Megélni minden érzést – interjú Tombor Nellivel

A szépség nemcsak gyönyörködtet, de azt az illúziót is kelti bennünk, hogy van boldog, „sima” élet, és aki szép, annak minden könnyebb. Tombor Nelli pedig az egyik legszebb nő, akit régóta csodálhatunk különböző reklámokban, felületeken. Ebben az arcban azonban mára sokkal több van, mint finoman ívelt vonások és harmonikus arányok. Nelli összes küzdelme, fájdalma, vesztesége – és a belőlük szerzett önismerete, ereje is ott van. Egy élet, amely nem spórolt a magasságokkal és mélységekkel. 

A Tombor Nellivel készült interjút a márciusi ELLE magazinban olvashatod.

ELLE: Emlékszel rá, mikor hallottad először, hogy szép vagy?

Tombor Nelli: Nincs róla emlékem. A környezetemben volt, akitől hallottam, de akinek igazán számított volna a véleménye, az soha nem mondta, sőt inkább azzal viccelődött, hogy „most nem vagy olyan ronda”. Apukám azt gondolta, neki kell kompenzálnia, hogy a környezetem dicsér, nehogy a fejembe szálljon, és így majd balanszba hoz. Csak azt felejtette el, hogy pont az ő véleménye számított volna legjobban. Ismered a mondást: nem az a fontos, mit mondanak, hanem, hogy ki mondja. Ezért nagyon korán torzult a testképem, már gyerekként elégedetlen voltam magammal. Sokat dolgozom azon, hogy erről már múlt időben beszélhessek. Nem mentem például strandra. Már 6-8 évesen úgy éreztem magam fürdőruhában, mintha pucér lettem volna, pedig abban az időben – a ’90-es évek elején – a gyerekek még simán szaladgáltak az utcán, a kisboltban is fürdőruhában. Amikor aztán 16 éves koromban elkezdtek udvarolni a fiúk, sosem hittem el, hogy elég jó lehetek valakinek. Ha bárki érdekelni kezdett és megpróbált közeledni, inkább elmenekültem a kapcsolatból. Ez valószínűleg összefügg azzal is, hogy tízévesen elkerültem otthonról – tanulni küldtek egy másik városba és kollégista lettem.

ELLE: Így nem kaptad meg azt a biztos érzelmi hátteret, ami egy gyerek önbizalmának és önértékelésének kialakulásához szükséges lett volna?

Tombor Nelli: Így igaz, sőt a kollégium miatt az az érzés alakult ki bennem, hogy elküldtek otthonról, tehát nem vagyok és sosem leszek elég jó. Ez az egész életemet végigkísérte. Ugyanígy nem tudtam sokáig elhinni azt sem, hogy nekem is jár a jóból. 

ELLE: Az viszont szerencsés dolog, hogy a szépséged sosem volt fenyegető a nők számára.

Tombor Nelli: Igen, nem szoktak riválisnak tekinteni. Már csak azért sem, mert nem szoktam észrevenni, hogy feltűnést keltek. Egyszer Benes Anitától (a Daalarna tervezője – a szerk.) kaptam meg, aki észrevett egy gasztronómiai rendezvényen, hogy kifejezetten rejtőzködöm. Tény, hogy szeretek visszafogottan megjelenni, belesimulni a környezetbe. Zavarba jövök a figyelemtől, ezért sokszor észre sem veszem.

Mivel magasak az elvárásaim magammal szemben, elfelejtem, hogy egyébként csak simán elfogadhatnám magam úgy, ahogy vagyok.

Ezzel csak akkor szembesülök, amikor megnézem a húsz- vagy harmincéves koromban készült fotókat. Akkor látom, hogy mások miről beszélnek. Sacinak, a sógornőmnek (Tombor Sarolta sminkes – a szerk.) ezért van kinn egy tíz évvel ezelőtti fotója a hűtőn: hogy emlékeztesse rá, milyen elégedetlen volt magával, amikor a fotó készült, most pedig csodálattal nézi azt a nőt a képen. A ráncaimmal és az ősz hajszálaimmal nekem viszont sikerült barátságban élni.

ELLE: Most épp visszatérsz a modellkedéshez, igaz?

Tombor Nelli: Megkeresett egy kedves lány, hogy szívesen lenne az ügynököm, hiszen mostanában egyre több cég ismeri fel, hogy nemcsak 20-30 éves lányokkal kellene reklámozni a termékeiket, hanem olyan nőkkel is, akik meg tudják szólítani a 40-60 év közötti, fizetőképes réteget. Örülök, hogy sok kifutón és kampányban lehet már látni érett nőket, 60 vagy akár 70 éveseket is. Szóval, ha már akad valaki, aki foglalkozna velem modellként, butaság lenne visszautasítani. Ez hasonló ahhoz, mint amikor húszévesen leszólítottak az utcán, hogy lenne-e kedvem modellkedni. Az életem 180 fokos fordulatot vett, és csodálatos húsz év következett. 

ELLE: És mi az, amit ma már másképp fogsz csinálni, mint az elején?

Tombor Nelli: Például az olyan forgatásokon, ahol egyszer csak a megbeszéltektől eltérő feladattal találom szembe magam, egyszerűen azt mondom, hogy nem. Még csak meg sem kell indokolnom! Mindenkinek jogában áll határt húzni. Anyukámnál is látom, milyen, amikor az ember nem képes nemet mondani, és még ő érzi kellemetlenül magát, ha valakinek nem tud egy újabb szívességet tenni. 

ELLE: Egy interjúban tiltakoztál, amikor nagyon sikeres modellnek neveztek. Tényleg nem érzed sikeresnek a karriered? Vagy ezt is azért mondtad, mert számodra sosem vagy elég jó?

Tombor Nelli: Igen, azért, de ha kizoomolok, és felidézem magamban a 12 éves Nellit a kollégiumi szobában, aki nem tudja elképzelni, mi lesz majd belőle; vagy amikor látom magam érettségi előtt azzal a dilemmával, hogy melyik egyetemre jelentkezzem; vagy emlékeztetem magam arra, hogy Kunhegyesről hány helyre jutottam el a világban, és kikkel lehetek ma napi kapcsolatban, akkor látom, hogy mégis jól csináltam. Sőt, 12 vagy 18 évesen álmodni sem mertem volna arról, ami ma velem történik. De mivel van rálátásom a divatszakmára, így azt is pontosan tudom, kik azok, akik valóban sikeresek nemzetközi szinten. Ehhez képest az én karrierem nem igazán rúg labdába, mert én nem kifutókon vagy divatkampányokban szerepeltem, hanem főleg reklámfilmekben és beauty-kampányokban Japántól az Egyesült Államokig. Ebben ugyan jó és sikeres voltam, de ez egy másik pálya. 

ELLE: A szépséget általában azért csodálják az emberek, mert azt feltételezik, hogy az vezet boldogsághoz. Még ha Brigitte Bardot vagy Marilyn Monroe élete nem is épp ezt tükrözi vissza…

Tombor Nelli: ... és nem kifejezetten szépnek mondott embereknek meg tök jó életük van. Épp nemrég történt, hogy ültünk az autóban a kislányommal, ő már az összes rágcsálnivalóját elfogyasztotta, én pedig pont beleharaptam volna a gyümölcsszeletembe, ami nekem az első falat volt aznap (kb. fél 12-kor), ő pedig azonnal rákérdezett: „Kérhetek abból, Mama?” Persze hátranyújtottam neki, és amikor percek múlva sem érkezett vissza hozzám, és visszakértem, azt mondta:

Mama, elégedjünk meg azzal, amink van.

Nyilván tőlünk hallotta, mert gondot fordítunk arra, hogy tudatosodjon benne: nagyon szerencsések vagyunk. 

ELLE: Érdekes dolog az is, hogy a gyerekeddel szemben hogyan húzol határt, megvonod-e magadtól a falatot azért, hogy neki több jusson. Miközben a repülőgépen is azt mondják, vészhelyzet esetén előbb magadra tedd fel az oxigénmaszkot, csak aztán rá. 

Tombor Nelli: Igen, mindig rájövök, hogy amellett, hogy neki stabil biztonságérzete legyen, nekem is fontos határt húzni, mert ezzel neki is példát mutatok. Annak a gyümölcsszeletnek is megkaptam a végét, kiegyeztünk egymással., 

ELLE: Egy olyan szülőnek, akinek sokat kellett várnia az első gyerekére, ez még nehezebb feladat, és te már nyilvánosan is elmesélted, hogy a rákos megbetegedésed után sokáig nem eshettél teherbe. Amikor pedig Lujza megszületett, volt egy betegsége, ami miatt sokszor voltatok kórházban – ez is egy nehezített pálya.

Tombor Nelli: Igen, márciusban lesz két éve, hogy nem voltunk kórházban, de előtte vagy hatszor megjártuk, és műtötték is. Mindkettőnket megviselt ez az időszak, mert folyamatosan infúzión volt, vért és vizeletet vettek tőle, és a kórházi tartózkodás alatt minden szoptatás előtt és után mérni kellett a súlyát.

Nem aludtam sokat azokban az időkben, és közben arra is kellett figyelnem, hogy ne aggódjam túl, nehogy megérezze rajtam a félelmet. Azóta is kihívás, hogy ne essek kétségbe minden hőemelkedésnél, vagy amikor mutatja, hogy fáj valahol.

ELLE: Egy beteg gyerek mindkét szülő gondolkodását és értékrendjét átformálhatja...

Tombor Nelli: Abszolút. Mi tényleg úgy élünk, hogy ha ő jól van, akkor minden rendben van. És van bennem egy óriási hála az egészségügyi dolgozók felé, akik sokszor a mostoha körülmények ellenére is odaadóan és kedvesen végezték a munkájukat. Jó érzés volt, hogy a Heim Pál Gyermekkórházban mindig ugyanazokhoz kerültünk vissza. De azért találkoztam olyan orvossal is, aki csúnyán bánt Lujzával, ami annyira sokkolt, hogy hirtelen nem is tudtam rá reagálni. Csak később szedtem össze magam annyira, hogy többé ne engedjem, hogy megvizsgálja. Ma már sokkal bátrabban konfrontálódom érte.

ELLE: Ha már a nehézségeknél tartunk, az előző év végén nyílt egy kiállítás a férjed, Tombor Zoltán függőségét feldolgozó fotóiból. Szerintem, aki ezt látta, a bőrén érezte, milyen nehéz lehetett mellette neked is...

Tombor Nelli: Érdekes, bennem is csak ez a kiállítás és a visszajelzések tudatosították, hogy mekkora feladat volt. Az évek alatt valahogy hozzászoktam a nehézségéhez. Tudtam, hogy lehetne másképp is, de az addikció alattomos dolog; lassan, fokozatosan kúszik be az életedbe. Ahogy Zoltánnak sem volt világos sokáig, hogy problémája van ezzel, úgy számomra sem volt egyértelmű. Úgy voltam vele, hogy még ezt is el kell bírni, meg azt is...

Az interjú folytatását az ELLE legújabb, 2026. márciusi lapszámában találod, amit ITT is megrendelhetsz.