„A növényeimből merítettem erőt, miközben a depressziómmal harcoltam”

Tanya Selvaratnam írónő arról mesélt az amerikai Elle hasábjain, hogyan segítettek neki a növények átlendülni a bántalmazás okozta lelki sérüléseken.

2020 nagy részében Portlandben, Oregonban voltam, ahol életem egy részét egyébként is töltöm. Ottani csendes, magányos életemben körülvett a természet. Ráhangolódtam a fák és a madarak varázslatára. A portlandi otthonomban töltött hét év alatt először épített fészket egy vörösbegy a teraszomon. Néhány napig figyeltem, ahogy a vörösbegy a csőrében hordja az anyagokat, a szőrszálakat és a gallyakat a teraszomon lévő ereszcsatorna lefolyócsövének tetejére. A madár éppen akkor építette meg a fészkét, amikor befejeztem Assume Nothing: A Story of Intimate Violence című könyvemet, amely arról szól, hogy bántalmazó kapcsolatba keveredtem New York állam volt főügyészével, Eric Schneidermannal, és a családon belüli erőszak globális válságáról.

Eleinte megpróbáltam vigyázni a fészekre. Meg akartam védeni. Szerettem azt a kis vörösbegyet, de úgy tűnt, megijedt a jelenlétemtől. Rájöttem, hogy félre kell állnom az útból, és hagynom kell, hogy tegye a dolgát. A harmadik napra úgy tűnt, hozzám szokott. Nem menekült el, amikor kinyitottam a teraszajtót, vagy amikor leültem enni a kis étkezőasztalhoz, amely a fészkére nézett. A vörösbegy arra késztetett, hogy a szokásosnál többet nézzek ki és fel. Én voltam, csak én, én és én... plusz a vörösbegy és a fák. Azt kívántam, bárcsak közelebb hozhatnám őket magamhoz odabent.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tanya Selvaratnam (@tanyaauthor) által megosztott bejegyzés

Információt kerestem a vörösbegyekről, a keltetési és fiókanevelési időszakuk hosszáról. Úgy tűnt, körülbelül egy hónapig leszünk lakótársak, ennyi időm maradt a kézirat leadására is. Minden nap boldoggá tett, amikor kinéztem, és megláttam a fészket, egy mérnöki pontosságú remekművet. Büszke voltam a madárra. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy az én házamat választotta az építkezéshez. Úgy éreztem, a vörösbegy megáldotta az otthonomat. Egyik este apró csiripelést hallottam a fészekből, és a szívem megdobbant. Utánanéztem a vörösbegy szimbolikájának: „Ha a vörösbegy meglátogat téged életed egy bizonyos pillanatában, akkor figyelj az énekére. Segít, hogy más szemszögből lásd a dolgokat, és segít megérteni az igazságot”. A vörösbegyek a szenvedélyt, az újrakezdést és a megújulást jelképezik.

Az örökké élő növény

Azon a napon, amikor leadtam a kéziratot, visszatértem New Yorkba. Boldog voltam, hogy újra itt lehetek, de hiányzott a természettel való közösség, amely Portlandben éltetett. Karácsony táján egy barátom küldött nekem egy növényt, egy ünnepi kaktuszt. Mivel tudtam, hogy a belátható jövőben New Yorkban leszek, úgy éreztem, tudok róla gondoskodni. De a kaktusz magányosnak tűnt, ezért úgy döntöttem, szerzek neki egy társat. Utánanéztem olyan növényeknek, amelyek gyenge fényviszonyok között is képesek növekedni. És rábukkantam az agglegénypálmára. Ami, ahogy a boltos fogalmazott: „Egy szekrényben is megnő.” A nappalimban helyeztem el. Az agglegénypálma (Zamioculcas Zamiofolia) Kelet-Afrikából származik, és „zanzibári drágakő” vagy „örökké élő növény” néven is ismert. Izgatottan figyeltem, ahogy hat új, élénkzöld árnyalatú hajtás nő ki, majd az eredeti, sötétebb zöld hajtások fölé tornyosul. Vettem még két agglegénypálmát, egyet az irodámba, egyet pedig a hálószobámba.

Későn virágzó szerelmi viszonyba kerültem a szobanövényekkel. Felnőtt életem nagy részében nem tarthattam ilyeneket. New York-i bázisomról túl sokat utaztam a munkám miatt. Most viszont kezdtem növényes hölggyé válni. Vettem egy egyszarvú formájú cserepet, és egy egyszárú, tüskés, rózsaszín koronájú pozsgást választottam bele. Úgy nézett ki, mint az a vibrátor, amit a járvány idején vettem, de a kezdeti kipróbálás után nem használtam. A gondolatát izgatóbbnak találtam, mint a tapintását. A növény tüskés koronájának látványa viszont boldogsággal töltött el.

Nem sokkal azután, hogy megvásároltam az egyszarvús cserépben élő pozsgást, egy másik állatos társat is akartam hozzá. Vettem egy elefántos virágcserepet, és a boltos segített kiválasztani egy filodendront. Görögből fordítva a neve „szerelemfát” jelent. A szív alakú levelek mintha csiklandozták volna az elefántot, ahogy magasabbra nőttek, és a füle körül lengedeztek.

Zöld társ a legsötétebb órákban

A növények társaságot nyújtottak nekem, miközben a könyvem február végi megjelenésére készültem. A témája miatt – a szüleim kapcsolatában jelen lévő családon belüli erőszak gyermekként való átélése, majd felnőttként a saját tapasztalatom – tudtam, hogy olyan módon fogok nyilvánosan kitárulkozni, ami fájdalmas és kényelmetlen lesz. Ezért igyekeztem arra a szándékra összpontosítani, hogy a könyv segítsen másoknak felismerni, megállítani és megelőzni a párkapcsolati erőszakot. A növények bensőséges örömöt szereztek nekem, ellensúlyozták a történetemben rejlő bensőséges erőszakot. A könyv megírásából úgy jöttem ki, hogy erősebbnek éreztem magam, mint korábban, de az, hogy újra és újra beszéltem róla a sajtónak, depresszióba süllyesztett. Részben megalázott az, ami velem történt.

Megpróbálom szavakba önteni a depressziómat: nem akartam felébredni, és nem akartam elaludni. A köztes órákban akut fájdalmat éreztem a gyomromban. Mintha süllyednék, és összeomlanék. Úgy éreztem, mintha égne a szívem. Olyan volt, mintha minden reménytelen lenne. Negatív gondolatok kavarogtak egy végtelennek tűnő hurokban. Nem akartam, hogy legyűrjön a bágyadtságom. Küszködtem, és azt kérdeztem magamtól: „Mit tegyek, ha engem sokan akarnak látni, én meg szinte senkit sem?”

A növényekből merített vigasz kárpótolt azért a kellemetlenségért, amit az emberek közelében éreztem. Művészként a legnagyobb félelmem az volt, hogy senki sem látja majd a munkámat. Depresszióm mélyén attól féltem, hogy senki sem fogja megvenni a könyvemet. A növények pedig vigaszt nyújtottak. Egy növényt nem érdekel, hogy bestseller író vagyok-e vagy sem. A növények azt is segítettek megérteni, hogy ahogyan nem tudhattam, merre fognak nőni, úgy azt sem tudhattam, hogy fog alakulni a könyvem élete. Néha a növények oldalra nőnek, aztán magasra, és néha több öntözésre és gondozásra van szükségük, mint a könyveknek. Hasonlóképpen, mint a fiatal vörösbegyeknél, ha egy könyv egyszer kikerül a világba, meg kell tanulnia magától repülni.

Inkább a biofília...

A világjárvány idején a vadon virágzott, a madarak átvették az uralmat, a környezetszennyezés visszaesett. A járvány előtt a naptáram művészeti megnyitókkal, filmfesztiválokkal, koncertekkel, előadásokkal és partikkal volt tele. Amikor a barátaim és én teljesen beolttattuk magunkat, újrakezdődtek az összejövetelek, de legtöbbször, amikor megpróbáltam emberekkel együtt lenni, búcsú nélkül elmentem. Ezt tettem egy szabadtéri születésnapi partin is. Csak felálltam, arra gondoltam, a növények otthon várnak rám, és kisétáltam a bejárati ajtón. Inkább a biofília, mint az agorafóbia földjén élnék.

Júniusban másfél év után először láttam anyámat – először a könyvem megjelenése óta. A látogatás alatt három napig bírtuk anélkül, hogy felzaklattuk volna egymást.

Aztán, amikor a kocsiban vártunk a városba tartó vonatomra, megkérdezte: „Mi újság a könyveddel?”

„Semmi.”

„Írsz még egyet?”

„Fogok.”

„Tervezel valamit írni a családról is?”

Érzékelve az aggodalmat a hangjában, azt válaszoltam: „A növényekről tervezek írni.”

Elkuncogta magát. „Növényeket kutatsz?”

„Tulajdonképpen igen.”

A negatív interakciót félbeszakítva elmosolyodtam. Most, hogy a nyár elmúlik, és a változások azzal fenyegetnek, hogy ismét eltávolodunk egymástól, azon tűnődöm, vajon a növényeim továbbra is vigasztalni fognak-e. Tudom, hogy legalább társaságot nyújtanak majd nekem. Stevie Wonder a The Secret Life of Plants című dalában azt énekli: „…Ha megkérdezed magadtól, hol lennél nélkülük, rájössz, hogy nem is lennél”.

Lehetséges, hogy most már jobban szeretem a növényeket, mint az embereket? Életet lehelnek belém, szó szerint. Tisztítják a levegőt körülöttem. És szerényen megjegyzem, hogy én vagy bárki gondozhatja őket, de nem mondhatjuk meg nekik, hogy mit tegyenek.

Forrás: Elle