Bakonyi Alexa: „A legfontosabb hidat építeni a világok között”

„Nem vagyok versenyló alkat, nem akarom mindenáron megmutatni magam"– mondja magáról Alexa, aki szeret kísérletezni, „Mauglinaként” felfedezni az ismeretlent. Bátor, merész és kitartó, és ez be is jön neki! 

 

Bakonyi Alexa színész, kreatív erő, a Popup Produkció alapítója és megvalósítója, aki a hagyományos kőszínházi kereteket maga mögött hagyva „vitte ki” a színházat az emberek közé. Ebből a szemléletből nőtt ki a legújabb magyar független mozifilm is, az Egykutya, Varga Lóránt első drámájának adaptációja. A filmet nemrég mutatták be, és rögtön közönségdíjat nyert a miskolci CineFesten. Az alkotás különlegessége, hogy a PopUp Produkcióval, egy reklámügynökséggel, az ACG-vel, az Odessa filmmel és Deák Kristóf rendezővel együttműködésben született meg – így a film nemcsak művészeti projekt, hanem példája is annak, hogyan épít valaki hidat a színház, a film és az üzleti kreativitás között. A színésznő többek most arról mesél, hogyan indult el az előadóművészet felé, és mi hívta életre a pop-up színházat. 

ELLE: Kezdjük az elején: mi a te utad, mi indított meg az előadóművészet felé?

Bakonyi Alexa: A legendárium szerint kétévesen, Demi Moore egyik filmjét látva kijelentettem, hogy sztriptíztáncosnő leszek – aztán a visszajelzések alapján ezt finomítottam a világsztárra. Oviban „művésznőztek” a bábos bácsik, innen zenei osztályba mentem. A sulis műsorokban zongoráztam, táncoltam, verset mondtam – mellette gyerekszínészkedtem: úgy tűnt, egyenes út vezet a színművészetire. Aztán jöttek a gellerek, amik megrajzolják a valóságot.

A kiskamasz éveimtől az önfejlesztés helyett a túlélés lett a fókusz. Korán az éjszakai életben találtam magam, Mauglinaként félig az underground farkasai közt nevelkedtem.

De innen hozom az anyanyelvi networkinget is: a gyors interakciót és a nyitottságot. Az intenzitás, a kommunikáció és a sokféle energia fogadása a közlekedési alapjaim lettek.

ELLE: Már nagyon fiatalon művészek menedzselésével foglalkoztál, hogy alakult így?

Bakonyi Alexa: Korán jött a nagy szerelem is, rögtön egy kvázi mini házasság, és zenekari menedzsmenttel foglalkoztunk. Új típusú bulikat, filmeket, turnékat csináltunk – 17-22 éves korom között ez volt az életem.

Megtapasztaltam, hogy ha a ténylegesen szétmelózód magad a vágyaidért, az áttörő lehet, és másoknak is ad.

Végül egy zenekarunkkal kiutaztunk a Glastonbury fesztiválra is. Énekeltem pszichedelikus rock bandában, fiatal street artereket képviseltem, akik addig éhbérért dolgoztak helyeknek. Én meg nem szégyelltem a pénzről beszélni. Szóval mindig is több oldalán mozogtam a művészetnek: alkotóként, közvetítőként és menedzserként. Bár a színpad végig bennem motoszkált, érettségi után előbb rentábilis szakmát kerestem: lakberendezést tanultam, de egy egyenes vonalat nem tudtam húzni, és akkoriban az kellett hozzá. Aztán megtalált a New York Film Academy budapesti workshopja, ami olyan volt, mint egy oxigénmaszk: minden egyértelmű lett. Az elitgimim hipokratizmusa után belekóstolhattam egy élhető morálba. Nem volt tekintélyelv vagy személyeskedés, felnőtt emberként kezeltek. Rövid, de velős szakasz volt, ami megalapozta a munkához való viszonyomat. Amikor az itthoni keretekben kellett folytatni a tanulást, megdöbbentett, mennyire hierarchikus minden. 

ELLE: A rengeteg különböző irány után mikortól kezdtél el a színházzal foglalkozni, hogyan érkeztél meg ehhez a világhoz?

Bakonyi Alexa: 2013-tól datálom, a „Meanwhile in Kansas” – ez egy Óz-parafrázis – Dorkájától a Bárka Színházban. Szinte az utcáról érkeztem, lényegi képzettség nélkül, közben a Vörösmarty Színházhoz kerültem. Egy bungee jumping ugrásssal egyenértékű volt a nyilvánoság előtt megtanulni rossznak lenni. A közönség valami autentikusságot érzett bennem, ami támpont lett. Aztán felvettek az SZFE-re. Játszottam mindent: pincétől forgószínpadig, altert és zenéset. Szerettem a szélsőségeket és a projekt-létezést, mert hamar megéreztem, hogy a legtöbb helyen mentálisan nem lenne építő maradni, de volt olyan, hogy az anyagiak miatt álltam tovább.

ELLE: Miből nőtt ki, milyen élményekből született meg a pop-up gondolata?

Bakonyi Alexa: A sokféle tapasztalás közben kialakult, hogy milyen közegben tudnék tényleg jól működni. Nem vagyok versenyló alkat, nem akarom mindenáron megmutatni magam, fontosabb, hogy biztonságban lehessek. Amerre megfordultam, minden kolléga visszatérő problémákról mesélt, amikből kirajzolódott egy mintázat. Ezért a korábbi menedzsment tapasztalataimra építve, pár év színházi szamárlétra után arra jutottam, hogy érdemes megkeresni egy saját formát. Amikor egy független társulatba hívtak, megindult bennem valami. Arra gondoltam, nincs értelme az ötvenedik csapatként erőn felül előadásokat gyártani a pincéknek. Vigyük inkább mi az emberekhez a színházat, ki a szokásos terekből! És így tettem le a pop-up alapköveit.

ELLE: Hogyan vitt tovább ez a lendület?

Bakonyi Alexa: Játszottunk múzeumokban, napközbeni techno bulikban, exkluzív vívótermes vacsoraszeánszok mellett. Az eseményeken sokat interjúztam, mert érdekelt, hogy ami nekem alapvető lelki igény, az másoknál hol akad el. Közben kiderült, hogy sok az előítélet, és sokaknak az él a fejében, hogy a színház megfelelés: szép ruha, perec, és közben valaki túlartikulál egy fekete szobában. Pedig a színházi nyelv isteni eszköz: old, összeköt, vezeti a figyelmet. A pogácsa evős kiállítás megnyitóktól kezdve sorolhatnám, hány helyzet rejt – akár üzleti – potenciált, ha egy szobányi embert belazítasz. Az emberek éhesek voltak a váratlan interakcióra, bárhonnan is jöttek. Gyorsan egyértelművé vált, hogy ez jó irány, és van rá igény. Engem meg nagyon töltött.

Közben néha pincérkedtem az éhhalál ellen, ami szórakoztatott is, de a zsigerelő termelés felőrölt, ezért kénytelen voltam egy idő után belerakni negyedik műszakot is, hogy a szenvedélyem váljon rentábilissá.

A munkám része volt a „kulturális porszívó ügynökösködés”,  házalni a láthatatlannal. Pikáns kihívás olyasmit árulni, amit nem mutathatsz meg a neten, mert a lényege maga a megtapasztalás. Csak mesélsz és lelkesítesz. Nem a kedvenc részem, de működik. Remélem, hogy az Egykutya film láthatóvá tette, miért érdemes. Számomra ez a legfontosabb: hidat építeni a világok között. Ahogy a zene leírható matematikával, én is úgy látom és hallom a helyzetekben, hogy mi az emberekben a közös, a helyzetekben mi a rentábilis, és hogyan tisztít fel egyént vagy közösséget a színház. 2017-ben létrehoztam az első egész estés előadást, az Így viszik át-ot – ez a PopUp valódi kezdete. És ma cégek és helyszínek is keresnek, mert élményt akarnak adni. 

ELLE: Mikor érkezett meg ebbe a folyamatba az Egykutya előadás?

Bakonyi Alexa: Kaptam egy felkérést Nóra szerepére, majd az anyag nálam maradt – nem lehetett otthagyni. Három éve ment ekkor teltházzal az Így viszik át, erre alapozva vettem egy nagy levegőt, és felkértem a mostani gárdát egy saját verzió létrehozására. Varga Lóránt első drámáját hat próbával, magunkat rendezve mutattuk be, immár a pop-up, „bárhol színház” koncepciójában. Tényleg bárhol. Játszottunk mezőn, portán, étteremben. Öt év alatt egy visszajárós kultdarab lett, jóval száz előadás felett ment. Mivel rendező nélkül csináltuk, máshogy koncentráltunk egymásra előadás közben, mert nem volt egy felsőbb felelős, csak egymásra számíthattunk. És ezt az energiát a nézők is érzik. Előadások után bárki elmondhatja, mit élt át, mindig nagyon szívesen fogadjuk. A legtöbben úgy kezdik ilyenkor, hogy „bár én nem értek hozzá”. Szeretném kiemelni, hogy a saját befogadói élményében mindenki maga a legkompetensebb. Ez nem szakértelem kérdése.

Fontosak az emberek megélései: nyers és váratlan szempontokat hoznak, amit szaknyelvre fordítva beépítettünk az előadásba. Barátok, szakmabeliek és vadidegenek gondolatait egyformán meghallgattuk, jegyzeteltünk, összeültünk, átbeszéltünk, és ezek formálták az előadást.

Ennek a metódusnak a legmeghatóbb csúcspontja az Egykutya filmmel volt, mikor most szeptemberben elnyert közönségdíjat a miskolci Cinefesten. Az ottani nézők lelke összeért a többszáz visszajelzéssel.

ELLE: Hogyan került képbe az ACG?

Bakonyi Alexa: Tudatos döntés volt, hogy az előadásnak egy reklámügynökség lenne a legjobb hely. Itt találkozik leginkább üzlet és kreativitás, ami a pop-up eszmeiség sajátja, plusz partnereik fantáziát láthatnak a metódusban. És ez így is lett. Az ACG jól bánt az előadással, ügyfeleknek mutatták, hírét vitték, igazi házi kedvencként tekintettek ránk. A hétköznapi helyszíneken megvalósított produkciókkal fenntartható színház születik. 

ELLE: Mi motivált arra, hogy filmmé alakítsátok az előadást?

Bakonyi Alexa: Három év alatt a darab mindent magába szívott, amit lehetett és vászonra kérte magát. Mert olyan nyitottságot és kommunikációs igényt teremtett az emberekben, hogy azt éreztem, ezt muszáj kihangosítani az egész országnak. Ezért váltottunk médiumot. Fontos volt nekem, hogy azok a színészek játsszák, akik átmentek az egész kísérletezésen, és vagy százszor előadták, mire kamera elé álltunk. Az ACG-t azonnal érdekelte. Rendezőnek Deák Kristófot kértem fel, aki annyira kollaboratív, hogy látens Popup-osnak hívom. Engem kreatív producerként társalkotóként kezelt, stabil partner volt.

A helyszínkereséstől a vágószobáig végig együttműködtünk, sőt a többi színész is megnézte a final cut előtti verzióját a filmnek, és az ő meglátásaik is belekerültek. Így őriztük meg a pop-up szellemiségét.

ELLE: Nemrég kezdtél mentálhigiénés képzést Debrecenben, ez mennyiben kapcsolódik a színházi és filmes világhoz? 

Bakonyi Alexa: A felvételi dolgozatom is arról szólt, hogyan képződnek le a hatalmi játszmák az alkotói terekben. Fontos, hogy a művészi folyamatokhoz mentálhigiénés szemlélet társuljon, hogy ne (újra) traumatizáljanak, hanem oldjanak. Történeteink, de még a meséink is a sebeinkről és a pozícióharcokról szólnak – ezért a színház nagyon könnyen válik terápiás hatásúvá. A létrehozó állapota lenyomatot hagy a nézőben, ezért is fontos a mentális állapota. Egész életemben az egyéni beszélgetések és kapcsolódások mozgattak, ezt vittem be a színházba, és tanácsadóként is folytatni szeretném. Ez a legújabb híd, amit fel szeretnék húzni.