Quantcast

Interjú

Elif Shafak: „Visszavonulunk egy belső kertbe”

© Leonardo Cendamo/Getty Images

A nők jogaiért és a szólásszabadságért gyakran felszólaló Elif Shafakot 10 perc 38 másodperc című regénye miatt tavaly büntetőeljárás alá vonták Törökországban, miközben a könyv a Booker-díj shortlistjére is felkerült. A Londonban élő, világszerte ismert írónő azóta egy pamflettel jelentkezett, a – magyarul egyelőre még nem olvasható – How to Stay Sane in an Age of Division megjelenése apropóján beszélgettünk vele.

ELLE: Legutóbbi könyvében az intellektuális nomádokról ír többek között. Mit jelent ez a kifejezés?

Elif Shafak: Tetszik a „nomád” szó, amelyet James Baldwin (író, fekete polgárjogi aktivista – a szerk.) szeretettel használt. Lehet, hogy nem mindig tudunk fizikailag utazni, de amikor könyvet olvasunk, akkor is úton vagyunk. A folyamatos olvasás folyamatos mozgás. Az intellektuális nomád pedig olyan személy, aki nem hajlandó egy statikus csoporteszmébe gyökeret verni, nem hajlandó beleragadni egyetlen visszhangkamrába. Folyamatosan meg kell kérdőjelezni a körülöttünk lévő dolgokat, olvasnunk, tanulnunk kell, lényegében örök diáknak kell maradnunk az életben.

ELLE: Egy interjúban arról is beszélt, hogy az elolvasandó könyveink listájának miért kellene sokfélének lennie. Hogyan látja a sokféleség kérdését az élet különböző területein napjainkban, amikor úgy tűnik, hogy mindenki a saját buborékjában él?

E. S.: A populizmussal, nacionalizmussal és törzsi rendszerekkel teli világunkban a „sokféleség”, mondhatni, negatív szóvá vált. Manapság valóban egyre több ember él a saját buborékjában, és bizonyos szempontból a járvány tovább rontott a helyzeten. A közösségi média pedig folyamatosan generálja és súlyosbítja a „mentális gettókat” és visszhangkamrákat. Ezzel szemben az életben soha semmit nem tanulunk visszhangokból vagy ismétlésekből. A sokszínűség gyönyörű, értékes és átalakító erejű. Ami a legfontosabb, hogy a sokféleség és az integráció védelme egészségesebb megközelítés, mint azon soviniszta törzsi rendszereké, amelyek mindig nagyobb mértékű szélsőséget teremtenek.

ELLE: Regényeiben gyakran éppen a marginalizált egyéneknek ad hangot és a tabukra fókuszál, legyenek azok politikai, kulturális vagy a társadalmi nemekkel kapcsolatos tabuk. Önnek vannak még tabuk az életében?

E. S.: Az ember íróként vagy történetmesélőként az íróasztalánál ülve mindennap olvas, ír és gondolkodik, majd befelé figyel – önmagába, a társadalomba, az emberi szívbe. Számomra az irodalom nem csak történetekről szól. Szól az elhallgatásokról is, és arról, hogy hangot adjak ezeknek. Leginkább a jogfosztottak, kitaszítottak, elfelejtettek, elhallgattatottak történetei érdekelnek, más szóval jobban érdekel a periféria, mint a központ. A regényt olyan demokratikus közegnek tekintem, ahol többféle hangot is hallhatunk, ahol sokkal több a szólásszabadság, mint amennyi a regényen kívül létezik. A történetmesélés által az emberi méltóságuktól megfosztottakat újra felruházhatjuk méltó tulajdonságokkal. A történetmesélés láthatóbbá teheti a láthatatlant, hangot adhat a meg nem hallgatottaknak, és a perifériát a középpontba hozhatja. Számomra ez a történetmesélés varázslata. Amikor könyvet olvasunk, nem korlátoz bennünket idő, hely, identitás vagy politika. Túlléphetjük a határokat, belekóstolhatunk a szabadságba.

ELLE: Ehhez képest nemrégiben Magyarországon egy politikus a sokszínűséget középpontba helyező gyermekkönyvet darált le, azt állítva, hogy „homoszexuális propagandát” tartalmaz. Önt mint történetmesélőt, akinek a regényeiben minden társadalmi réteg képviselteti magát, és mint vállaltan biszexuális nőt, milyen érzéssel tölti el, amikor ilyen történeteket hall?

E. S.: Nagyon elszomorít, amikor ilyen történeteket hallok. Bár nem ismeretlenek számomra, mert a török szélsőjobboldali politikusok nagyon hasonlóak. A török politikusok azt állítják, hogy történelmünk során soha nem volt homoszexualitás vagy biszexualitás, ami hazugság. Azt mondják, mindezen „problémák” Nyugatról szivárognak be az országba, ami újabb hazugság. Törökországban a nőkkel szembeni erőszak napról napra riasztó mértékben növekszik. De ahelyett, hogy a bántalmazott nőknek és gyermekeknek segítenének, ahelyett, hogy a patriarchális törvényeket megváltoztatnák, ahelyett, hogy menhelyeket létesítenének az erőszak áldozatainak, ezek a demagógok inkább az LMBTQ kisebbségeket támadják, csak hogy még néhány szavazatot szerezzenek az ultrakonzervatív szavazóktól. Ez elfogadhatatlan. Minden ember egyenlő bánásmódot érdemel. Személy szerint az, hogy a nyilvánosság előtt felvállaltam a biszexualitásomat, rendkívül nehéz volt számomra, mert tudtam, hogy Törökország olyan hely, ahol erről nagyon nehéz beszélni. Miután elmondtam ezt magamról, hét héten át megállás nélkül a török szélsőjobboldaliak és nacionalisták állandó verbális zaklatásának voltam kitéve a médiában és a közösségi média felületein.

ELLE: Azt írja valahol, hogy a diszkrimináció mindig szavakkal kezdődik, de a szavaknak hatalmas gyógyító erejük is van. Mondana egy példát arra, amikor a könyve nagy hatással volt egy olvasója életére?

E. S.: A diszkrimináció és az egyenlőtlenség mindig szavakkal kezdődik, azzal, hogy hogyan beszélünk olyan emberekről, akik első pillantásra mások, mint mi, milyen sztereotípiákat vagy „poénokat” mondunk el velük kapcsolatban. A holokauszt nem gázkamrákkal kezdődött, hanem szlogenekkel, szavakkal. Úgy gondolom, hogy a történetek segítenek abban, hogy kapcsolatba lépjünk a „másikkal”, és felismerjük, mi a közös bennünk. Nem állíthatom, hogy a könyveim megváltoztatták az emberek életét, hihetetlenül megindító, személyes és gyönyörű leveleket viszont kaptam az évek során az olvasóktól a világ minden tájáról. Amikor ugyanis egy regényt olvasunk, visszavonulunk egy belső kertbe, és távol maradunk a tömegek és a közösségek szabályaitól, nyitottabbá válunk az emberiség megértésére. Az irodalom ápolja a belső kertünket.

ELLE: Legutóbbi könyvében egy egész fejezetet szentel a szorongás témájának. A saját életében hogyan kezeli ezt?

E. S.: Ez a szorongás kora. A düh, az aggódás, a félelem, a keserűség és a csalódottság kora. Nagyon sok ember érzi ezeket az érzelmeket – magam is szorongó alkat vagyok. Úgy gondolom, nem szabad úgy tennünk, mintha ezek az érzelmek nem léteznének. Jobb felismerni a létezésüket, megérteni, honnan származnak, majd energiaforrásként tekinteni rájuk. Nagyon is érthető, ha haragot vagy csalódottságot érzünk a világban zajló eseményekkel kapcsolatban, de arra kell összpontosítanunk, hogy mit kezdünk ezekkel az érzelmekkel, hogyan alakítjuk ezeket a negatív érzéseket építőbb és pozitívabb erővé.

ELLE: Nőjogi aktivistaként és feministaként mit gondol, mi a legsürgetőbb kérdés manapság a nők számára?

E. S.: Amikor a világjárvány véget ér, még inkább szembeötlik majd, hogy a nőket és a fiatalokat sokkal rosszabbul érintette a válság, mint másokat. Tanulmányok azt mutatják, hogy a családon belüli erőszak aggasztó mértékben megnövekedett világszerte. A nőket nagyobb mértékben érinti a munkahelyek elvesztése és a részmunkaidős munkahelyek megszűnése is. Amit az elmúlt 30-40 évben a feminista mozgalmak és az esélyegyenlőségi szervezetek elértek, az most, a Covid-válság következtében odalett. Vagyis visszafelé fejlődtünk. Meg kell értenünk, hogy a nők jogait nemcsak Európán kívüli országokban, például a Közel-Keleten, hanem Európában és Amerikában is védenünk kell. Nem tehetünk úgy, mintha a nőknek csak a világ egyes részein lenne szükségük további jogokra. Véleményem szerint mindenhol szükség van feminizmusra.

ELLE: A világ iránt érzett aggodalmai mellett mi ad reményt önnek?

E. S.: A fiatalok és a kisebbségek ellenálló képessége, a nővériesség, a csodálatos nőkkel és feminista férfiakkal való találkozások. Az emberek adnak reményt.

 

Az interjú az ELLE 2021/május-júniusi számában jelent meg.