Amikor a férfi rájön, hogy fogynia kell

„Zoknik és cipőfűzők – beláthatatlan távolságban. Kedvenc ruhadarabok csúfondáros semmittevéssel a vállfákon. Szuszogás, szörcsögés, horkolás – na, most volt az elég." A következő hetekben kollégánk, Tédé húsbavágóan őszinte, kellően önkritikus és nem kevésbé vicces beszámolóját olvashatjátok.

0. nap

Jóval hosszabb idő a tények felismerésétől a belátásukig eljutni egy férfinak – mint a környezetének. Kifordított testképzavar: nem is olyan nagy a hasam, mint ahogy mondják. Perspektíva kérdése. Fölülről minden kisebbnek látszik. Persze, felszedtem egy kicsit – erről a leginkább, pontosabban kizárólag, mintegy fizikailag kategórikus imperatívusz, a lyukától egyre távolabb kerülő gomb tanúskodik. A nagy levegő, gombol, úgy marad – csak ideig-óráig megoldás.

A következő lépés – még mindig tagadásban – az indokolatlan övhasználat, kellően derék alá érő pólóval vagy inggel. Takarva a gomb-lyuk egyre áthidalhatatlanabb távolságát. Újabb csapás: a potroh úgy felkapja a felsőt, hogy nincs már a gardróbban jótékony hosszon leérő gönc.

Aki azt gondolja, hogy nincs tovább önálltatás, hogy végre elérkezett a szembenézés katartikus pillanata, nem ismeri a férfi elszántságát, ha önálltatásról van szó. Mindig van a szekrényben egy olyan farmer, ami kitartóan feljön. Akármeddig hordható. És ha megoldottuk az okozat jelentette problémát – vagyis, hogy az elhízástól nem tudunk normálisan felöltözni –, már az ok is a feledés ködébe vész.

Hogy mi vesz rá mégis egy pasit a fogyókúrára, az tényleg minden esetben egyénfüggő. Az én személyes indokom a kegyetlen szembesülés a forint-euró keresztárfolyamhoz erősen közelítő, kezeletlen magas vérnyomásom.

Vágjunk bele.

Vajon az elhízás Stokholm-szindrómája, hogy szeretjük, ami árt?