Quantcast

Simon Márton

„Mivel lehet legjobban kitolni egy emberrel? Teljesítsd az álmait!”

„Mivel lehet legjobban kitolni egy emberrel? Teljesítsd az álmait!”
© Ajkai Dávid

Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni címmel jelent meg új kötete, ez pedig jó alkalmat adott arra, hogy a versírás körülményei mellett protestáns neveltetéséről, deprimált időszakairól, szerelmes szövegeiről és korán elvesztett édesanyja személyéről beszélgessünk Simon Mártonnal.

Amikor elkészül egy köteted, meg tudod róla mondani, hogy jó-e? Van biztos értékítéleted a saját munkáidról?

Bár lenne! Akkor sokkal kevésbé stresszelnék rajta. Igaz, ha már közben tudom, hogy rossz, nem működik, amit csinálok, félbe szoktam hagyni. Megérzéseim vannak. Ha a saját könyveimhez hasonlítom, akkor ez az új kötet mindenképpen előrelépés: sokkal érettebb, nyugodtabb, talán mégis súlyosabb tétekkel rendelkező munka. Másokéhoz hasonlítani meg nem akarom: felülbecsülni kínos, alulbecsülni kár lenne, pontos helye pedig talán így nincs is. 

Konkrét koncepcióid vannak előzetesen, vagy minden munka közben alakul?

A közelítés nagyon szimpla: számomra fontos dolgokról szeretnék beszélni, bízva abban, hogy végül lesz ennek egy általános érvényessége is. Az írásrutinom mostanra szerencsére már tart ott, hogy formailag is tudjam, épp mivel szeretnék próbálkozni, mivel nem. A Rókák esküvője és különösen a Polaroidok bizonyos tekintetben elég radikális és invenciózus munkák, a hibáik dacára is. Előbbinél felvillanó, inkoherens képekből építettem verseket, utóbbinál meg voltak a mindent lebontó egysorosaim, amikkel addig kísérleteztem, míg megszületett a versem, ami úgy szólt teljes terjedelmében: „Tej”. Szóval a formai extremitásokkal eléggé elmentem a falig. Másrészt erre a jelenlegi munkafolyamatra nem is készülhettem igazán, hiszen amikor az első szövegeket írni kezdtem, még nem tudtam, hogy mindjárt jön egy évekig tartó világjárvány.  

„A szomszéd a tavalyi horoszkópját olvassa fel a konyhában sírva, áthallatszik.” Ha egy részlettel szeretném megragadni a kötet hangulatát, ezt választanám. Hogy telt számodra az elmúlt időszak?

Termékenyen. A karantén első sokkja után sokat dolgoztam, lefordítottam egy regényt, és a kötet háromnegyede is a lezárások idején készült; előfordult, hogy heti három-négy verset írtam. Eközben nagyon fontos olvasmányélményeim voltak. Hogy csak egyet emeljek ki, tavaly nyáron nagy szerencsével leléptünk egy rövid időre a tengerpartra, ahol végig Sylvia Plath Ariel című kötetét olvastam eredetiben. Elementáris hatással volt rám. De ez tényleg csak egy, hosszan sorolhatnám a könyveket, amik valahogyan átszivárogtak a munkámba.

Több versedben is előkerül a címbeli konyhamotívum. Mit jelent neked ez a helyiség?

A konyha szerintem a lakás lelke, sőt tudatalattija, amihez jön még a szeretetteli gondoskodás konnotációja – van tehát egy kikezdhetetlen intimitása. És itt ismét egy női szerző művét kell említenem, Banana Yoshimoto Kitchen című kultuszkönyvét, aminek a hatására konkrét mozgalom indult Japánban, az olvasók állítólag kiköltöztek a konyhába, a padlón aludni és a szerelemre gondolni. A könyvem címadó verse erős és mély kötődést fejez ki egy másik ember iránt, és szerintem a konyha tere ad hozzá ehhez egy pátosz nélküli személyességet.

A kötet megjelenése nagyjából a tanévkezdés napjára esett. Te is szorongásokkal telve indultál útnak minden szeptember elején, mint a legtöbbünk?

Én mindenen szorongtam, nem kellett hozzá az iskola, ahová egyébként szerettem járni, sokáig elég jó tanuló is voltam. Igaz, mire leérettségiztem, öt vagy hat iskolában fordultam meg, mert a lelkész apám miatt folyton költöztünk. Ezek közül csak a battonyai iskolakezdésre emlékszem hatodikban, amikor bevittek és leültetettek az egyetlen üres helyre, egy fiú mellé – ő máig az egyetlen gyerekkori barátom. Aztán bekerültem a Pápai Református Kollégiumba, ami eléggé elit sulinak számított, és ott már rendesen voltak különféle elhajlásaim. Szerintem csak azért nem rúgtak ki, mert tudták, hogy a cigizés és ivás szüneteiben egyébként sokat olvasok. 

Írni mikor kezdtél?

Tizennégy évesen lefordítottam egy Cure dalszöveget, és azt hazudtam, hogy a saját versem. Pedig nagyon rossz volt, tehát a hazugság nem sok hasznot hozott. Bár ez még főleg vicc volt. Tizenhat évesen már komolyabban foglalkoztatott a dolog, és kaptam szórványos pozitív visszajelzéseket is az úgynevezett verseimre, amik miatt egyre inkább érdekelni kezdett az egész. Tulajdonképpen amúgy is belenőttem a verbalitásba, apám ugye lelkész, tizennyolc éves koromig szinte minden vasárnap istentiszteleten ültem. A különböző vallási szövegek elképesztően erős világot alkotnak: a templomi énekek, a Biblia, a liturgikus szövegek, és nem egy ezek közül valóban gyönyörű. Ezekre emlékezni fogok egész életemben – szorult helyzetben ma is bármikor le tudnék blattolni egy istentiszteletet.

A protestáns neveltetésedből mi maradt mára?

Azt hiszem, Robert Mapplethorpe mondta, hogy „A vidéki Amerikából származom, nagyszerű volt egy ilyen helyen felnőni, és nagyszerű volt egy ilyen helyet otthagyni”. Nagy szeretettel, bár egy szemernyi egyetértés nélkül gondolok ezekre az időkre, és minden dühöm ellenére komolyan hálás vagyok a neveltetésemért. Volt azonban egy pont a húszas éveim derekán, amikor el kellett döntenem, hogy én akkor megyek-e tovább is ezzel. Lényegében azt kellett tisztázzam magamban, hogy van-e olyan saját istenélményem, ami elég a tényleges hithez, vagy nincs. És ekkor arra jutottam, hogy nagyon szeretném, ha lenne Isten, de szerintem nincs. Ma már nincs közöm a valláshoz, de ezt nem büszkén, inkább szomorúan mondom. Egyszer valaki elhívott egy vallási témájú beszélgetésre, amire én nemet mondtam, udvariasan levezetve az előbbi gondolatmenetet. Ezután azzal búcsúzott tőlem, reméli, jobban leszek. Azt hittem, felrobbanok.

Elnézve mindenesetre az egyik fiatalkori fotódat, egy igazi raszkolnyikovi figurát látunk, aki baljósan szívja a cigarettáját. A posztjaidból az is kiderül, nem ekkoriban futottad a legjobb köreidet. Mi történt a húszas éveid elején?

A Pázmányra jártam egyetemre, de nagyon nem találtam a helyem, ezért otthagytam. Ezután jött pár év, amikor változatos helyeken dolgoztam, főleg könyvesboltokban, egy keveset vendéglátóztam is, de nem tudom, pultosnak voltam rosszabb vagy pincérnek. Többnyire iszonyúan éreztem magam, bár mindig voltak barátaim és úgy fogtam fel a dolgot, hogy milyen nagyon szabad vagyok. Valójában évekig nem tudtam, mi lesz, kilátásaim nem voltak, pénzt nem kerestem. Verseket viszont mindvégig írtam, és már publikáltam is, végül huszonhat éves koromban végre megjelent az első kötetem. Aztán leléptem fél évre Angliába pincérnek, és ez a raszkolnyikovi figura ott került a helyére. Élvezni nem mindig élveztem, de pedagógiailag rám fért, hogy napi tíz-tizenkét óra fizikai munkával, többek közt takarítóként és konyhai kisegítőként, képet kapjak az úgynevezett világról. És mialatt reggelenként zsákszámra pucoltam a hagymát, éjszakánként Esterházyt olvastam a küszöbön ülve. Eközben találtam ki a Polaroidokat. A slam poetry egy fél évvel később került be az életembe, váratlanul nagyon sikeres lett, így én is elkezdtem az lenni. És erre jött két évvel később a Polaroidok megjelenése. Most tartunk a tizenötödik újranyomásánál. Ettől a sikertől persze megint megzuhantam, és megint szorongva csuktam magamra a szobaajtót. Mivel lehet legjobban kitolni egy emberrel? Teljesítsd az álmait!

A szorongás és a versírás magányából viszont gyakran kiléptél a nyilvánosság, sőt a közönség elé. Erősebb volt az exhibicionizmus?

Azt akkor nagyon akartam és elmondhatatlanul nagy szükségem is volt rá, igen. Pedig a tíz évvel ezelőtti, első slam poetry fellépésem előtt kisebb pánikrohamot kaptam. A közönségre sem mertem ránézni. Aztán az évek alatt megtanultam a színpadi jelenlét működését, bár azóta is rendkívüli módon félek fellépesek előtt. Mondjuk, ha nem félnék, nem is lenne az egész izgalmas. A lezárások alatt is hiányzott a színpad. Az online felolvasások azért kicsit mókásak voltak: egy könyvkupac tetejére óvatosan felhelyezett, félig lemerült telefonba beszélsz, egyedül vagy egy üres szobában, a macska járkál a lábad alatt, miközben egy színházteremnyi ember nézi a fejedet a gép túloldalán. 

A rajongókat hogy viseled?

Vannak, akik kifejezetten szeretik, ha emberek a lábuk elé omlanak, én ettől menekülök. Mikor egy idegen kedvesen rám köszön az utcán, vagy egy pultos gratulál az új könyvemhez, az mindig hihetetlenül jó, csak rögtön azt érzem, most mondanom kellene valami nagyon mélyet, revelatívat, frappánsat, és ettől persze lefagyok. A mosolygás a legtöbb, amire ilyenkor futja, azt igyekszem barátságosan és láthatóan, mert közben ez nekem is nagyon jó és fontos, egyszerűen csak nem tudom kezelni. 

És amikor egyszerűen csak szar minden, mi segít neked?

Hát, amikor minden szar, akkor minden szar. Azt legföljebb kibekkelni tudtam én is mindig, bár az utóbbi években ez már egy sokkal simább helyzet, mint volt. És ennek eléggé örülök, mert elveszítettem a problémáim misztifikálására való hajlandóságot, és épp eléggé megszenvedtem velük, hogy ne hiányozzanak. Van egy jól látható embertömeg, ami azzal a rettegéssel kel és fekszik, hogy az élete nulla, ő maga szerethetetlen, és ami még nem romlott el, hamar el fog. Velük még most is, ettől ilyen messze is, mély közösséget érzek. De hogy válaszoljak, amiket általában javasolni szoktak, nekem is beváltak. Testmozgás, bicikli, futás, úszás, fürdő, séta, relax. Légzőgyakorlatok, akár. Olvasni, ha valakinek segít. Én ha nagyon rosszul vagyok, talán verset olvasok maximum, a próza olyankor nem működik. Voltak közepes szerhasználati kilengéseim is, de azok sem működtek, attól csak még mélyebbre kerültem. 

Az írás? 

Én nem tudok úgy írni, hogy rosszul vagyok. Nem tapasztaltam meg soha, milyen, amikor nyers, hömpölygő áradatként kieresztem magamból ezt a rosszérzést, és az segíti a feldolgozást. A deprimált, magányos, traumatizált megéléseim azért ott vannak a verseimben. Nem tudom, mennyire jó mondat ez egy ilyen interjúban, de tízéves voltam, amikor meghalt az anyám. Például ennek az iszonyú, elviselhetetlen értelmetlenségét próbáltam az évek alatt megírni. Kicsit mintha úgy lettem volna vele, hogy ha megfelelő formában sikerül, akkor talán nem volt egészen értelmetlen. Néha a jövő a múlt indítéka, de ezt már nem emlékszem, ki mondta.

Az új kötetedben is van egy nagyon szép vers az ő hiányáról. Hogyan emlékszel rá? Mesélsz róla?

Az anyámról szerintem még soha nem beszéltem nyilvánosan. Végtelenül kedves, de elég zárkózott karakter volt, talán ezt a zárkózottságát őrzöm ezáltal. Jogász volt és lelkész, tipikus nagyon okos, határozott nő. Szeretetteli. Vicces. Az a fajta intellektuális figura, aki a fejkendős falusi nénikkel is jól kijött. És gyönyörű hangja volt, mint egy operaénekesnek. Három gyereket szült. Negyvennégy évesen halt bele élete második daganatos betegségébe. Ennél többet mondani szinte nem is tudok, mert csak villanásokra emlékszem. A hangjára, a gesztusaira valamennyire, de azt már nem tudom például, milyen magas volt. Hogy most mekkora lenne hozzám képest. ’94-ből van egy családi VHS-felvétel, de ő azon is alig látszik. A telefonomon a zsebemben véletlen felvett videókból több van, mint kép és hangfelvétel az anyámról... Jut eszembe, volt neki egy szuperképessége még: rengeteg pogácsát sütött és ennek mindenki a csodájára járt. A recept viszont nem volt meg sehol, mert tudta fejből. Én azt hittem, ez akkor így elveszett, viszont nemrég egy fényképes doboz alján megtaláltam, rejtélyes módon, anyám kézírásával. Úgyhogy tavaly, huszonhat évvel később megsütöttük a pogácsáját. 

Felidézte az ízt, amire emlékeztél?

Abszolút.

Az életműved meghatározó részét képezi a szerelmi tematika is. Hozzád írtak már szerelmes verset? 

Igen, előfordult. Ez valahogy tényleg nem evidens, mert a sztereotípia szerint jellemzően férfiak írnak nőknek vagy más férfiaknak. A barátnőm, Tóth Réka Ágnes dramaturg, egyébként publikáló költő, vele is szoktunk egymásnak írni komoly vagy kevésbé komoly szövegeket, igaz, ez teljesen privátban történik. Vele van köztünk egy állandó munkakapcsolat is, közösen írjuk az @5mondatok nevű Insta-oldalt, és mindig megmutatjuk egymásnak a frissen elkészült szövegeinket. Az új könyvem verseinek is ő volt az első olvasója. 

A róla szóló Vers címűhöz mit szólt? Talán a legkedvesebb, amit mostanában a műfajban olvastam.

Azt mondta, nem is igaz, ő szereti a málnát („A pirosat szereted. A málnát nem.”) Mire azt válaszoltam, hogy ezért írtam az utolsó előtti mondatban, hogy „Ennek a felét le fogod tagadni”. Nekem még mindig fontosak a szerelmes versek, de ez is csak akkor tud érvényes lenni, ha formailag mutat valami váratlant. A fenti esetben azt, hogy van egy ember, aki az életedben kiemelt helyen létezik, viszont te nagyon egyszerű, kvázi bárkire igaz mondatokkal kezded el körbeírni. És ha sikerül a szöveg, ezekből az általános mondatokból kialakul egy zárt tér, ahová viszont rajta kívül senki nem fér be. 

190 plusz centi, konty, borosta. Az előnyös megjelenésed miatti sztereotípiákkal meg kellett harcolnod bizonyos irodalmi körökben? 

Tény, hogy kritizáltak már azzal, hogy ez a csávó mit bájolog itt a szerelmes szövegeivel... Ez szerintem rosszmájú bugyutaság. Mindegy is. Az biztos, hogy nekem sokkal egyszerűbb volt férfiként bármilyen sztereotípiával szembemenni, mint nőként lett volna. Amiket én kapok, szerintem a közelében sincsenek annak, ahogyan időnként egy-egy női szerzőbe kötnek bele. Az irodalom nálunk mintha még mindig a férfiak előjoga lenne, ami röhej. Nagyítóval kell keresni néha a női szerzőket a díjak, folyóiratmegjelenések, szerkesztőségi tagok között, bár ezt is műhelye válogatja. Én nem vagyok szerkesztő, annyit tudok tenni, hogy mindenhol igyekszem hangsúlyozni, hogy ez mennyire nincs így rendben. Amikor a 99 magyar vers című antológiát szerkesztettem, heteket bénáztam vele, hogy megfelelő arányban legyenek benne női szerzők, vagyis ne legyenek kínosan kevesen, de így sem vagyok maradéktalanul elégedett. És közben, mivel a vidéki Magyarországról származom, nekem is meg kellett tanulnom pár alapvetést. Például, hogy ne mansplainingeljek. Felejtsem el a belém nevelt kettős mércéket stb. És ettől még csak feminista sem vagyok, de legalább bunkó sem. Egyszerűen ez van, nincs pardon, nekem is, mint mindenkinek, korrigálnom kell, amit rontok, és normálisan kell viselkednem.

De mitől jössz rá? És te miért igen, sokan mások meg nem?

Nyilván soktényezős a folyamat, olvasol, tapasztalsz, a csajod egy érzékletes pillanatban megértet veled valamit. Régen volt egy barátnőm, akit mindig megtaláltak az utcán, ha egyedül volt, folyton panaszkodott, hogy már megint beszóltak neki, elé álltak, ilyenek. Én meg nem értettem, mert amikor együtt mentünk valahova, sosem történt ilyen. Aztán, én hülye, rájöttem, hogy azért nem, mert olyankor ott voltam. Ha egy kétméteres csávó mellett áll, egyszerűen nem kötnek bele egy lányba. Ha nincs ott, akkor nyilván szabad. 

És mi a baj a színekkel?

Semmi, de bárcsak először kérdezné meg ezt tőlem valaki! A szekrényemben harminc darab egyforma fekete póló van begyűrve, és ezeket mind meg tudom különböztetni egymástól! A fekete póló még a slam poetrys pályafutás kezdeteiből jön, amikor egy egyszerű, de jellegzetes ruhadarab kellett a fellépésekhez. Aztán így maradtam, bár a pólókat nemrég ingre cseréltem. Szóval nincs ebben különösebb statement, mint Johnny Cashnél, aki a kitaszítottak és megalázottak nevében viselt mindig feketét. Nálam ez nem ilyen póz, simán csak szorongok a színes ruháktól, azt érzem, hogy így vagyok önazonos, feketében. Ezt most egyébként feldobtam egy fehér zoknival. Nézz rám. Tiszta Michael Jackson.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.