„Kevés szó esik arról, hogy mit viszünk végig nőként az életünk során” – Básti Juli

A budapesti Centrál Színház a hazai ősbemutató 21. évfordulóján tűzte újra műsorra a kortárs drámairodalom egyik nagyágyúja, Marina Carr legmeghatározóbb művét, A Macskalápon című szívszorító, misztikus sorstragédiát, amit szenzációs színészi alakításokkal láthat a közönség.  

A kortárs Médeia-variációként értelmezett történet középpontjában Hester Swane alakja áll, aki kiszolgáltatottságában is elementáris női erőt képvisel. A darabról az ősbemutató Hesterét, Básti Julit kérdeztük, aki most Mrs. Killbride szerepében tér vissza az előadásba, és a történet által felvetett fontos társadalmi kérdéseiről, női sorsokról is mesélt.

ELLE: Ebben az előadásban több személyes szál is összeér: a fiad fordította és rendezte, és 21 évvel azután, hogy Hestert játszottad, most a menyed, Martinovics Dorina lép színpadra ugyanebben a szerepben, akivel akkor találkoztatok először. Szerinted ez inkább a sors műve, vagy csak így alakult?

Básti Juli: Szerintem ez egyszerűen az élet. Nem mondanám sorsszerűnek, de az tény, hogy Dorinával egészen fiatal kora óta keresztezte egymást az életünk. Ráadásul teljesen véletlenül találkozott össze a fiammal is, ami külön érdekes történet. Mindig volt bennem egy olyan érzés, mintha egy kicsit anyaként tekintene rám: sokszor elmondta a problémáit, közel kerültünk egymáshoz. Amikor 21 éve A Macskalápon dolgoztunk, egy nehéz időszakot élt meg, sokat beszélgettünk. Mindig nagyon szimpatikus volt, és rendkívül tehetséges színésznőnek tartom. Gyönyörű, amit nem szeret hallani, de akkor is gyönyörű. Valahogy mindig újra találkoztunk különböző munkákban. Aztán az első közös darabban a fiammal egymásba szerettek, és ma már van egy csodálatos unokám.

ELLE: Említetted egy korábbi interjúban, hogy Hester az egyik legfontosabb és kedvenc szereped volt. Miért?

Básti Juli: Mivel ez egy emberpróbáló szerep, teljes szívével-lelkével kell jelen lenni a színpadon. Lényegében az első felvonás első percében elkezdesz sírni, üvölteni, és amíg vége nincs a darabnak, addig egy iszonyatosan erős érzelmi lavinában vagy. Ez egy színésznek igazi csemege, rettenetesen nehéz meló, de ezt szeretjük. Mi ezért élünk, ezért halunk. Volt még életemben egy-két ehhez hasonlóan nagyon-nagyon jó szerep, de nem túl sok. Hiszen az ténykérdés, hogy nem kényeztetik el a nőket a drámaírók. Jóval ritkábbak a komplex női szerepek, megdöbbentő lenne, ha összeszámolnánk,  mennyivel kevesebb a csodálatos férfi szerepek számához képest. Hester szerepe viszont pont ilyen, és az egész előadás egy igazán szívfacsaró, elgondolkodtató alkotás. Az ilyen daraboknak mindig több idő kell, hogy megtalálják a közönségüket, de szerencsére egyre nagyobb körülötte az érdeklődés.

ELLE: Melyek a legmeghatározóbb gondolatok számodra a darabban?

Básti Juli: Először is szerintem Samu zseniális újrafordítása nagyon sokat ad a darabhoz: egy sokkal ércesebb, kortárs szóhasználatot alkalmazott, ami közelebb hozza a történetet. Remek volt az eredeti, Háy János és Upor László által készített fordítás is, de ezek az árnyalatok szerintem nagyon fontosak. A darab maga pedig leginkább a kitaszítottságról és a megbélyegzésről szól. Arról, hogy bár mindenki tele van hibákkal, a közösség mégis könnyen kiválaszt valakit, akit felelőssé tesz és megbüntet – gyakran olyasvalakit, aki nem is bűnösebb a többieknél. Hester alakja ettől válik igazán izgalmassá, mert ő sem ártatlan: a múltja és a benne hordozott sérülések is formálják a döntéseit. Ettől válik igazán összetett figurává – és Dorina játéka ezt szenzációsan hozza, mert nem egy egysíkú történetet látunk, ahol mindenki más hibás, csak ő nem. Ő is cipel valamit: nemcsak egy hattyút, ahogy a darab elején, hanem az egész életét és a saját bűnét is. És talán pont ezért olyan erős az egész, hiszen  mégis lehet szeretni. Ott van annak az ábrázolása is, hogy hogyan tarthatunk ki egymás mellett jóban-rosszban, és hogy pénzért nem érdemes eladni az érzelmeinket és a hovatartozásunkat. Ezek nagy, szinte közhelyesnek ható elvek, mégis az élet alapjai lehetnének, de a valóságban nap mint nap megszegjük őket, gyakran ártatlan embereket is megalázva.

ELLE: Hester szerepénél maradva, ő egy teljesen kiszolgáltatott helyzetben próbál visszavenni valamiféle kontrollt, még ha ez tragédiához is vezet. A görög drámákhoz hasonlóan ez a fajta végletes, kétségbeesésből meghozott döntés gyakran női szereplőkhöz kötődik. Ennek mi a kortárs érvényessége szerinted?

Básti Juli:  A megbélyegzettség és kitaszítottság témáin kívül nagyon pontosan mutat rá a darab a női-férfi viszonyok egyenlőtlenségeire. Arra, hogy a nők gyakran több szerepben  – egyszerre segítőként, társként, akár anyaként – támogatják a férfiakat, akik elfogadják tőlük segítséget és azután, hogy a nők talpra állítják őket, elindítják őket az útjukon, sokszor cserbenhagyják, átverik őket. A nők kezében pedig van egy csomó eszköz, amit a férfiakkal szemben, vagy gyűlöletből, vagy szerelemből használhatnak. 

Az látjuk itt is, hogy milyen iszonyatosan erősen működik a mai világban is ez a fajta nemek közötti szegregáció, ami szerintem egyre erőteljesebb. Remélem, hogy ez meg fog változni, de jelenleg is érzékeljük, hogy a hatalmi pozícióban lévők viselkedése és visszaélései hatást gyakorolnak a társadalom működésére, ami katasztrofális állapotokat teremt. 

ELLE: Rátérve az általad most megformált szerepre, Mrs. Killbride kapcsán olvastam egy interjúban a darab írójától, Marina Carról, hogy a saját nagymamája ihlette a karaktert. A spanyol fordító pedig ugyanebben az interjúban azt mondta, hogy azért volt a kedvence Mrs. Killbride szerepének fordítása, mert mindenkinek az életében van ilyen, mindenbe belekötő, obszesszív és kontrollmániás ember. Neked is ez a tapasztalatod?

Básti Juli: Sajnos elég sok ilyen elcsúszott életű ember van, akik öregkorukra a sok fájdalom hatására beszűkülnek és teljesen elveszítik a szeretetet mások és az önkontrollt maguk iránt. Egyszerűen nagyon-nagyon sok keserű ember van, és ez nagyon ismerős, igen. És bárki, aki megnézi a darabot, szerintem meg fogja találni a saját családjában, környezetében ezt a karaktert. 

ELLE: Többször nyilatkoztad, hogy az anyaság, majd a nagymamaság, milyen fontos az életedben, miközben a karaktered, Mrs. Killbride-ról ennek éppen az ellenkezője jut az ember eszébe. A megformáláshoz kell szimpátiát érezned a karaktered iránt?

Básti Juli: Mrs. Killbride egy igazi „görény anyuka”, akivel nem kell szimpatizálni, de fontos megérteni. Semmit nem tudunk az élettörténetéről, de nyilván abból, hogy egy ilyen ember lett, abból következtetni lehet a gyerekkorára, az őt ért traumákra és fájdalmakra. Az biztos, hogy nem véletlenül válik valaki ilyenné, és viselkedik így a saját unokájával.

Egyáltalán nem kell azonosulni vele, de tudni kell, hogy mitől lett ilyen, akit játszom. Mögé kell írni egy történetet, de ez tulajdonképpen minden szerepre igaz.

ELLE: Akkor a „jó” karakterek kevésbé izgalmasak?

Básti Juli: Igen, mert ha valaki csak jó, az nagyon kétdimenziós, egy „lapocska”, valódi karakter helyett, és akkor az nincs is jól megírva. Hiszen hála Istennek minden ember eszméletlenül bonyolult, és minden konfliktus is. Nem véletlenül konfliktusok halmazából áll össze egy előadás. Lehet, hogy ez egy furcsa hasonlat, de egy tükörsima vízfelszín nézését is elunja az ember öt perc után, bezzeg a hullámok változásait hosszan meg lehet figyelni, sőt, még a hangjuk is szebb. 

ELLE: A komplex női karakterek hiányánál sokszor felmerül, hogy a drámairodalomban a fiatal naiva és az öreg méregkeverő között nincs sok átmenet. Ez az amerikai filmek világában az elmúlt években változni látszik. A színházi világban tapasztalsz változást?

Básti Juli: A színház világában ez azért nehezebb helyzet, mert egyrészt vannak a klasszikus drámák, ahol már említettük a komplex női karakterek hiányát egy bizonyos életkor felett, de az új darabokban továbbra is kevés figyelem jut az idősödő nőkre. Inkább azok a női karakterek kerülnek előtérbe, akiket a – zömmel férfi szerzők által meghatározott – tekintet szexuálisan vonzónak ítél. A film területén ez valamivel könnyebb ügy: az utóbbi években a színésznők és alkotók egyre erősebben képviselik ezeket a szempontokat Hollywoodban, és ennek következtében egy kicsit összekapták magukat az ottani forgatókönyvírók. És ami fontos, hogy Amerikában számos női producer és forgatókönyvíró van, sokkal több, mint Magyarországon. Itthon szinte csak Divinyi Réka tanít mindenkit, és vagy sikerül őket megtanítani, vagy nem, csodát nem lehet tenni. De ami az amerikai filmiparban történik, az egy  jó irányzat, és én nagyon örülök neki. Egy kicsit már a hazai filmiparba is megérkezett ez a hatás,  engem évről évre megtalálnak azidős női szerepek, változatos karakterek.

Nem az van, mint amikor gyerek voltam, hogy valaki elérte a 45-50 évet, és utána nem volt egészen 70 éves koráig munkája, és akkor is csak azok a mellékszerepek, amikben az idős hölgy annyit mond „behozom a teát.”

Most viszont egyre több a köztes lehetőség. De igen, minél többet kéne írni. És remélem,  ahogy egy kicsit elkezd elmozdulni a mérleg nyelve a nők felé – csak hangyányit, nagyon lassan, de mégis –, egyre több női történetet is meg fogunk ismerni. Ez baromi fontos: nagyon kevés szó esik arról, hogy mit viszünk végig nőként az életünk során.

ELLE: Említetted a női forgatókönyvírók fontosságát. Egy férfi által írt női karakter esetében érzékelhető a különbség? És ez a karakterek komplexitásában is megjelenik?

Básti Juli: Abszolút érzékelhető a különbség, persze. Zongorázható. Négykezes. Nagyon ritka az, aki férfiként tudjon komplex női karaktert írni. A különbség a mélységében van, és abban, hogy egyszerűen nem úgy jár a nőknek az agya, mint ahogy azt a pasik elképzelik. Leegyszerűsítik, minden fekete-fehér, és az árnyalatokat nem veszik észre, csak egy dologra tudnak koncentrálni, miközben a nők ezerfelé. Tehát egyszerűen a férfiak nem ismernek minket. Nem is értékelnek. Jó, tegyük hozzá, hogy eléggé.