alapvetően azt gondolom, hogy az embernek nem járnak csak úgy a dolgok. Sok mindenért meg kell küzdeni, meg kell harcolni. Viszont ha valami alapvetésként kijár, az az egyenlőség, a szabadság és a jogok. Amikor az embertől elkezdenek elvenni dolgokat azért, mert neki a rózsaszín a kedvenc színe és nem a sötétkék, akkor ott nagyon nagy bajok vannak.

ELLE: Ha már a kor szóba került: van benned bármi szorongás attól, hogy közeledsz a 40-hez?

Mihalik Enikő: Naná! Óriási kapuzárási pánikban vagyok, hogy 10 év múlva már egy csomó hülyeséget nem csinálhatok meg, mert nem illik vagy nem lesz rá lehetőségem. Mert „le lesz szakadva” az arcom, meg amúgy is, mit fognak szólni? Már most is azt mondják a boltban, hogy „Ma’am”. Én meg nézek az eladóra, hogy ezt biztosan nekem mondta? Szóval most jöttem rá, hogy az emberek már nem úgy néznek rám, mint korábban, és ettől elfogott a pánik, hogy úristen, nekem még most kell megcsinálni azokat a dolgokat, amiket tíz év múlva már nem tudok, mert eltörik a bokám.

Az idei nyárra az egyik legnagyobb tervem, hogy kimegyek a Sziget fesztiválra. Ha belepusztulok is, ott kell lennem és végig kell tombolnom az egészet. És én most még megengedhetek magamnak egy olyan miniszoknyát, amiből kint van a fenekem, vagy egész nyáron tangás bikinit hordhatok.

ELLE: Mik vannak még ezen a bakancslistán? 

Mihalik Enikő: Letolom a kocsi tetejét, és mehet a gyorshajtás az autópályán! Néha random eszembe jutnak ilyen őrültségek. A 80 éves nagymamámat – aki egyébként még mindig olyan, mint egy tornádó – mindenki le akarja állítani, hogy neki ez meg az már nem való, ne csinálja, nyugodjon meg. Na, engem most még nem állítanak le, úgyhogy ezt az időszakot még ki kell élvezni!

ELLE: De nyilván sok mindent teszel azért, hogy 10 év múlva ne legyen „leszakadva” az arcod. Például magyar kozmetikusod van, azt tudom.

Mihalik Enikő: Igen, magyar kozmetikushoz járok, csak épp évente egyszer... És az edzőterembe is ma megyek kiváltani a tagságim – 4 év után... Amit viszont nagyon észreveszek magamon, hogy milyen hatása van annak, ha sokat alszom és elegendő vizet iszom. Mindig csak legyintettem, amikor mások jöttek ezzel a klisével, de most már látom, hogy ez a két dolog mennyire fontos. Szerintem lehet szépen és elegánsan öregedni, de azért eljön majd az a pont, amikor felvarratom az arcomat a tarkómra…

ELLE: Azért érezni rajtad, hogy nagy túlélő lennél!

Mihalik Enikő: Megpróbálnám. Azzal szoktam viccelődni, hogy elmegyek egy túlélőtanfolyamra, hogy megtanuljak vadászni, ha arra lenne egyszer szükség. Él bennem egy ősember – 0, Rh-negatív vagyok, ami az ősi vércsoport. Szóval késztetést érzek, hogy ezt az ősi tudást megszerezzem. Tudjak tüzet csiholni, pulykát kopasztani, mindent, ami a túléléshez kell.

ELLE: Harcos vagy, mennél, csinálnád a családodért, igaz?

Mihalik Enikő: Egészen biztosan. Mezítláb, bőrbugyiban rohannék az erdőben a vadak után. 

A cikk eredeti verziója az ELLE magazin 2025. májusi számában jelent meg. Ha kíváncsi vagy még több izgalmas cikkre, ITT tudod megrendelni a korábbi, illetve aktuális lapszámainkat!