Lopott szépség - interjú Kemény Lilivel és Zsófival

A tehetséges testvérpár megállíthatatlanul mondja a magáét

ELLE: Nyugtassatok meg, hogy ti is cicaharcoltatok kislánykorotokban.

Lili: Megnyugtatunk, vérre menő verekedéseink voltak. És szinte folyamatosan. Zsófi bő másfél évvel fiatalabb, szóval én voltam a nagyobb, így az erősebb is, viszont neki hosszú és erős körme volt. Nem is emlékszem, mikor hagytuk abba, hogy így rendezzük a vitákat.

Zsófi: Pedig hatéves koromtól, amikor elkezdtem klasszikus gitározni, már csak a húrpengetős kezemen hosszú a köröm, a húrlefogó kézen bizony tövig kell vágni. Úgyhogy onnantól már csak félellenfél voltam.

Jó tizenéve felhívtam az édesanyátokat szakmai ügyben, előre mentegetőztem, hogy fürdetés idején zavarok, de nagyon lazán közölte, hogy már önjáróak vagytok. Fontos volt korán önállósodni?

Lili: Néhány dologban igen, néhányban nem. Egyedül fürdeni, az igen. Kiválasztani a ruhát, amit felveszünk az óvodába, az igen, viszont felvenni egyedül, az már nem: adják csak ránk, gombolják be, kössék be, ha olyan nagyra vannak vele, milyen ügyesek. Tizenhárom éves koromtól oda menni, és akkor érni haza, ahová és amikor akarok, az igen, de mondjuk nehéz cuccokat cipelni, elkészíteni magamnak az ebédet vagy kitölteni egy számlát, az már nem. A saját szobánkat kitakarítani igen, beszállni a nagy háztartásba, az nem. Persze a kényeskedésnek vége azóta, hogy elköltöztem otthonról.

Zsófi: Nekem az volt a fontos, hogy azokat a szabadság- és önrendelkezési jogokat, amiket Lili megkapott, azonnal megkapjam. Ne kelljen hozzá másfél évig várni.

Zsófi, olyasmit látok a facebook-profilodon, hogy 1. felvettek az egyetemre, gratulálunk, 2. Bruggébe muszáj volt elmenned. Miért a pszichológiát választottad? Hányszor láttad az Erőszakikat?

Zsófi: Köszönöm. Egyelőre homályos elképzelésem van róla, hogy mi is a pszichológia. Azt remélem, hogy nagyon sokat fogok tanulni az emberről, és nagyon bölcs leszek a végén. Nyár elején a legjobb barátnőmmel kettesben elmentünk két hétre Interrailezni, úgy jutottunk el Bruggébe. De ez főleg a barátnőm vágya volt, ő imádta az Erőszakikat is. Én Barcelonát erőszakoltam ki, a Vicky Cristina Barcelona miatt. Meg Korfut a Családom és egyéb állatfajták miatt. Brugge csodás volt, és épp mert nem láttam a filmet, igazi meglepetés.

Mostanában sok profi fotózásban van részetek. Nagy természetességgel viselitek a helyzetet, viselkedtek a képeken, pedig minden ilyen alkalom több órányi kemény munka. Elnézést, nem szóvicc.

Lili: Azért nem naponta fotóznak minket! Havi egy alkalom még bőven szórakoztató. Ráadásul a filmrendező-szakon hozzászokhattam ahhoz, hogy folyton kamerát szegeznek nekem. Az osztályunkban öt fiú van és csak két lány. Minden második női szerepet rám osztanak.

Zsófi: Engem az alkatom miatt (178 centi vagyok és ötvenhat kiló) többször felkértek már rendes modellkedésre is, és az igazat megvallva eléggé élveztem. De lusta voltam castingokra járni, most meg, tizennyolc évesen, már kiöregedtem.

A hírnév egyértelműen jó dolog? Vagy érzitek a terheit?

Lili: Amennyi „hírnevünk” nekünk van, az még egyértelműen jó. Mindennap átlag egyszer előfordul, hogy egy ismeretlen megszólít személyesen vagy írásban, és azt mondja: tetszenek a verseid. Ez naponta öt-tíz jó percet szerez.

Zsófi: Azt én is bírom. És hálistennek még nem volt olyan, hogy valaki az utcán vegzáljon, beszólogasson. Viszont az internetes kommentek, azok borzasztóak. Mindenki mondta, hogy nem szabad elolvasni őket, de ki bírja megállni? Bár azért azok között is több a kedvesség, mint az eszement tahóság, de tahóságból az egy is túl sok.

Meséljetek egy kicsit arról, milyen az, amikor spontán szerkesztőséggé alakul a szülői ház. Körbeültök egy kecses, faragott lábú asztalt? Leszögezitek, hogy száztíz percig csak irodalom? Műhelymunka kezdődik? Soronként elemeztek?

Lili: Ez szépen hangzik! De a bútoraink rozzant tömegtermékek, és száztíz percig különben sem bírnánk egy helyben ülni.

Zsófi: Úgy néz ki, hogy valaki szégyenlősen megjegyzi, „írtam valamit”, és a többiek onnantól kezdve addig üldözik a lakásban, amíg nagy sóhajok közepette meg nem mutatja. És míg a többiek olvassák, az alatt is folyamatosan mentegetőzik, hogy „tudom, hogy vacak, még nincs is kész”. Mire a többiek azt mondják, hogy nem vacak, de itt meg itt meg itt meg itt még tényleg kitalálhatnál valami jobbat.

Az interjú folytatását az ELLE legfrissebb, szeptemberi számában olvashatjátok.