Quantcast

Női béklyók

Glennon Doyle: A több a legfelforgatóbb szó, amit egy nő mondhat

Glennon Doyle: A több a legfelforgatóbb szó, amit egy nő mondhat
© The Washington Post/Getty Images

Könyvei sok millió példányban keltek el világszerte, rajongói között van Reese Witherspoon és Oprah, és kevés olyan szerző akad jelenleg, aki ekkora hatást gyakorolt a nők gondolkodásmódjára. Glennon Doyle-t női béklyókról és a gepárd megszelídítéséről kérdeztük.

Glennon Doyle 1976-ban született a virginiai Burke-ban. Habár szerető szülei voltak, mégis mindössze tízéves volt, amikor bulimiás lett, és tizenhárom, amikor átesett élete első alkoholmérgezésén. Huszonöt évesen, amikor véletlenül teherbe esett, úgy döntött, hogy kijózanodik, férjhez megy és boldog lesz. Erről először egy blogot, majd egy könyvet (Carry On, Warrior /Folytasd, harcos/) írt, amelyeknek az ereje az őszinteségében rejlett: az összes mélypontjáról kendőzetlenül beszélt, valamint arról, hogyan tette magát túl mindezeken. A harmadik gyermeke születése után, amikor a férje bevallotta neki, hogy házasságuk során megcsalta, ismét tollat ragadott, második könyvében (Love Warrior /Szerelemharcos/) megbocsátásról és a rezilienciáról írt. 2020 márciusában, amikor a Covid–19 felborította a világ rendjét, megjelent harmadik könyve Untamed /Megszelídíthetetlen/ címmel, amelyben szintén kíméletlen őszinteséggel ír élete egy újabb fontos szakaszáról. Annak ellenére, hogy megpróbálta, nem tudta egyben tartani a házasságát, részben azért, mert beleszeretett egy nőbe, a kétszeres olimpiai aranyérmes futballista Abby Wambachba. Miután rátalált a boldogság Abby oldalán, már nem akarta, hogy mások elvárásai szerint éljen, nem volt hajlandó arra, hogy ismét „megszelídítsék”. Azt tette, amit a szíve diktált, otthagyta a férjét Abby kedvéért, annak ellenére, hogy sok embert megbántott ezzel, beleértve a családját és számos követőjét is.

Glennon felemelő történetével, habár nem mindennapi, mégis szinte mindenki tud azonosulni. Hisz ki az, aki nem titkol valamit? Ki az, aki nem akar többet az élettől? Ki az, akit nem intett csendre a társadalom, a férfiak, önmaga? Filozófiája nem a boldogság üldözéséről szól, hanem annak elismeréséről, hogy embernek lenni azt jelenti, minden érzelmet át kell élnünk, legyen az öröm vagy bánat.

Legutóbbi könyvében van egy történet egy gepárdról. Megosztaná velünk Tabitha sztoriját, és azt, hogy mit tanulhatunk belőle?

Mindig volt bennem egy lassan fortyogó elégedetlenség a házasságommal, a családommal, a világommal, a munkámmal kapcsolatban, és próbáltam egy metaforát keresni rá. Egyszer egy szafariparkban részt vettünk a gyerekeimmel egy gepárdfuttatáson. Az állatgondozó pórázon fogva kivezetett egy kutyát, és azt kérdezte, ez gepárd? Az összes gyerek nemmel válaszolt. Majd a gondozó azt mondta, igazatok van, ez itt Minnie, a labrador. Tabithát, a gepárdot együtt neveltük Minnie-vel, azért, hogy megszelídítsük. Aztán szemtanúi lehettünk annak, amint Tabitha, a gepárd, üldözőbe vesz egy koszos rózsaszín plüssnyuszit, csak hogy egy bolti steakszelettel megjutalmazzák és rászolgáljon vadidegenek tapsára. Csak néztem ezt az állatot, és arra gondoltam: ha egy gepárdot meg lehet szelídíteni, és megtanítani arra, hogy elfelejtse veleszületett vadságát, fenséges mivoltát, hatalmát, és egész életét piszkos rózsaszín plüssnyuszik üldözésével töltse, ez ugyanúgy a nőkkel is megtörténhet.

A könyvben példákat említ arra is, hogy milyen könnyen ítélkezünk, és hogy egy magabiztos lányt hatalmaskodónak titulálunk, ahelyett, hogy csodálnánk ezen tulajdonságáért, ami később akár vezetői készséggé is válhat. Gondolja, hogy ez változóban van, és a nők támogatóbbak egymással?

Hiszem, hogy a nők egyre inkább támogatják egymást, de azt is gondolom, hogy a többi nő támogatásának az adott pillanatban, akkor és ott kellene megtörténnie. Aktívan támogatnunk kell egymást, amikor a dolgok megtörténnek – minden egyes üzleti megbeszélésen ki kell állnunk a másik mellett. Ha egy nőt beszéd közben megszakít egy férfi, akkor abban a pillanatban fel kell emelni a szavunkat, és fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy nem viselkedhet így. Nem kell aggódnunk amiatt, hogy túlreagálunk egy-egy helyzetet, mert évszázadok óta „alulreagálunk” a dolgokra. Azt is gondolom, hogy nemcsak támogatni kellene egymást, hanem azokért a nőkért is ki kell állnunk, akiknek a hangját nem halljuk. Ez nem fogja megváltoztatni a világot, de azokra az emberekre irányítja a világ figyelmét, akiket meg kellene hallgatni.

Mi az a kérdés ön szerint, amit fel kell tenni magunknak annak érdekében, hogy visszavegyük az irányítást az életünk felett, és ne az elvárások fogságában éljünk?

Az egyik leginkább pusztító erejű és felszabadító kérdés, amit egy nő feltehet magának, a „Mit akarok?”. Ez a kérdés egyszerűnek tűnik, mégsem az, mert egész életünkben a vallás, a család és a szokások arra kondicionáltak minket, hogy ne bízzunk az ösztöneinkben és abban, hogy mit akarunk. A férfiak nem így gondolkodnak. Amikor egy férfi akar többet az élettől, úgy gondolja, hogy ez rendjén van, mert jobb sorsot érdemel. 

A patriarchális gondolkodásmód viszont elhitette a nőkkel, hogy a vágyaikat – legyen szó pénzről, ételekről, jobb szexről, hatalomról – szégyellniük kell. Arra tanítottak bennünket már gyerekkorunktól kezdve, hogy gondolkodjunk kicsiben, legyünk csendesek és engedelmesek, ne kövessük a vágyainkat, mert ezek nemkívánatosak. Ezzel szemben azonban tanulmányozni kellene a vágyainkat, amíg el nem érünk arra a pontra, amikor azt gondoljuk: mi van, ha a legmélyebb vágyaim jók? Ha egy nőt lehet arra kondicionálni, hogy kételkedjen önmagában, akkor ezen változtatni is lehet.

A nők gyakran azt a mantrát recitálják: „Boldog leszek majd, amikor lefogyok, megkapom az álommunkát, férjhez megyek stb.” Hogyan léphetünk túl ezen a gondolkodásmódon?

A terapeutám ezt „desztináció boldogságnak” nevezi. Annyiszor költöztem már új otthonba és városba, ennek a „boldogságnak” a megtalálása érdekében. De bárhová megyünk is, ott vagyunk mi; amitől folyamatosan próbálok menekülni, saját magam vagyok. Ezért ezt a fajta boldogságot soha nem érhetjük el, mert mindig magunkkal visszük önmagunkat. 

Azt mondjuk magunknak: „majd boldog leszek, ha meglesz az a farmer, konyhabútor stb.” Ez a kapitalista kultúránk velejárója. Termékfejlesztők és marketingesek garmadája fáradozik azon, hogy olyan termékeket kínáljanak, amikről azt gondoljuk, hogy azért vagyunk depressziósak és szomorúak, mert az a bizonyos farmer még nem része a ruhatárunknak, nem pedig azért, mert a világ nyomasztó és szomorú. Azok a nők, akik kevesebbnek érzik magukat, mindig többet vásárolnak. Így működik a gazdaságunk. Nem tudom, hogyan lehet ennek megálljt parancsolni. Mert ha rosszul érezzük magunkat egy kellemetlenség miatt, vásárlással vagy éppen költözéssel próbálunk kompenzálni. Az egyik dolog, amit megtanultam a terápiák során, az, hogy hogyan érezzem magam egyre kellemesebben a kényelmetlenségek ellenére is. Meg kell tanulnunk elengedni azt a gondolkodásmódot, miszerint mindig boldognak kell lennünk. Az élet kényelmetlen és nehéz. Nem azért, mert rosszul csináljuk, hanem pont azért, mert jól csináljuk.

Tudjuk, hogy az összehasonlítgatás a legfőbb örömgyilkos, mégis sokan összemérjük az életünket, sikereinket másokéval. Hogyan szabhatunk ennek határt?

Amikor meglátom valakinek a közösségimédia-felületein a kifogástalan házát vagy vacsoráját, tudom, mi kellett ahhoz, hogy ezt a tökéletes fotót elkészítse, ezért mindig megpróbálom rávenni magam, hogy elképzeljem a felvételt megelőző pillanatokat. Ez a valaki az egész családját haptákba állította, gondoskodott arról, hogy minden „tökéletesnek” látszódjon, és még vagy hat szűrőt használt. Ha belegondolunk, hogy mennyi energiát elvesznek a tökéletes megjelenés érdekében tett erőfeszítések, az lerántja a leplet a szemfényvesztésről. Egy részem elengedte azt, hogy mindig összehasonlítgassam az életem másokéval, mert nagyon őszintén írok már régóta. Egy évtizeddel ezelőtt, miután mindenki olvasta a történetemet, azt mondtam az olvasóimnak, hogy nyugodtan küldjék el nekem az ő történeteiket. Éjjelente csak ülök, olvasom ezeket, és tudja, mit gondolok? Mindenki élete gyönyörű, pompás katasztrófa, és ezt senki sem kerüli el. A gyereknevelés mindenki számára iszonyúan nehéz, a házasság mindenki számára hihetetlenül bonyolult, az életfeladat megtalálása és a veszteségek kezelése mindenkinek ugyanolyan nehézkes. Olyan történeteket, emlékiratokat, könyveket kell olvasnunk, amelyek az emberiességről szólnak, nem pedig egy kiemelt pillanatot mutatnak csak be.

Self-help könyvekben és mindfulness applikációkban gyakran találkozhatunk a hála megélésével kapcsolatos tanácsokkal. De ha azt mondogatjuk magunknak, hogy legyünk hálásak, amikor valójában nyomorultul érezzük magunkat, az leginkább bűntudatot szül. Önnek mi a véleménye a háláról?

Felejtsük el a kötelező hálalistákat. Azt az elképzelést, miszerint a nőknek hálásnak kellene lenniük azért, amijük van, és soha nem kellene többet akarniuk annál, amijük van, már születésünkkor belénk táplálták. Ádám és Éva egész története arról szól, hogy a nők ne akarjanak többet. Mindezt azért, hogy tudjuk, hol a helyünk. Az soha nem működik, ha valakinek azt mondjuk, legyen hálás – az emberek megszégyenülnek és inkább csendben maradnak. Ehelyett arra kellene ösztönözni őket, hogy boldogok legyenek. Egyáltalán nem hiszek a kötelező jellegű hálában. Tudja, ki nem ír hálanaplót? A férfiak. Soha. Nem ismerek olyan férfit, aki azon lamentálna, hogy elég hálás-e. Ez is a nemek közötti egyenlőtlenségről szól. Van egy nyakláncom, amit mindennap viselek, és csak annyi van ráírva, hogy MORE. Mert úgy érzem, hogy a TÖBB a legfelforgatóbb szó, amit egy nő mondhat. Több szeretetet, több igazságosságot, több erőt akarok. Amikor egy férfi többet akar, akkor ambiciózusnak, míg a nőt hárpiának tartják. És annak sem látom értelmét, hogy a különböző emberi tragédiákat, szenvedéseket és igazságtalanságokat összehasonlítgassuk vagy számszerűsítsük. A nőktől kapott levelek 70 százaléka így kezdődik: „Tudom, hogy sokan rosszabb helyzetben vannak nálam, de...” Mindig van egyfajta szégyenérzet, még akkor is, amikor a saját történetüket osztják meg. Valahányszor meghallom a „kellene” és a „hála” szavakat egy mondatban, az nekem egyenlő az elfojtással, ez pedig  indoktrináció.

Annak ellenére, hogy annyi mindenben megváltozott és tudatosabban éli az életét, van még valami, amivel ma is küzd?

Egész életemben testképzavarral és táplálkozási problémákkal küzdöttem. Tízéves koromtól, huszonhat éves koromig súlyos bulimiától szenvedtem. Amikor 19 évvel ezelőtt kijózanodtam, akkor abbahagytam azt a szokásomat, hogy degeszre egyem magam és aztán mindent kihányjak. Most negyvenöt éves vagyok, és a múlt hónapban a feleségemnek, Abbynek sírva vallottam meg, hogy a gondolataim 50 százaléka az ételről és a testemről szól: Mit ettem ma? Jó voltam? Rossz voltam? Túl sokat ettem? Milyen vastag a combom? Mit ehetek ma este? Mennyit mutat a mérleg? Miért ettem meg azt a fagyit tegnap este? Olyan, mintha valaki állandóan zaklatna, valaki, aki utál, és ez saját magam vagyok. Mindez annyira feldühít, mert az időm és a gondolataim felét erre a hülyeségre fordítom. Intelligens, befolyásos nő vagyok. El sem tudom képzelni, milyen gondolataim lennének, milyen művészi képességeket tudnék kibontakoztatni, az aktivizmus mely területein működhetnék, ha a gondolataim felét visszakapnám. Dühös leszek, ha arra gondolok, hogy a kultúránk milyen üzenetekkel bombáz bennünket: hogy mennyit érek, azon múlik, mennyire vagyok vékony, hogy ezek a hazugságok a génjeimbe vannak kódolva, és úgy tűnik, nem tudok megszabadulni tőlük. Engem még mindig ezek a hazugságok irányítanak. Életem számos területén felszabadítottam magam, erről szól a legutóbbi könyvem is. De nem szabadítottam ki magam a hamis testkép és az ételek bűvköréből. Tudom, hogy nem szeretem a testemet, mert a szeretet magában foglalja a bizalmat. Tudom, hogy nem bízom a testemben, mert egész nap megpróbálom irányítani. És csak azt ellenőrizzük, amiben nem bízunk.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. július-augusztusi lapszámában jelent meg.