Cseri Hanna: „Rájöttem, hogy az is erő, ha valaki éppen összeomlik, de vállalja”

„Az életemet énekli el”, hangzott el többször az utóbbi évben, szinte valahányszor megemlítettem Cseri Hanna nevét, korosztálytól függetlenül tinédzserek és életük derekán járó emberek szájából egyaránt. Cserihanna a hazai könnyűzenei életben pár év alatt komoly helyet teremtett magának komplex, izgalmas zenei világával és szívünkből szóló dalszövegeivel. Sikerekről, szorongásokról, családi mintákról és alkotói hozzáállásról egyaránt beszélgettünk. 

Cseri Hanna énekes-dalszerzői karrierje mellett bábrendezőként, a Budapesti Bábszínház zenei vezetőjeként is aktívan alkotó karaktere a kortárs magyar zenének, munkásságát legutóbb a nagy presztízsű Junior Prima díjjal ismerték el, de pár éve a Színikritikusok díjai közül többet is magáénak tudhat. Például a legjobb színházi zene és a legígéretesebb pályakezdőjét is, idén pedig a Fonogram-Magyar Zenei Díj 2025-ös év felfedezettje is ő volt. Október 11-én jelent meg legújabb kislemeze, október 22-én pedig az Akvárium Nagyhall termében készülhetünk koncertjére, melyre minden jegy elkelt. 

ELLE: Az utóbbi két évben rengeteg díjat kaptál: Artisjus, Színházi Kritikusok, Fonogram, és most a Junior Prima. A korábbi interjúidból úgy tűnik, mintha a siker elfogadásában lenne egy egyértelmű ív; a „Színikritikusok ígéretes pályakezdőjénél” még szorongást éreztél, a Fonogram „év felfedezettjénél” viszont már megengedted magadnak, hogy örülj. Most, a Junior Primával kapcsolatban mi a megélésed?

Cseri Hanna: Számomra pont a boldogság része a legnehezebb, az, hogy szorongás nélkül örülni tudjak ezeknek, és ne rögtön az imposztor-szindrómám vegye át az irányítást. De most nagyon örülök neki! Azt mondtam a beszédemben is, hogy nekem mindig nagyon fontos volt a mester-tanítvány viszony. Az egyetemen is ezt imádtam, hogy annyira gyakran kaptunk visszajelzést a munkánkra. Ez a felnőtt alkotói létben már megszűnik, és ez a díj kicsit visszahozta ezt az élményt. Ráadásul egy szakmai közegből érkezik, és ez tök jó érzés. Büszke vagyok rá, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, mint amekkora – nem befolyásolja hosszú távon az önértékelésem. Rövid távon igen, és az jó.

ELLE: A jó élmények integrálása kapcsán: most volt egy nagyon sikeres fesztiválszezonod, megjelent egy új dalod és kliped, és lesz az Akváriumban egy nagykoncerted. Hosszú távon hogyan tudod ezeket beépíteni? Van technikád arra, hogy jól megéld az elért eredményeidet és a pozitív visszajelzéseket?

Cseri Hanna: Hosszútávú nincs. Mindig történik valami a jelenben, ami felülírja az előzőt. Folyamatosan érkezik valami friss és intenzívebb visszajelzés, ami azonnal befolyásolja az önértékelésemet. Nem tudom, ezek mennyire épülnek be igazán. Nehéz látni a mintázatot, hogy mondjuk egy negatív kritika vagy egy díj hat rám jobban. A fejlődést ezek nem befolyásolják. A most megjelent felvételen, a Majdnem mindig baj van című dalban is érintem ezt a témát. Észrevettem, hogy milyen nehezen tudom azt mondani, hogy „minden rendben van”. Iszonyú könnyű állandóan a problémákra fókuszálni, és közben észre sem vesszük, hogy egy nagy panaszáradattá válunk — olyan emberré, akinek a világon mindennel baja van, mindig. Vagyis... majdnem mindig. 

ELLE: Korábban mondtad, hogy kevés szó esik arról, hogyan kell a jót elfogadni. A rosszat kezelni mindenki tanulja, ezernyi tartalom születik erről, de a jót integrálni mintha nehezebb lenne és kevesebbet is beszélnénk róla. Szerinted miért van ez?

Cseri Hanna: Ez az ember saját fejlődési állapotától függ. Nekem az sokat segít, hogy ezt az egészet felnőttként éltem meg, nem kamaszként. De már gyerekkoromtól tapasztaltam, hogy ha valamiben ügyes vagyok, azzal kivívok egyfajta negatív figyelmet is.
Drámatagozatra jártam, és a tanár sokszor velem példálózott. Éreztem a gyűlölködő szemeket, és sokszor azt kívántam, bárcsak ne mondaná ki újra a nevemet. Számomra fontosabb lett volna, hogy a közösséghez tartozzam.

Nehéz érzés, és belém is égett: egyszerre vágyom az elismerésre és arra, hogy mindenki szeressen.
De tudom, hogy a kettő sokszor kizárja egymást – minél több emberhez jut el valaki, annál többnek lesz kevésbé szimpatikus.

ELLE: Sokak számára ismerős lehet, hogy a siker hozza magával a kritikát, esetleg irigységet is. Mit gondolsz, a női lét részeként ez fokozottan előtérbe kerül? Az igény, hogy miközben sikeres valaki, mindenképpen szerethetőnek kell maradni?

Cseri Hanna: Igen, abszolút. Néha érzem, hogy „ha már látható vagyok, legyek tökéletes”. A férfi előadóknál ez szerintem nem jelenik meg, legalábbis nem ilyen mértékben. Ott egy „nem annyira jó csávó” is megszépül, mert rock sztár.

Nőként ez sokkal inkább téma: hogy nézek ki, milyen ruhát viselek, mennyire vagyok vékony vagy szexi.

És persze vannak, akik pont azt értékelik, hogy én nem öltözöm túl, hogy „átlagos” vagyok, és ezért „képviselem az átlagembereket” – de ez is csak egy másik viszonyulás. Érzem, hogy ez egy olyan narratíva, amihez képest valahogy mindig el kell helyeznem magam. 

ELLE: Több kutatás is kimutatta, hogy a nők hajlamosabbak a sikereiket a körülményeknek, a szerencsének tulajdonítani, a férfiak pedig a saját elért eredményeiknek. Te hogy érzed, nőként más lehet megélni a sikert, mint férfiként?

Cseri Hanna: Ez nagyon érdekes kérdés, így még nem gondoltam bele. Nekem is nagy munka, hogy elismerjem: amit elértem, az nem szerencse, hanem munka volt. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert nő vagyok, vagy mert ilyen mintákat hozok magammal. Otthon is sokszor hallottam azt, hogy „nekem összejöttek a dolgok”. Ez belém ivódott, és sokáig bűntudatom volt, ha valami jól sikerült. Most tudatosan figyelek arra, hogy emlékeztessem magam: mennyit dolgoztam, mennyire szorgalmas és elhivatott voltam. Persze, szerencse is kell, de az csak egy összetevő a sok közül. És igen, van ebben egy női aspektus is. Gyakran kérdezik tőlem, milyen nőként a zeneiparban. Régebben kivoltam ettől a kérdéstől, mert nem tudom, milyen férfiként, de mostanra már észrevettem a különbségeket. Például a kommentekben: női előadóknál sokkal többet beszélnek a külsőről – test, ruha, mozgás. Férfiaknál ez ritka. Ott van Lola Young például, aki nagyon nyíltan használja a testét, és közben szexi, provokatív, nem a jelenlegi szépségideál szerint „tökéletes”. Imádom, amit csinál, de ha megnézzük a közösségi médiát, a kommentekben alig írnak a zenéjéről – szinte csak arról folyik a diskurzus, hogy néz ki. A férfiaknál meg ez valahogy nem téma.

Inkább elbagatellizálom ezt a megélést, mert nem akarom hangsúlyossá tenni, túlságosan tematizálni, de közben érzem, hogy folyamatosan ott van a nyomás: valahogy kinézni, vékonyabbnak, kicsit szexibbnek lenni. 

ELLE: Korábban említetted a családi mintákat. Mennyit hozol otthonról a szinte kompromisszum nélküli igényességből, belső megfelelni vágyásból?

Cseri Hanna: Apukám alkotó ember – fotóművész, újságíró, ír, photoshop-művészetet csinál. Tőle tanultam az igényességet, a „giccsradart”. Sokáig vele olvastattam át minden írásomat, még az egyetemen is. Ő volt a legszigorúbb, de benne bíztam a legjobban. Emlékszem, egyszer visszaküldött valamit, és azt mondta: „Most nem találtam benne hibát.” Az igazán nagy pillanat volt. Anyukám hegedűművész, ő ezáltal nem saját alkotásokat hoz létre, hanem előad. Szerette volna, ha komolyzenei pályára lépek, de nem szerettem gyakorolni, idegesített, ha bejött a szobába és dirigált. Úgy éreztem, nem bírom az irányítást. Aztán vettem egy gitárt, és elkezdtem saját dalokat írni. Apukám nagyon büszke volt, tetszett neki ez a kreatív útkeresés. Anyukám inkább aggódott.  Most is félt, és én ezt sokszor elégedetlenségnek élem meg, pedig csak szeretne megóvni. 

ELLE: A dalaidban sokszor van jelen ez a kettősség: a határozott vélemények, szókimondás és a szorongás. Az Akinek én sok vagyok-kal szemben a hormonok című szám És elfojtom a véleményem, hogy szeress / A  meglátásaimért engem meg ne vess sorai. Hogyan fér meg ez benned, össze akarod hangolni ezt a két oldalt?

Cseri Hanna: Felmerül bennem disszonanciaként, igen, de valahol fel is oldódik. A bátorság, amit a dalírásban megtalálok, az nem biztos, hogy az emberi kapcsolataimban is ott van. Az életben nem szoktam ilyen radikálisan elküldeni senkit, nincs rá példa, nem tudnám és nem is akarnám feltétlenül ilyen nyersen a szemébe mondani valakinek a véleményem. De a dalban megtehetem, és ez jó, mert így a disszonancia végül összefésülődik: megtalálom a helyét a zenében.

ELLE: Sokan mondják, hogy a dalaid terápiás hatásúak. Segíteni is akarsz velük?

Cseri Hanna: Nem, nincs ilyen célom. Ha ez lenne bennem, akkor könnyen didaktikussá válnának. Nem akarok tanácsokat adni, én csak megpróbálom pontosan megfigyelni, mi történik bennem, és ezt megfogalmazni. Szerintem ez önmagában sokat tud adni másoknak is. Mivel én sem tudom a megoldást, nem is akarok úgy tenni, mintha nálam lenne az igazság. Örülök, ha valakinek segít, de ez nem misszió. Volt, aki azt írta, hogy milyen erős vagyok, hogy erről énekelek.

Pedig sokszor magzatpózban fekszem a földön, és pont nem érzem magam erősnek. De rájöttem, hogy az is erő, ha valaki éppen összeomlik, de vállalja. Szóval az erő is relatív.

ELLE: Rengeteg különböző korosztálytól hallottam már, hogy nagyon tudnak azonosulni a dalaiddal, a megélésekkel és érzésekkel, amiről beszélsz, énekelsz. Szerinted mitől lesz lehetséges, hogy ennyire különböző élethelyzetekben, korosztályokban ugyanazokkal a dalokkal tudnak kapcsolódni az emberek?

Cseri Hanna: Hiszek abban, hogy ha valami pontosan és személyesen van megfogalmazva, ahhoz más is tud kapcsolódni.
Ha direkt „általánosan” akarnék szólni, az pont nem működne. A hétköznapok is tele vannak drámával, csak észre kell venni. Nem mindig a hatalmas törések a legérdekesebbek. És ez tényleg durva: koncerteken 40 éves férfiak is odajönnek, hogy „ez rólam szól”, de kamaszok is. Volt, hogy anya és gyerek együtt jött, és azt mondták, hogy a dalaim hallgatása közös pont lett köztük. Ez nagyon felemelő érzés.

ELLE: Sokszor írják rólad, hogy te a személyességet választod, nem a „típusokat”. Itthon ez ritka, főleg női előadóknál. Mennyire találkozik a dalszerző „perszóna” és a valóságos Cseri Hanna?

Cseri Hanna: Nem mindenhol találkozik. A legtöbb dalom személyes és őszinte, de néha egyszerűen érdekesebb, ha valamit kitalálok. Megtehetem, hogy hazudjak a dalban, ha az jobb művészileg, és ezt szerencsére senki nem kérheti számon tőlem. És néha tényleg frappánsabb valami úgy, hogy fantáziaelemek is vannak benne. Az emberek sokszor azt hiszik, minden dal az igazság megjelenítése, de ez nem feltétlenül így van – ahogy egy filmszereplő sem azonos a színésszel. És ha valaki ezt nem érti, az már nem az én problémám.

ELLE: És a hétköznapi életedben? Érzed, hogy az emberek ismerősként közelítenek hozzád a dalaid miatt?

Cseri Hanna: Igen, előfordul, hogy valaki úgy jön oda, mintha barátok lennénk. De ez csak egy rögzített pillanat, egy kép, nem a teljes valóság. A legtöbben ezt értik. Aki odajön, 98%-ban kedves, hálás ember, aki valami jót akar mondani. Szerencsére nem ért még olyan atrocitás, hogy ne merjek kimenni az utcára. Budapesten sétálok, néha rám néznek, és nem tudom, hogy felismertek, vagy csak valami van az arcomon. 

Még élhető ez az ismertség, és nem tudom elképzelni, milyen lehet, hogy valaki már nem tud elmenni a boltba, mert annyian megszólítják, felismerik.

ELLE: Korábban azt nyilatkoztad, hogy úgy érzed, mintha minimum két életet élnél: a bábszínházit és a zeneit. Ezek mennyire különböznek egymástól? 

Cseri Hanna: Nem érzem őket annyira különbözőnek. Oké, a bábszínházban van egy évad, amit tartani kell, tehát strukturáltabb, de én a zenében is szeretek határidőket szabni magamnak. Például megvan, hogy egy dal novemberben, januárban, áprilisban jön ki.
Szeretem, ha ez ki van mondva, le van írva. Attól érzem magam biztonságban, hogy tudom, mennyi időm van. Ilyenkor saját magam hajcsárja leszek, de megcsinálom.

ELLE: Halogatós típus vagy?

Cseri Hanna: Nagyon, de mivel végül mindig megcsinálom, már beépült, hogy „mindegy, úgyis kész lesz”. Ez persze nem ideális hozzáállás, mert végig szorongok közben. Addig teljesen rosszul vagyok, de amikor végre megcsinálom, megnyugszom.

ELLE: Ez az önismereti utadban mennyire jelenik meg? Most már jobban bízol magadban, hogy meg fogod csinálni?

Cseri Hanna: Igen, már tudom, hogy nem adok ki semmit a kezemből, ami szerintem nem jó. Ha csúszik is egy leadás, inkább halasztok, de nem engedek a minőségből. És amúgy az alkotói munka nemcsak akkor történik, amikor konkrétan leülök és csinálom, dalszöveget írok vagy zenét szerzek. Sétálás, zuhanyzás, boltba menés közben is dolgozik az agyam. Olyankor jönnek döntések, ötletek, amiket lehet, hogy nem is tudatosítok, de amikor végül leülök, rájövök, hogy már rengeteget dolgoztam, megoldottam fejben.

ELLE: És nem hiányzik néha az, hogy egy feladat „lezárható” legyen, szép, tiszta, mint egy Excel-táblázat?

Cseri Hanna: Dehogynem, egyébként is imádom az olyan dolgokat, mint a mosogatás: koszos volt, most tiszta, kész. Nem lehet rajta rágódni. A művészet viszont pont nem ilyen. Kikerül a közönség elé valami, és egy év múlva is eszembe jut, hogy máshogy kellett volna, de közben meg kell tanulni elengedni. Mint egy elmosogatott bögre: lehetett volna jobban is, de tiszta, és kész.

ELLE: Volt egy nagy váltás a két album között: az elsőnél volt producered, a másodiknál már te csináltál mindent. Miért döntöttél így?

Cseri Hanna: Mert szerettem volna, ha meg tudom valósítani, amit belül hallok. Még mindig nem tökéletes, mert néha valami nagyon grandiózus dolgot hallok, amit csak egy zeneszerző szakos tudna megcsinálni, de sok mindent már tudok. A hangszínek, a textúrák, a rétegek – ezek már mennek, és ez nagyon jó érzés. Egyszerre hallom a zenét és a szöveget a fejemben, és muszáj, hogy meg tudjam valósítani. A színházi munkák is rákényszerítettek erre. Például felkértek egy előadásra zenét írni, és volt olyan, hogy a technikai tudás nem volt meg hozzá teljesen. Elvállaltam, mondtam, meglesz – aztán otthon sírtam, hogy dehogy lesz! Viszont meg kellett oldanom, és közben megtanultam rengeteg mindent. Nem vagyok az a típus, aki végignéz egy 20 órányi tutorial videót, hanem mindig konkrét problémák alapján tanulok. Nyilván, ha egy igazi producer megnézné a projekt fájljaimat, biztos felhúzná a szemöldökét egy-egy megoldásnál, de végülis a lényeg az, hogy jól szóljon.

ELLE: Ez az autodidakta tanulás gondolom rengeteg energia. Nem érzed néha, hogy kimerít?

Cseri Hanna: De, nagyon. Ami még fontos szempont, hogy mindenki ugyanazt a képességet akarja tőlem: írjak vicces, érzékeny, jó zenét. És persze szeretem a megbízásos munkákat, de közben érzem, hogy kicsit kizsigerel.

Odaajándékozom a gondolataimat más produkcióknak, és a saját projektemre már kevesebb energia marad. Még nem tartok ott, hogy mindent visszautasítsak, amihez nem érzek kedvet, de már tanulom.

Természetesen a nemet mondás nemcsak lelki, hanem anyagi kérdés is. Ahhoz is idő kell, hogy megengedhessem magamnak.

ELLE: És a közeljövő? Mik a következő projektek, amiket nagyon vársz?

Cseri Hanna: Lesz a Semmi című előadás a Budapest Bábszínházban, azt nagyon várom, és most megjelent egy új single is, Majdnem mindig baj van címmel, és közben dolgozom az új albumon, ami valószínűleg tavasszal jön majd. És persze ott az október 22-i Akvárium Klub NagyHall-koncert, ami már teltházas, nagyon készülünk rá. Nem akarom túlkészülni, mert nem akarom, hogy a show elvigye a zenélés érzetét. Most először lesz basszusgitáros és két vokalista, szóval zeneileg dúsabb lesz.

ELLE: És a nagy „mesterterv”, amiről már beszéltél egyszer, a két szerelem, a bábművészet és a zene összehozása egy koncerten?

Cseri Hanna: Az még várat magára. Ha tényleg látványos dolgot akarok, az iszonyúan költséges. Egy árnyjáték például rengeteg próbaidő és pénz, de nem adom fel. Lépésről lépésre haladok.