Nagy Borbála: „Az empátia alapvető a szereplőim felé”

A Mambo Maternica című film három nő történetén keresztül vizsgálja az anyaság kérdését Budapesten, Berlinben és Párizsban. Nagy Borbála rendezővel beszélgettünk döntésekről, rendszerek és individuumok szembenállásáról, empátiáról és arról, hogyan találta meg őt ez a három történet.

A Mambo Maternica az anyaság előszobájában játszódik: döntéshelyzetben lévő nők életének egyetlen napját követi, miközben a személyes dilemmák mögött társadalmi elvárások és rendszerszintű különbségek rajzolódnak ki. Nagy Borbála rendezővel az  anyaságról hozott döntések súlyáról és magányáról, a választás szabadságáról és társadalmi kereteiről is beszélgettünk, valamint arról is, hogyan lehet empátiával közelíteni olyan élethelyzetekhez, amelyekben nincs egyetlen, objektíven helyes válasz.

ELLE: A filmed női sorsokról szól, és ilyenkor sokan hajlamosak „női filmként” hivatkozni rá. Téged hogyan érint ez a besorolás?

Nagy Borbála: Nem igazán szeretem ezt a kategorizálást. Olyan, mintha lenne a film, és amit a nők csinálnak, azt külön meg kéne jelölni – mint a „normális” foci és a női foci. Ez is egy film, mint bármelyik másik, csak nőkről szól. Valószínűleg elsősorban nőknek, de örülnék, ha férfiak is megnéznék, mert az érintett témákban a – támogató – részvételük fontos pont lenne. 

ELLE: Azt mondtad korábban, hogy ez a három történet „elkapott”. Hogyan találtak rád?

Nagy Borbála: Az alkotás folyamatában rendezőként mindig egyfajta „közvetítői” szerepet töltök be. Természetesen én határozom meg, formálom, alakítom, de közben a filmnek is van saját akarata; mondhatjuk úgy, hogy egyszer csak életre kel, szinte különálló entitásként kezd működni, és vezet engem.

Ez a három történet is valahonnan az éterből érkezett meg hozzám, és úgy éreztem, dolgom van velük: szűrőként kellett áteresztenem magamon őket, hogy film születhessen belőlük.

ELLE: Korábbi filmjeidben – például a Pannónia dicsérete vagy a Minden rendben esetében – is megjelenik a rendszer és az egyén konfliktusa. Ez tudatos irány?

Nagy Borbála: Nem, inkább visszatérő kérdés az életemben. A témákat persze tudatosan választom, de hogy mi kezd el igazán érdekelni, az ösztönös. A Minden rendben például onnan indult, hogy olvastam a hírekben a kerítésépítésről a magyar-szerb határon, és azt éreztem: erre reagálnom, reflektálnom kell a saját nyelvemen, a film médiumán keresztül. Visszatekintve látom, hogy a munkáimat valóban összeköti az, hogy széles kontextusban vizsgálom az egyén helyzetét, vagyis azt, hogy miként ütközik a kisember a nagy rendszerekkel, és hogy ez milyen nehéz küzdelem. Ahogy elnézem, amiket eddig csináltam, és amiket még tervezek, azok valahogy mind ugyanebbe az irányba mennek.

ELLE: A Mambo Maternica az anyaság előszobájáról, az anyává válás előtti kérdésekről és meghatározó döntésekről szól. Régóta foglalkoztatott ez a téma?

Nagy Borbála: Eredetileg egy másik filmen dolgoztam, ami még mindig készül egyébként, de a Mambo Maternica egyszer csak beelőzte. 

Magánemberként 35 éves korom után vált bennem központi kérdéssé az anyává válás, és az is, hogy szeretnék ezzel filmes formában foglalkozni.

A COVID első nyarán, a bezártság nyomasztó hangulatában erősödött fel igazán bennem a gondolat: miközben az élet halad tovább, a test öregszik, és egyszer csak felmerül a kérdés, hogy lesz-e gyerekem, és ha igen, hogyan – vagy egyáltalán szükség van-e rá. Születésünktől fogva az vesz körül minket, hogy az élet rendje a szülővé válás, ezért sokáig fel sem merült bennem, hogy gyermektelenül is lehet teljes és boldog életet élni.

ELLE: A Pannónia dicsérete kapcsán mesélted, hogy a casting egyszerre volt kutatás is. Ennél a filmnél is hasonló volt folyamat?

Nagy Borbála: Nem ennyire célzottan. Ott fiatalokról volt szó, és muszáj volt tudatosan kapcsolatba kerülnöm velük, mert nincs a közvetlen környezetemben sok tinédzser. Itt viszont negyven körüli európai nőkről beszélünk – én is közéjük tartozom, a baráti körömben is sok a hasonló történet.

Több workshopon is részt vettem a film fejlesztése során, és amikor bemutattuk a projektet, szinte mindenki elkezdte mesélni a saját történetét: abortuszt, vetélést, meddőséget. Volt, aki úgy osztotta meg ezeket velem, hogy csupán egy napja ismertük egymást.

Ebből azt szűrtem le, hogy sok elhallgatott élmény van, a meddőséghez, abortuszhoz rengetegszer szégyenérzet is kapcsolódik, és talán felszabadító, ha ezekről film készül.

ELLE: Voltak olyan konkrét helyzetek, amelyekhez külön utánajárás kellett?

Nagy Borbála: Igen, például az örökbefogadás szabályai Magyarországon. Beszélgettünk egy örökbefogadó anyával, ő segített megérteni, milyen protokoll szerint zajlik a folyamat – például mikor lehet fotót látni a gyerekről, és milyen feltételekkel. Az abortusztabletta franciaországi szabályozásának is utána kellett nézni, illetve a németországi lombikprogram részleteinek: hol és hogyan történik, milyen adminisztrációval és milyen költségekkel. Szerencsére voltak barátaim, akik személyes tapasztalataikkal tudtak segíteni.

ELLE: A három történet három különböző városban játszódik. Miért volt fontos ez számodra?

Nagy Borbála: Egyrészt azért, mert másképp néznek ki ezek a kérdések különböző országokban, mások a szabályozási és társadalmi közegek is. Másrészt szerettem volna eltávolodni attól, hogy ez kizárólag magyar alkotásként legyen értelmezhető, nyitni Európa felé, mert én sem csak magyar vagyok, hanem európai is.

Magyar film, magyar alkotótól, európai perspektívában.

Én magam is több ország között élek, ezzel tudok jobban azonosulni, és így az elvándorlás élménye is bekerült a filmbe, ami szerintem a generációnk egyik meghatározó tapasztalata, sokunknak központi élménye.

ELLE: Erős motívum az izoláltság a filmben – akkor is, ha valaki nincs fizikailag egyedül.

Nagy Borbála: A szereplők nagyon elszigeteltek, magányosak. Ennek van egy szomorúsága, de közben azt is gondolom, hogy ezt a döntést  valójában egyedül kell meghozni. Lehet támogató vagy elutasító a környezet, de a felelősség az ember sajátja. Jó, ha nem vagyunk teljesen egyedül, de a döntés pillanata mégis személyes.

ELLE: A három fő karaktert alakító színésznők – Sipos Vera, Székely Rozi, Török-Illyés Orsolya – kiválasztása hogyan zajlott? Voltak előzetes elképzeléseid?

Nagy Borbála: A castingot Barna Sámuel és Szokol Judit vezette, és mivel Berlinben élek, a több hónapos folyamat során főként felvételek alapján választottam a sok jelentkező közül, ami lehetővé tette, hogy friss szemmel nézzek a színészekre. Az számomra kifejezett pozitív, hogy pont azért, mert nem itthon élek, nem befolyásolnak a színészek „hozzájuk tapadt” korábbi szerepei, friss szemmel tudom őket nézni. Nagyon érdekes folyamat, ahogy a karaktereket alakítják a színészek. Amikor kitalálom az alakokat, természetesen megjelenik bennem egy kép róluk, de most már nem is emlékszem pontosan, hogyan képzeltem el őket az elején. Amikor beléptek a szerepekbe, a karakterek is átalakultak: a közös munka szimbiotikus folyamat volt, például Török-Illyés Orsolya személyisége új hangsúlyt adott Adél történetének.

ELLE: Többször hangsúlyozod interjúkban, hogy empatikusan állsz minden karakterhez, nem akarsz ítélkezni a szereplőid felett.

Nagy Borbála: Az empátia alapvető a szereplőim felé – legyen szó akár antihősről vagy ambivalens figuráról, aki rossz döntéseket hoz. Kognitív szinten szerintem minden döntés megérthető, még ha személyesen nem is ért vele egyet az ember. Empátia és megértés nélkül csak egydimenziós karakterek születnek, ami engem nem inspirál.

Alkotóként nem az érdekel, hogy ítélkezzem az általam létrehozott karakterek felett, vagy hogy kijelöljem, mi a helyes és mi a helytelen.

A történet által felvetett kérdésekben pedig úgy gondolom, hogy valóban nincs egyetlen helyes vagy helytelen megoldás: mindenki úgy alakítja az életét, ahogyan szeretné, és az lenne az ideális, ha ezt társadalmi szinten is el tudnánk fogadni. Az autoriter rendszerek szeretik megmondani, hogyan kell élni, én inkább kérdéseket szeretnék feltenni.

ELLE: Az anyasággal kapcsolatban hogy látod, elfogadó a társadalom azzal szemben, hogy mindenkinek saját iránya és igénye legyen?

Nagy Borbála: Még nem mondhatnám, hogy elértük az ideális állapotot. Azért is foglalkoztatott ez a téma, mert érzek különbséget az életem fontos helyszínei: Budapest és Berlin között, és általában a magyar-német viszonyokban. Berlin például egy nagyon heterogén város, ahol sokféle ember él sokféle életet, így természetesebb az elfogadás. Itthon erősebbnek érzem a normatív családképpel és a hagyományos női szerepekkel kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Persze Németország óriási, ott sem egységes a helyzet, ott is vannak konzervatívabb közösségek, de az én tapasztalatom szerint Berlinben lazább a normarendszer. Ugyanakkor itthon is változik a helyzet, Budapest sokkal színesebb lett az elmúlt években. De azért még van hova fejlődni.

Itt láthatod a film előzetesét: