Quantcast

Munk Veronika

„Valójában soha nem szerettem irányítani, az irányítón túl nagy a felelősség”

„Valójában soha nem szerettem irányítani, az irányítón túl nagy a felelősség”
© Ajkai Dávid

Az Index távozó szerkesztőségének arca volt, majd az annak alapjain létrehozott lap főszerkesztője lett – a magyar közéleti portálok egyedüli női vezetőjeként. A Telexet irányító Munk Veronikával izgalmas családfájáról, egészséges önképéről és a család vs. munka utálatos témájáról beszélgettünk.

Munk Veronika a harmadik legbefolyásosabb nő a magyar médiában a Forbes idei listáján. Érzel kis bizsergést a mondattól?

Munk Veronika: Persze, megtisztelő és nagyon jólesik, de azért nem az ilyen listák alapján mérem meg azt, hogy elég jó szakember vagyok-e. Ráadásul azt is tudom, hogy ez az elismerés nemcsak nekem szól, hanem annak a nyolcvan másik embernek, akikkel közösen mondtunk fel az Indexben, majd hoztuk létre egy részükkel a Telexet. Ez egy fantasztikus csapatmunka volt, és ha valamitől bizsergést érzek, az ez.  

Az Index-sztori története viszonylag jól ismert, a teljes világsajtót bejárták a felvételek a kollektív felmondásotokról, ahogyan a sajtót tájékoztatod, mögötted a szerkesztőséggel. Érzelmileg milyen fázisokon mentél keresztül ebben az időszakban?

M.V.: Mivel már évek óta világos volt, hogy egyszer elérünk eddig a pontig, a gyász tulajdonképpen már korábban elkezdődött nálam, ezért mire ténylegesen megtörtént az eset, már az elfogadás fázisában voltam, és a felmondást is szinte sztoikus nyugalommal viseltem. A közösség ereje viszont nagyon megérintett, ahogy a beszámolókban is látszott, sírva ölelgettük egymást a kollégákkal. Aztán hihetetlen erőt adott, amikor több ezer ember masírozott miattunk Budapest utcáin, és azt gondoltuk, tényleg muszáj valahogyan folytatnunk. 

És hogy viseled a rád szakadó ismertséget?

M.V.: Ambivalensen. Az írott sajtó igazi háttérmunka, és én soha nem is vágytam ennél erősebb figyelemre. Kicsit sok is nekem ez a mostani jelenlét, miközben vannak felemelő pillanatai is.

A Munk név, ha jól fejtem meg az etimológiáját, szerzetest jelent. Van ennek bármi jelentősége a családban?

M.V.: Mivel a legkevesebb hajlamom sincs az ezotériára, még csak nem is gondolkoztam ezen soha. Apukámtól viszont, aki matematikus és hobbista családfakutató, tudom, hogy a feltételezések szerint honnan ered a nevünk: a munkácsi haszid zsidó közösség nevéből rövidült. De dán nyelven például valóban szerzetest jelent. 

Mit lehet még tudni erről a családfáról?

M.V.: Apukám azt szerette volna, ha a két lánya és az öt lányunokája megismeri a gyökereit, ezért az elmúlt harminc évben végiginterjúzta a család idősebb tagjait, és a tőlük hallott anekdotákat megírta egy gyönyörű kötetben. Több száz évre visszamenőlegesen sikerült feltérképeznie a családunk nagyon színes történetét, amiben voltak többek között hódmezővásárhelyi parasztemberek, gazdag budapesti nagypolgári zsidók és felvidéki kereskedők is. Igazi változatos mix.

Te pedig egy kőbányai lakótelepen, a Hős utcától nem messze nőttél fel az egyetemi oktató szüleiddel. Hogyan telt a gyerekkorod ebben az izgalmas szociokulturális közegben?

M.V.: A nyolcvanas évek értelmiségi létformája tökélete­sen illett ehhez a panellakótelephez, gyerekként nem – és azóta sem – éltem meg ezt cikinek. Sőt, ma is büszkén szoktam mesélni róla, ahogy a barátaimmal csapatokban bandáztunk a környéken, ami egy etnikailag és egzisztenciálisan is igen sokszínű hely volt. Ez nekünk is adott egyfajta csibészséget és erős szabadságérzetet, ami azóta is meghatározza az identitásomat.

Sokáig versenyszerűen kosaraztál is. Milyen poszton játszottál?  

M.V.: Bedobó.

Tehát nem irányító.

M.V.: Ahhoz egyrészt nem voltam elég gyors, másrészt a bedobó „másodhegedűs” szerepe pont megfelelt nekem. Valójában soha nem szerettem irányítani. Az irányítón túl nagy a felelősség.

És akkor most?

M.V.: Most élvezem. Mert az újságírásban sokkal magabiztosabb vagyok, és szenvedélyesen hiszek a hivatásomban. Abban, hogy jelen demokratikus állapotok között Magyarországon különös jelentősége van annak, hogy egy közéleti újságíró pártatlan szakmaisággal dolgozzon. Ez sokkal fontosabb, mint bármi, amit a kosárpályán csináltam. Emiatt az irányítói szerepben is komfortosabban mozgok most, még ha erősen érzem is a vele járó hatalmas felelősséget.

Huszonhárom évesen kerültél az Indexhez. Milyen elképzelésekkel indultál neki a pályának? 

M.V.: Nem sok elképzelésem volt róla, és rendesen be is voltam tojva. Médiaszakra jártam az ELTE-re, mellette szociológiára és kulturális antropológiára, és annyit tudtam magamról, hogy elég jól írok, és szeretek ott lenni, ahol a dolgok történnek. Az online-nak akkoriban nem sok tekintélye volt, emlékszem, a barátnőim hülyének is néztek, miért nem megyek el inkább valami „komolyabb” újsághoz. Az Index akkor még egy nagyon zárt, sajátos közeg volt.

És elég maszkulin is, ha jól sejtem. 

M.V.: Hatan voltunk lányok, negyven-ötven fiú mellett. És a baj az, hogy a közéleti újságírásban ez az arány csak egész kicsit mozdult el az elmúlt húsz évben, és már annak is örülünk, ha az öt százaléknyi nő helyett harminc van – amennyi nálunk is a szerkesztőségben. Fontosnak tartom, hogy ez változzon, a gyakornoki programunkban például figyelni fogunk rá, hogy ugyanannyi lány és fiú legyen benne. 

A húszévnyi újságírói munkádnak mik voltak a legemlékezetesebb momentumai?

M.V.: Felsorolhatatlanul sok izgalmas pillanata volt. Nagyon élveztem, hogy a legváltozatosabb magyar politikusokat kérdezhettem, vagy hogy cikksorozatot írhattam pszichiátriai betegekről, vagy egy másikat Németországban dolgozó magyar prostituáltakról, amiből aztán egy könyv is született. De végigjártam a romagyilkosságok egyes helyszíneit is, hogy közelebbről mutassam meg az áldozatokat. Engem mindig az érdekelt, hogy arcokat adjak a történetekhez.

Az áldozatiság kérdése a prostituáltakkal kapcsolatban is egy máig eldöntetlen vita tárgya. A könyved, a Kéjutca után magadnak meg­válaszoltad?

M.V.: Az erről szóló vita egyik végpontja szerint ugye a prostituált csakis áldozat lehet, aki öntudtán kívül is megtestesít számos társadalmi és gazdasági problémát. A másik vélemény pedig az, hogy ez a női öntudat egyik formája, a nő tudatos választása. Én azonban újságíróként nem akartam állást foglalni a könyvben. Azt szerettem volna, ha a nők történetei alapján minden olvasó maga dönti el, mit gondol róluk. Ez a fajta pártatlanság viszont, ahogy a szerkesztői működésünkben is, nem azt jelenti, hogy bizonyos ügyekben nem formálunk véleményt, akár azzal, hogy folyamatosan napirenden tartjuk őket. Ilyen például az áltudományos jelenségek elleni küzdelem vagy akár a családon belüli erőszak témája, ahol ténylegesen arra törekszünk, hogy az áldozatok történetein keresztül az olvasók érezzék a probléma nagyságát, ne fordíthassák el a fejüket. 

Amikor egy újságírónak nemrég sikerült azt a kérdést feltennie neked, hogy „a lányaid nem vesztettek-e sokat” a tavalyi drámai időszak alatt, kapásból rávágtad, hogy ezt a kérdést hasonló pozícióban lévő férfikollégák sosem kapják meg. Te gyakran?

M.V.: Igen, szinte mindig. A család és munka összeegyeztetése mint téma szinte minden interjúban előjött velem kapcsolatban, pedig az elmúlt időszakban rengeteg készült velem. Holott egy férfi vezető esetében ez a téma valószínűleg nem merül fel ilyen hangsúllyal. Ez feltehetően annak is szól, hogy még mindig kevés a női vezető, különösen a médiaszektorban. Egyébként köszönöm, mind a két gyerekem nagyon jól van, és azt is tudják, hogy a szüleik szenvedélyesen szeretik a munkájukat, ezért dolgoznak sokat. Mert az igaz, hogy rendesen túlzásokba tudok esni, és figyelnem kell arra, hogy ne dolgozzak napi tizenhárom órát.

Az viszont mégiscsak releváns kérdés, hogy egy ilyen intenzív jelenlétet igénylő munka mellett, mint egy hírsite vezetése, hogyan lehet a családi életet harmonikusan működtetni?

M.V.: Mindenekelőtt egy elképesztően támogató férjjel, támogató kollégákkal és egy mindenben szövetséges családdal – nélkülük nekem sem menne. Azt mondják, a gyerekvállalás negatívan hat a karrierre, pedig én évekkel azután lettem főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő, miután a gyerekeim megszülettek. Ugyanis a munkahelyem is nagyon támogató volt. Egyébként pedig szerintem minden a tudatos tervezésen múlik – egy ideje azt is beírom a naptáromba, ha másnap futni szeretnék. Ezzel mondjuk elvész az ember életéből a spontaneitás, de cserébe működik a rendszer. 

A férjed, Nádori Péter szintén újságíró, és életetekben először most együtt dolgoztok. Voltak kétségeid, hogyan fog működni a közös munka?

M.V.: Voltak, és kettőnk közül főleg nekem. Péter eddig szinte az összes nagy médiavállalatnál megfordult, és hatalmas segítség, hogy nemcsak a tapasztalataira támaszkodhatom, hanem egyben egy olyan emberre, akiben ezer százalékig megbízom. Eddig a közös munka is jól megy, csak abban kell még fejlődnünk, hogy otthon kevesebbet beszéljünk a Telexről.  

A vezetési stílusodban szerinted miben jut szerephez az, hogy nő vagy?

M.V.: Van egy olyan általános nézet, hogy a női vezetők kedves, emocionális gombócok, akik mindent érzelemből csinálnak, ami elég káros sztereotípia. Bár ha az empátiát érzelmességnek tekintjük, azt vállalom. Én egy elég inkluzív vezetőnek tartom magam, szeretem meghallgatni a kollégáim véleményét, miközben azt is világossá teszem, hogy a végső döntés a vezetőé, vagyis esetünkben a vezetőké, hiszen a Telexnél ketten vagyunk Dull Szabolccsal főszerkesztők, prímán működő kettősként. De összességében: én az alapos kommunikációban és döntéselőkészítésben hiszek. 

A megjelenéseden változtattál, mióta közszereplő lettél? 

M.V.: Nem, mert szerintem így is tök jól nézek ki... De ha nem viccelem el, akkor sem merült ez fel. A napi rutinomban annyi változott, hogy bekerült a táskámba egy fésű meg egy korrektor. Soha nem foglalkoztam sokat a külsőmmel; azt hiszem, elég egészséges az önképem. 

Nehezen tudom felidézni, utoljára mikor hallottam ezt egy nőtől. 

M.V.: Nekem is vannak problémáim a testemmel, de valahogy soha nem volt ez nálam fókuszban. Élvezem, ha készül rólam egy jó fotó, de nem szeretek ebbe különösebb plusz energiákat fektetni. Azzal a bullyinggal persze előre számoltam, amit szinte minden nő megkap a kommentelőktől: hogy kövér, hogy szőke, hogy „hogy néz már ki”. De ezeket elég jól kezelem. Arra is figyelek, hogy ha éppen nem vagyok elégedett azzal, amit a tükörben látok, a lányaim előtt soha ne ekézzem magam. Nagyon fontos, hogy ők már most is rendben legyenek magukkal, ezért gyakran megdicsérem őket, és csupa pozitív jelzőt mondok nekik.

Az egyre világosabb, hogy ezzel nálad is ügyesen bántak a szülők, tényleg nem tűnsz szorongó alkatnak.

M.V.: Pedig nagyon is az vagyok, nekem inkább a homlokzatom erős. A szorongásom tárgya pedig pont az, amiben egyébként jó vagyok – innentől pedig hívjuk ezt perfekcionizmusnak. Túl sok mindent akarok jól csinálni, és ez nyilván nem megy. 

Ennek fényében kérdezem: bár nem volt köze a politikához és nem is a szerkesztőség döntése volt, tavaly az Elle is megszűnt, most pedig újraindul – mint kolléga a kollégáknak, mit üzensz nekünk?

M.V.: Szuper, hogy csapatként ti is nagyrészt együtt maradtatok, és azt gondoltátok, hogy fontos és jó az, amit eddig csináltatok, ezért érdemes folytatnotok. És ebben nagyon nagy erő van. Szóval sok sikert, és mindig higgyetek szenvedélyesen a munkátokban!

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. május-júniusi lapszámában jelent meg.