A fantázia lehetővé teszi, hogy még a szomorúságot is élvezzük – interjú Hajakawa Chie filmrendezővel

Új japán film érkezett a héten a mozikba, a Renoir egyszerre varázslatos, intim, merész és költői – pont mint amilyen egy álmodozó kislány lelke. A film rendezője, Hajakawa Chie azon ritka felnőttek közé tartozik, aki nem felejtette el, milyen volt gyereknek lenni, és a film eszközeivel egészen közelről meg is tudja mutatni.

A Renoir-t beválogatták a világ legrangosabb filmfesztiválja, a cannes-i seregszemle versenyprogramjába, így – több más újságíróval együtt – mi is ott találkoztunk Hajakawa Chie rendezővel. 

Egy magára maradt kislány története Tokióból

Egy tizenegy éves kislány még sok törődést igényelne, messze van még a kamaszkor önállósodási igényétől. A ’80-as évek Tokiójában cseperedő Fuki azonban magára marad, amikor idős apjáról kiderül, hogy rákos lett, az anyja pedig hol őt ápolja, hol a család megélhetéséért küzd. De ahogy Fuki világa kívülről szűkül, úgy tágul belülről: a fantáziája révén izgalmas történeteket él meg, felfedezi Tokiót, barátokat szerez. A Renoir című premierfilmből azonban az is kiderül, hogy a naivitás és a fantázia keveréke mekkora veszélyeket rejthet.

ELLE: Már az előző filmjének is központi témája volt a halál, ahogy a Renoir-nak is. Mi vonzza ehhez a témához?

Hajakawa Chie: Azt hiszem, azért gondolok rá sokat, mert apám tíz évig küzdött a rákkal: tízéves voltam, amikor felfedezték nála, és húszéves, amikor meghalt. Ezért aztán nem is pusztán a halál vált az életünk részévé, hanem az is, hogy hogyan nézünk szembe vele, hogyan küzdünk meg a halálfélelemmel, és mit jelent méltósággal távozni... vagy méltóság nélkül halni meg.   

ELLE: A sírás is a filmje egyik fontos eleme – ezzel a jelenséggel milyen viszonyban áll?

Hajakawa Chie: Én inkább azt mondanám, a filmem másik fontos témája az, hogy mi, emberek képesek vagyunk-e egymás fájdalmát megérteni.

A film elején látható egy etüd, amiben különböző emberek sírnak, egy másik alkalommal pedig a főhősünk, Fuki képzeli el, hogy az osztálytársai sírnának-e a temetésén, ha meghalna.

De van olyan jelenet is, amikor azt figyeli meg a kórházban – ahová az apukáját jár látogatni –, ahogy egy anya zokog a fia halálos ágya mellett. Ám hiába foglalkoztatja őt ez a jelenség, továbbra sem érti, miért és mikor sírnak az emberek – egészen a film végéig, amikor már ő is kapcsolódni tud ehhez az érzéshez. 

ELLE: Fuki valóban naiv kislány, ami komoly veszélybe is sodorja: kishíján megerőszakolják. Mi volt a célja ezzel a jelenettel, ahol mi, nézők szinte reszketünk azért, hogy be nem következzen a legrosszabb?

Hajakawa Chie: A filmben felbukkanó fiatalember az első Fuki életében, aki egyáltalán odafigyel rá. Az édesanyja és az édesapja el vannak foglalva a saját küzdelmeikkel, és nem marad rá kapacitásuk, ezért Fuki boldog, hogy valaki észreveszi őt. Ez az oka annak, hogy elmegy a találkozóra, és egyáltalán nem érti, mi történik vele. Meg akartam mutatni, milyen ez a helyzet egy kislány szemszögéből. Végül megússza a tragédiát, de a méltóságán így is csorba esik, mert a férfi meghívja magához, aztán kirúgja onnan.

Bár Fuki nem érti, mitől menekült meg, de így is elszenved valamilyen sérelmet. Nem tudná szavakba önteni, hogy bántották, de nagyon is érzi.  

ELLE: Ez az egész meglehetősen szokatlan egy japán filmben. Hogyan jutott eszébe ez a jelenet?

Hajakawa Chie: Valami olyat szerettem volna megragadni, amit én sem értek teljesen. Amikor fiatal voltam, naplót vezettem azért, hogy megértsem, mi zajlik bennem, és most, felnőtt fejjel mepróbáltam ezeket a puzzle darabkákat összeilleszteni.  

ELLE: Olyan kevés felnőtt emlékszik arra, milyen is volt igazából gyereknek lenni, hogy mi zajlik egy gyerek fejében és lelkében. Önnek hogyan sikerült ezt megőrizni?

Hajakawa Chie: Talán épp azáltal, hogy akkoriban írtam – még ha azokat a jegyzeteket el is vesztettem időközben. A fejemben azért sok minden megmaradt belőlük. És pont annyi idős voltam, mint Fuki, amikor apám betegsége kezdődött, bár fontos hangsúlyoznom, hogy a Renoir nem önéletrajzi film. Amikor nemrég visszalátogattam a gyerekkori házunkba, találtam olyan jegyezeteket is, amiket huszonéves koromban írtam, amikor apám halála még viszonylag friss volt. Ezekből kiderült, hogy erős bűntudatot éreztem akkoriban. Később megfeledkeztem róla, de a jegyzetekből kiderült, hogy abban az időben ez nagyon intenzív érzés volt bennem.  

ELLE: A film 1987-ben játszódik Tokióban. Milyen emlékei vannak Japánról a ’80-as években?

Hajakawa Chie: Nagyon izgalmas időszak volt: megpróbáltuk utolérni a nyugati fejlődést, ezért a japánok nagyon keményen dolgoztak. Renoir is ezért került a film címébe: mert abban az időben nagyon népszerűek voltak az európai festők reprodukciói, mindenütt reklámozták őket.

A Renoir-festmény, ami filmben szerepel egy kislányt ábrázol, és én valóban kikönyörögtem apukámtól, hogy vegye meg nekem, mert beleszerettem a képbe.

Mivel apám nagy rajongója volt a francia festészetnek, örült, hogy a lánya egy Renoir-képért rajong, és meg is rendelte nekem. Egy nagyon giccses keretben érkezett meg, de engem annyira boldoggá tett! Egy icipici lakásban laktam, és ez lógott a falon, nagyon szerettem. Szerintem más japán lakásokban is ugyanígy kinn függtek impresszionista képek reprodukciói, ami visszatekintve nagyon vicces, de azt hiszem, jól jellemzi a japánok ’80-as évekbeli attitűdjét.

ELLE: Fuki magányos kislány. Ön szerint mi a legjobb módszer magány ellen?

Hajakawa Chie: A képzelet! Nem is kérdés. A fantázia lehetővé teszi Fuki számára, hogy még a szomorúságot is élvezze. 

ELLE: Hogyan találta meg a filmje főszereplőjét, Szuzuki Juit?

Hajakawa Chie: Már szerepelt egy diákfilmben korábban, aztán jelentkezett a felhívásunkra, és részt vett a castingon. Ami leginkább megragadott benne, hogy nem fél semmitől. Az első meghallgatáson azt kérdeztem tőle, hogy miben a legjobb, és azt mondta: „Jól tudok állatokat utánozni”. Mondtam: „Jó, akkor mutasd, hogyan nyávog egy cica!”. Erre azt mondta:

Inkább azt mutatom meg, hogyan nyerít a ló, mert azt jobban tudom!

És tényleg: életemben nem hallottam senkit, aki jobban nyerített volna! Később is hasonló meglepetéseket okozott.

ELLE: Mennyire nehéz Japánban nőként filmrendezővé válni?

Hajakawa Chie: A húszas éveimben még nem igazán voltak női filmrendezőink, ezért én sem tudtam elképzelni magam annak. Kérdezgettem is a barátaimat:

Szerintetek lehetne belőlem filmrendező?

Lehet, hogy hülyén hangzik, de akkoriban még tényleg szürreális ötlet volt. Ma már jobb a helyzet, egyre több nő jelenik meg szakmánkban, aminek nagyon örülök. De maga a filmezés még mindig egy férfiak által uralt terület, különösen, ami a filmstúdiók vezetőségét illeti. Szóval még van hová fejlődni. 

ELLE: De a szülei támogatták abban, hogy ezt a pályát válassza?

Hajakawa Chie: Rám bízták a döntést. Apám nagyon szerette a képzőművészetet és a filmeket, szóval szerintem boldog lenne, ha látna. Egyik szülőm sem dolgozott kreatív területen, mindketten közalkalmazottak voltak. Abban az időben a szülők nem voltak olyan nagyon rátapadva a gyerekeikre, mint manapság, és ennek megvolt az előnye, hogy nagyobb szabadságot élveztek a gyerekek.

A film előzetesét itt láthatod: