Tari Annamária: „Az online térbe való menekülés ritkán hoz jó eredményt”

Tari Annamária a döntéseink mögötti láthatatlan mechanizmusokról, a mesterséges intelligenciával való érzelmi kapcsolódás veszélyeiről és a lassítás szükségességéről mesélt nekünk. Mert lehet, hogy nem mi vagyunk többé a csúcsintelligencia, de a felelősség továbbra is a miénk marad.

Miközben a technológia kényelmet, gyorsaságot és állandó elérhetőséget ígér, egyre több jel utal arra, hogy mindezért súlyos árat fizetünk: az önálló gondolkodás, az érzelmi önszabályozás és a valódi kapcsolódás képességének lassú erodálódását. Tari Annamária pszichoterapeuta, onkopszichológus, pszichoanalitikus, számos könyv szerzője, az Üresre töltve című legújabb munkája pontosan erre a töréspontra fókuszál. Arra, hogyan lett a digitális örömszerzésből analóg kiüresedés, miért váltunk bizonytalanná a saját döntéseinkben, és hogyan cseréljük fel egyre gyakrabban az emberi kapcsolatokat mesterséges intimitásra.

ELLE: A könyvedben visszatérő téma, hogy az emberek egyre növekvő mértékben fordulnak külső megerősítéshez, nem bíznak a saját döntéseikben. Volt-e olyan időszak vajon az emberiség történetében, amikor bízott a saját döntéseiben, és mióta tart az a folyamat, amiben ez egyre kevésbé jellemző?

Tari Annamária: Amióta van emberiség, azóta döntéseket kell hoznia a túlélésért. Az ősember is felmérte, hogy kimegy-e a barlangjából és elkapja a mamutot, vagy a veszély esélye sokkal nagyobb volt, mint a sikeré, mert túl kevesen vannak, túl messze van az állat, stb. Ezek azonban jóval egyértelműbb helyzetek, mint ma az, hogy milyen veszélyeket rejt magában az online tér. Körülbelül húsz éve, amióta az információtechnológia jelen van az életünkben, az az alapvető probléma jelent meg ebben a folyamatban, hogy sokszor nem is vagyunk tisztában vele, hogy döntéseinkre és az ezeket meghatározó, befolyásoló érzelmeinkre mennyire hatnak az okoseszközök. Valójában sokszor hiányzik a tudatosság a döntéseinkből, az érzelmeink állapota és kezelése, az örömélmények, az örömszerzés folyamatának megváltozását nem is feltétlenül detektáljuk abban a kontextusban, hogy ezeket mennyiben befolyásolja az eszközök használata. Anélkül hozunk meg döntéseket, hogy teljesen tudatában lennénk a veszélyeknek.

ELLE: Milyen veszélyeket rejthet az online tér, és miért vagyunk erre kevésbé érzékenyek?

Tari Annamária: Fontos tájékozódási módszer az életben, hogy az egyén általában megbízik az embertársai ítéletében, a csoportdinamika meghatározó viszonyítási pont számunkra. Erre érdekes példa az, ha megnézünk egy tengerpartot felülről, akkor általában azt látjuk, hogy elég egyértelmű vonalat lehet húzni, hogy meddig mennek be az emberek. Amikor besétálunk a vízbe, felmérjük, hogy a többiek meddig merészkedtek be. Tudatos átgondolás nélkül is elfogadjuk, hogy ameddig mások beúsztak, az nekünk is biztonságos lehet. Amikor elkezdtük használni az online teret, ez a csoportdinamika nagy hatással volt a helyzetre, hiszen az volt a konszenzus, hogy ez egy olyan tér, ami segíti és könnyíti az életünket. Volt egyfajta bizalom az élmény iránt, hiszen, amit több millió, aztán milliárd ember használ, hogyan is lehetne veszélyes. 

Ma már viszont sokak megélése az, hogy a digitális világ használata nélkül nem is tudják, mihez kezdenének rengeteg olyan témában, amire húsz évvel ezelőtt még abszolút léteztek más megoldások, és már ez önmagában is adhat aggodalomra okot.

Itt pedig már felmerülhetnek olyan kérdések, hogy tud-e veszélyes lenni és mikortól az, ha nő az online eltöltött órák száma? Tud-e veszélyes lenni, ha egy kamasz tinédzser ott szocializálódik? És ami a legfőbb veszély, hogy már fel sem tűnik, hogy ha letesszük a telefonunkat, akkor egyre inkább hiányzik a tudás, hogy mit is lehet csinálni a való életben.

ELLE: A digitális hedonizmus és az analóg depresszió kulcsfogalmai a könyvednek és ennek a helyzetnek is. Mindez hogyan kapcsolódik össze a mesterséges intelligenciával és annak használatával?

Tari Annamária: A digitális hedonizmus jelentése az, hogy az online térben, szinte életkortól függetlenül átélhetünk valamiféle grandiozitást. Akkor és annyi emberrel kapcsolódunk, ami nekünk kényelmes, és olyan képet mutatunk magunkról, amilyet csak akarunk. Természetesen vannak ellentétes előjelű élmények is, mint amilyen a bullying, de ez már egy másik téma. Ehhez képest az analóg tér sokszor nehezebben navigálható, ezeket a képeket nem lehet fenntartani a valódi emberi kapcsolatokban, amikben a hibák és azok elfogadása fontos pontja a fejlődésnek. A digitális térben eltöltött hosszabb idő könnyűségéhez képest pedig az analóg világ nehézségei szorongatóak, depresszívek lehetnek. 

ELLE: Mi az eredménye, hatása annak, ha fokozottan az online világban, illetve a mesterséges intelligenciával való kapcsolódásokon keresztül él az ember?

Tari Annamária: Úgynevezett „én-prezentációkkal” vagyunk jelen, konstruált képpel és ezt a „Pygmalion-effektust” még jobban erősíti az MI chatbotok, illetve a ChatGPT, ami utat nyit afelé, hogy mint az ókori mitológiában Pygmalion, nemcsak magunkat teremtsük újra, hanem olyan társakat alkossunk, akinek tulajdonságai, reakciói pontosan olyanok lesznek, amilyennek a készítője szeretné. Ez a fajta grandiozitás veszélyesen eltávolít a valódi személyességtől, hiszen a valós emberi kapcsolatokban pont az a helyzet, hogy a másik nem teljesen olyan, mint amilyennek mi szeretnénk. Minden embernek vannak olyan tulajdonságai, amikkel nem tudunk azonosulni, de pont ezekkel együtt fogadjuk el, szeretjük a másikat. És ez a lehetőség, hogy az online térben a saját nárcisztikus, illuzórikus képünkre teremtett társsal beszélgethessünk, kapcsolódjunk egy idézőjeles „valakivel” – hiszen a valóság az, hogy egy algoritmus van a másik oldalon, hiába antropomorfizáljuk és adunk neki emberi neveket – az veszélyesen eltávolíthat a valódi szociális közösségekhez szükséges empátiától és alkalmazkodóképességtől. 

ELLE: Van különbség abban, hogy valaki mikor kezdi el használni ezeket az eszközöket? 

Tari Annamária: Igen, korosztályonként nagyon eltérő hatással lehet a felhasználókra. Ha már valaki felnőttként, analóg gyermekkor és fiatalkor után, a való világban és emberi közösségekben felépített rutinnal és kapcsolati hálóval a háta mögött létezik egy ilyen helyzetben, annak már kialakultak azok a képességek, készségek, amik kellenek az emberekkel való kapcsolódáshoz. De az a két generáció, amelyik már teljes mértékben az okos eszközökkel együtt nő fel – és mondhatjuk úgy, hogy teljesen természetesnek fogadja el az általa nyújtott szolgáltatásokat –, annak eléggé veszélyes, hogy a saját életében melyik tér nyújt majd biztonságot, érzelmi nyugalmat.

Azt látjuk, és kutatások is bizonyítják, hogy az online térbe való menekülés ritkán hoz jó eredményt. Egyre nő azon történetek száma, ahol a tinédzserek, fiatal felnőttek egy tulajdonképpen nem emberi rendszerrel kezdenek úgy kapcsolatot, hogy közben emberi érzelmeket táplálnak iránta.

Tehát egy olyan algoritmus iránt, ami csak az ő képzeletükben válik megszemélyesítetté: ez kielégíti a szociális izolációjukat, de a képességeiket nem fejleszti. Szakmai szempontból mondhatjuk, hogy ez néha valóban tud segítségként megjelenni, de ugyanakkor annak is van veszélye, hogy megnöveli az afelé érzett ellenállását a felhasználónak, hogy az offline térben is kapcsolódásokat keressen.

ELLE: A könyvben rengeteg példát hozol ilyen helyzetekre, házastársak, barátok között, és sokat írsz a fiatalabb generációk élményeiről. Ezek saját tapasztalaton alapulnak?

Tari Annamária: Igen. Fikció és a saját praxisom tapasztalatainak desztillálása. Minden olyan szakmai benyomást beépítek, amit látok, hallok, megtapasztalok, és amit fontosnak tartok. Ezeket azért tartom lényegesnek, mert ha nincsenek jó, megfogható példák, akkor szerintem nagyon könnyű elsiklani az intő mondatok felett. Így talán jobban belehelyezkedik az olvasó egy-egy olyan életszituációba, amiben akár ő is lehetne, vagy amiről már hallott, vagy ami nem áll tőle nagyon távol. És remélem, hogy jól tudja hasznosítani, amit leírtam.

ELLE: Egyre gyakoribbak az olyan történetek, amikor ezeket a mesterséges intelligencia nyelvi modelleket tanácsadásra, pszichológiai elemzésekre használják az emberek. Az a hasonlat jut eszembe róla, mintha mosógépbe akarnánk bepakolni edényeket, hogy végülis a tisztítás a lényeg… de csak törött edényeket kapnánk. Neked mik a tapasztalataid erről?

Tari Annamaria: A ChatGPT-t sokan pszichoterápiás órák kiegészítéseképpen kérdezik, vagy akár helyette is. Amikor azt látjuk,  hogy nyelvi modellként vagy algoritmusként olyan segítséget nyújt, ami a türelmet, vagy a szeparációs szorongás tűrését okafogyottá teszi, az kiemelten problematikus irány. És ahogy nem teszünk a mosógépbe tányérokat, mert össze fog törni, akkor ezen a példán haladva nyugodtan mondhatjuk, hogy ne tegyünk a ChatGPT-be annyi promptot, mert össze fognak törni a kognitív képességeink. Ez a másik nagy probléma csoportkör a grandiozitás és társalkotáson túl, hogy a mindig jelenlévő és elérhető válaszadó algoritmus, amelyik átfésüli nekünk az egész internetet és a prediktív működése miatt nagyon készségesnek tűnik, egyrészt nem megbízható, másrészt nem csak erodálja az ember a kognitív képességeit, hanem a saját tudásába vetett bizalmat is.

Az állandó kérdezés nemcsak azért rossz, mert hihetetlen forrásigényes és ezáltal a klímaválsághoz is nagy mértékben hozzájárul, de többek között azért is, mert megnő a döntési bizonytalanság mértéke.

Hiszen, ha nem tudok magam eldönteni dolgokat, és nem az az első gondolatom, hogy megpróbálom egyedül kitalálni, megkeresni a megoldást, vagy kinyitok egy könyvet, saját forrásokat keresek – akár az interneten, csak nem a ChatGPT-n keresztül – az nem annyira jó. A saját gondolkodásomat egyszerűen kiváltom ezzel az állandó kérdezéssel – ami egyébként visszavisz abba a hároméves korba, ahol még a szüleink kezét fogva a játszótérre menet állandóan „miérteztünk”.

Pszichoanalitikusként azt mondhatom, hogy ha elkezdünk távolodni a saját biológiai életkorunktól – bár ez elsőre nehezen tűnik fel – , akkor a döntési vagy kognitív bizonytalanság egyre nagyobb lesz, és ezzel párhuzamosan egyre nehezebb az önbizalom kialakítása. Minél gyengébb valakinek a saját tudásába, gondolkodási képességeibe vetett hite, annál inkább megnő az algoritmusokba vetett bizalom.

Ha valakinek van belső tudása az önmagában való biztonságérzetről, és hozzászokott ahhoz, hogy bízik a saját tudásában, de mégis használja ezt az eszközt, könnyen megfigyelheti, hogy lassan minden másban is elbizonytalanodik. 

ELLE: Mi áll a hátterében az állandó kérdezési ingernek?

Tari Annamária: Az emberek nagy hányadában van egy állandó validációs igény, mondhatnánk tudattalan szeretetre való törekvésnek is, és ijesztő, hogy a legtöbb felhasználó nem is tudja, hogy érzelmileg ezt az igényét szolgálja ki az információtechnológia, pedig ez van a háttérben.

A mesterséges intelligenciát kiemelten használó tinédzsereknél megfigyelték Amerikában, hogy a ChatGPT és AI chatbotok, az a nem ítélkező, mindig validáló és jelenlévő, sosem fáradt karakter, gyakorlatilag egy anyaszerepet testesítenek meg.

A másik, a validációs igényhez szorosan kapcsolódó viselkedés az a fajta állandóan látszódni akarás, ami az online tér sajátossága, és ez ugyanúgy visszavisz a gyermekkori dinamikákhoz. A láttatásnak az exhibíciója, az ugyanaz, mint amikor két-háromévesen fölordítottunk a játszótéren, hogy „nézd, nézd, megsütöttem a homokpogácsámat, nézd, már tudok sütni”. És bár ezt nem feltétlenül tudatosítják az emberek, a biológiai és mentális kor ilyen típusú elválása aztán diszkrepanciát idézhet elő a való életben történő szituációkban.

És ha a dolgok nem úgy alakulnak – az online tér kurrált valóságával szemben –, ahogy elképzeltük, ez könnyen idézhet elő szorongást, feszültséget.

Az idegrendszeri, érzelmi stratégiák kialakítása pedig olyan folyamat, aminek igenis időre van szüksége. Erre szoktam mondani az előadásaimon, hogy nincs háromnapos parmezán. De ha minden program és applikáció azonnal és tökéletesen azt csinálja, amit akarunk, az szembemegy a felnőttséggel vagy a személyiségérési folyamat tapasztalataival, mert az életben sajnos nincs lehetőségünk mindig azonnali érzelmi szükséglet kielégítésre. Hiszen az egész érési folyamat arról szól, hogy képesek legyünk növelni a reakcióidőnket terhelt helyzetekben, tudjunk kivárni dolgokat és áldozatokat hozni célokért. 

ELLE: Mi lenne ezzel szemben az ideális működés?

Tari Annamária: Meg kellene tanulni kis közösségekben jól működni, törekedni arra, hogy legalább a saját környezetünkben lakó embereket megismerjük, tegyünk feléjük apró gesztusokat. Vissza kéne állítani a „small talk”-ot, ahelyett, hogy mindenki a zenéjét hallgatva, telefonját nyomkodva kizárja a környezetét. Ez a finom jelekkel megmutatott, de valójában erőteljesen jelenlévő közöny a másik ember iránt, ez szerintem nem jó irány. És természetesen nem életre szóló barátságokat kell – de lehet – kötni egy buszmegállóban, csak az elzárkózásnak ez a formája káros hosszú távon a közösségben való együttműködés képességei tekintetében. 

ELLE: Hogyan lehetne tudatosabban használni ezeket az eszközöket, a mesterséges intelligencáit, az online teret, és mire lenne érdemes figyelnünk?

Tari Annamária: A tudatosság úgy nézne ki, hogy tudatos döntést hozunk, hogy bármilyen kínzó is az azonnali válasz vágya, a legfontosabb emberi kapcsolataira irányuló érzelmi kérdésekben – először inkább gondolkodunk rajta. Ez a gondolkodás időigényes folyamat és nem hoz azonnali visszaigazolást, de a döntéseink megfontolásához, a tudatos gondolkodáshoz való visszatérés nagyon fontos. A pszichoterápiás munkánál is az a tapasztalat, hogy nem a kinyilatkoztatások, ráébredések hozzák el a változást, hanem amikor saját magunk megdolgozzuk ezeket. Maga a kognitív megértés folyamata önmagában nem elég, nem jól hasznosul. Egy ilyen azonnali válasz esetén a pszichében mindössze annyi történik, hogy észre se vesszük, hogy mennyire nem bírjuk már kezelni, elviselni a szeparációs szorongásainkat. Jó lenne, ha megértenénk, hogy valójában az nem igazi haladás, ha kielégítettük ezt a fajta igényünket. Az idegrendszerünk nem lett 21. századi a felgyorsult technológiával valójában nem tudja felvenni a tempót, sokkal inkább 20. századi maradt, sőt még 19. századot is mondhatnánk. Ha tudatosan visszalassítjuk a központi idegrendszerünket – például beiktatunk napi tízperces relaxációt, vagy a barátokkal, családdal való együttlétek alkalmával tudatosan letesszük a telefont –, akkor kiegyensúlyozottabbak leszünk. Mert valójában az állandó hajszoltság, meg az a fajta nárcisztikus működés, hogy folytonosan az énünkre irányuló válaszokat akarunk, hát ebben nem sok nyugalom van. Sőt.