Oláh Lajos: „ Amíg van bennem izgalom, addig van értelme annak, amit csinálok”

A Parno Graszt, egy több évtizede egyre nagyobb sikerrel működő, autentikus cigány népzenét játszó zenekar, amely ösztönös, közösségi erejű koncertjeivel és nyitott zenei gondolkodásával mára az egyik legszélesebb közönséget elérő magyar formációvá vált. Most eddigi legnagyobb koncertjükre készülnek: január 31-én önálló esttel töltik meg a Papp László Budapest Sportarénát. 

A mérföldkőnek számító esemény kapcsán Oláh József, a Parno Graszt feje beszélt a felkészülésről, az ösztönösség és a profizmus egyensúlyáról, valamint arról, mit jelent számára ekkora térben színpadra állni. Az interjúban szó esik közönségről, együttműködésekről és arról is, mi az, ami ennyi év után is mozgásban tartja a zenekart.

ELLE: A január 31-i Aréna-koncertet többen emlegetik úgy, mint a Parno Graszt eddigi legnagyobb szabású koncertjét. Te hogyan látod ezt?

Oláh József: Egy ilyen esemény mindig a legnagyobbnak tűnik, főleg akkor, amikor a zenekar életében olyasmi történik, ami addig még nem. A Parno Graszt önállóan eddig nem játszott a Budapest Arénában. Voltunk ott másokkal – a Bohemian Betyars-szal, a Bagossy Brothers-szel, a Pogány Indulóval –, de úgy, hogy csak mi álljunk a színpadon, ez most először fordul elő. Ez önmagában nagy dolog, és egy újabb lépcsőfok a zenekar életében. Egy ekkora helyen ez nem fér bele, hogy nincs rendesen felépítve a koncert, és majd menet közben kitaláljuk, mi merre menjen. Nem lehet, hogy össze-vissza kolbászolunk a dalokkal, vagy hogy nincs rendesen felépítve a koncert. Egy ilyen helyen profizmust kell mutatni. Nem azért, hogy bármit bizonyítsunk, hanem mert különben az egész szétesik. 

ELLE: A Parno Graszt zenéjével kapcsolatban a beszámolók, rajongók, az újságírok és interjúkban sokszor az ösztönösséget, áradó energiát említik, mint az egyik legfontosabb jellemző. Hogyan fér ez össze egy ilyen méretű koncert kötöttebb működésével?

Oláh József: Ez számomra kettős érzés. Az egyik oldalon ott van az, hogy egy arénában már nem lehet mindent az érzésre bízni. A másik oldalon viszont ez a fajta rend biztonságot ad. Régebben sokszor előfordult, hogy elkezdtünk egy dalt, aztán csak vitt minket a lendület, nem volt megtervezve, lepróbálva minden perc. Ezek lehetnek szerethető pillanatok, de nem feltétlenül profik abban az értelemben, amit egy ilyen nagyságú show megkíván. Egy ilyen koncerten ezeknek már nincs helyük, hiszen van egy felépített menete az estének. Régen előfordult, hogy dalokat cseréltem fel menet közben, mert úgy éreztem, annak ott van helye. Most ezt a technika, a látvány, az egész háttér nem engedi. Ugyanakkor azt érzem, hogy ez nem elvesz, hanem más irányba terel. Nem azon megy el az energia, hogy rendben marad-e a koncert, hanem azon, hogy amit játszunk, az valóban hasson.

ELLE: Gyakran elhangzik, hogy sokan a Parno Graszt zenéjén keresztül találkoznak először a cigányzenével. Te mit tapasztalsz ebből a koncerteken?

Oláh József: Ezt nagyon erősen lehet érezni. Volt olyan történet is, hogy egy barátom nehezen vette rá az ismerősét, hogy eljöjjön koncertre. A srác meglátott minket a színpadon, a színes ruhákban, és az volt az első gondolata, hogy „na jó, ez biztos valami olyan zene lesz, ami nem az én világom”. Aztán lement a koncert, és pár nappal később már azt kérdezte, mikor játszunk legközelebb, mert újra jönne. Én azt látom, hogy ha valakiben van egy kis nyitottság, akkor nagyon gyorsan feloldódik. Egy Parno Graszt koncerten nem számít, hogy ki honnan jött, milyen a bőrszíne, vagy hogy milyen zenét hallgatott addig. Ott inkább az történik, hogy az emberek együtt vannak, és jól érzik magukat. 

A zenének ugyanis van egy olyan ereje, ami felszabadít. Olyan érzéseket hoz elő, amiket a hétköznapokban sokan elnyomnak magukban. Van, aki nevet, sír vagy táncol, de közben mind ugyanabban vannak benne.

ELLE: Az elmúlt években több együttműködésetek is volt más előadókkal. Ezek mennyiben változtatták meg a Parno Graszt helyét a zenei világban, illetve a közönségét?

Oláh József: Az elmúlt években erősen megnőtt a közönségünk, és ebben nagy szerepe van a közös munkáknak. Minden ilyen találkozás kinyitott egy új kaput felénk. A Pogány Indulóval készült dal például kifejezetten a fiatalabb korosztályt hozta közelebb hozzánk, a Bagossy Brothers Company-vel való munka pedig egy egészen más közönségréteget vonzott be. Zeneileg ezek komoly kihívások voltak. A Bohemian Betyars-szal való együttműködésnél például egy teljesen idegen világ találkozott a miénkkel. Őszintén szólva korábban nem hallgattam ilyen zenét, és nem gondoltam volna, hogy ebből valódi közös alkotás tud születni. Mégis sikerült, és a mai napig dolgozunk együtt.

Ugyanez volt a Pogány Indulóval is: rap és cigányzene, két nagyon távoli világ, mégis meg lehetett találni azt a pontot, ahol összeérnek.

Ezek a munkák nekem kifejezetten vérfrissítőek voltak, de nem akartunk mássá válni, kilépni abból, amit addig csináltunk. Inkább arról szólt az egész, hogy egy idegen zenei közegben is meg tudjuk-e őrizni önmagunkat. Ez minden alkalommal egy újabb lépcsőfok volt, és mindegyikből tanultunk valamit.

ELLE: Ezek az együttműködések most is folytatódnak. Mi az, ami jelenleg a leginkább foglalkoztat ezen a téren?

Oláh József: Igen, ezek a közös munkák mennek tovább. Ha az ember csinál valami jót, akkor miért ne csinálhatna belőle többet? Ezek a dalok működnek, szeretik őket az emberek, és nekünk is adnak valami újat. Most például egy közös dalunk készült a Honeybeast-tel. Ez megint egy másik világ, de pont ettől izgalmas. Nem azért vágunk bele, mert trendi, hanem mert van benne valami, ami megmozgat. Ugyanígy friss élmény a Dánielfy Gergővel közös dalunk, a Ne sírjál értem anyám. Őszintén mondom, ettől a megjelenéstől jobban izgultam, mint az arénás koncerttől. Vajon működik-e, átmegy-e, jó lett-e? Ilyenkor az ember tényleg ki van szolgáltatva, mert onnantól már nem rajta múlik, hanem a közönségen. Ez az izgalom nekem fontos. Amíg ott van bennem, addig érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok.

Ha egy dalnál nincs bennem kérdés vagy bizonytalanság, az már gyanús.

Ezek a közös munkák pont azért jók, mert mindig kicsit ismeretlen terepre visznek. Azt látom, hogy a közönség is nyitott erre. Nem műfajokat keresnek, hanem dalokat. Ha a dal működik, akkor mindegy, honnan jön, ki énekli, milyen stílusból érkezik. Ez ad egyfajta szabadságot, de közben felelősséget is kíván, mert nem lehet félmunkát kiadni a kezünkből. Ha az ember őszinte marad ebben, akkor még ha nem is minden dal lesz egyformán sikeres, az irány hiteles marad, és nekem ez a legfontosabb.

ELLE: Sok fiatal zenész hallgat titeket, és rajtatok keresztül találkoznak ezzel az autentikus, ösztönös életérzéssel. Ha egy tanácsot kellene megfogalmaznod azoknak, akik most indulnak, mi lenne az?

Oláh József: Azt gondolom, hogy a legfontosabb a hitelesség. Ne másokat próbáljanak utánozni, ne azt nézzék, hogy mi működik éppen, hanem azt, hogy ők miben jók, mit tudnak őszintén képviselni. Lehet bármit csinálni, bármilyen stílusban, de ha nincs mögötte valódi tartalom, azt az emberek előbb-utóbb megérzik. A zenében szerintem nem technikák döntik el a dolgokat, hanem az, hogy az ember el meri-e hinni, amit csinál. Ha elhiszi, akkor van esélye annak is, hogy mások is elhiszik. Ez már fél siker. A másik fele persze az, hogy jó legyen a dal. Ha ez a kettő találkozik, abból tud valami elindulni. A Parno Graszt esetében szerintem ez a legfontosabb kapaszkodó, hogy bármekkora színpadon állunk, bármekkora közönség előtt, ne rutinná váljon az egész. Ne megszokásból történjen, hanem azért, mert még mindig van bennünk kérdés, kíváncsiság és öröm. Ha ez megmarad, akkor mindegy, hogy az ember egy klubban játszik vagy az Arénában. A lényeg az, hogy a zene adjon valamit azoknak, akik ott vannak. Ha ez megtörténik, akkor minden más a helyére kerül.