Mindenkinek joga van nem jól lenni

Nincs magányosabb a pszichés nehézségekkel küzdő embernél, állítja Babarczy Eszter eszmetörténész, aki szerint sokan a sötét gondolataikkal legfeljebb a Google-re számíthatnak – másoknak nem mernek beszélni róluk. Hogyan érhetünk el egy olyan világba, ahol a selejtesség bélyege helyett a félelem és szomorúság alapvető jogok?

13 éves vagyok. Az árnyékos faház jólesően csöndes most, hogy a másik öt lány valamelyik tábori programon vesz részt. A naplómat nézegetem, egy éve írom rendszeresen, belesírom a fájdalmaimat. Kati és a többiek ekkor rontanak be. Kati kikapja a kezemből a nyitott naplót, és bár kétségbeesetten próbálom visszaszerezni, eltol magától és a feje felé emelt naplóból fennhangon olvas. „Azt hiszem, depressziós vagyok” – ezt a mondatot találja meg. Alig egy órája írtam le. A többiek nevetnek. Az egyik megkérdi, mi az, hogy depressziós? Kati válaszol: nyomi! A depressziós nyomi! Nyomi vagy! Nyomi vagy! Depressziós! Érzem, hogy kimegy a vér a fejemből, elsápadok, de nem sírok; hülyék!, nem tudjátok, mit beszéltek!, vágom oda, és kiszaladok a házból.

Egyedül vagyok. Ez a magány mindentől elszigetel, egy élénk társaság közepén is egyedül érzem magam, egy titkot hordozok, amit nem szabad megmutatni, mert akkor rám kiabálnak: „nyomi! nyomi vagy!” Még a legjobb barátnőnek sem lehet elmondani ezt a titkot, mert nem tud vele mit kezdeni. A szüleimnek is hiába mondom, apám azt mondja, ne hisztizz, anyám barátilag azt tanácsolja, ne foglalkozzak annyit magammal. Én szívesen nem foglalkoznék magammal, sőt legszívesebben megszabadulnék magamtól, elhagynám testestül-lelkestül az egészet, cserélnék valakivel, akit nem nyomorgat egy megfoghatatlan fájdalom, aki nem érzi ólomsúlyúnak a tagjait, aki nem fél, hogy sírva fakadhat bármely pillanatban. A kedvenc tanáromnak próbálok célozgatni, de nem veszi a célzást, hm, mondja, amikor Baudelaire Spleen című versét olvasom fel neki. Egy másik kedvenc tanárom, akinek elmondom, hogy a lelkem beteg, felnevet, „magának az is van? lelke?” Megsemmisülten motyogom, hogy valahogy előkerült, igen.

19 évesen már nem tudok beszélni sem, vastag üvegfal választ el mindenkitől, nem értem, ha hozzám szólnak, mit jelentenek a szavak, csak papagájként tudom őket ismételni. Egyedül vagyok, és nem számíthatok senkire, nem mondhatom el, hogy a meghalás ábrándját kergetem, ezen jár az eszem egész nap. Amikor mégis próbálnám mondani, megijednek, elfordulnak. Egyedül vagyok.

Senki nem olyan magányos, mint az, aki pszichés nehézségekkel vagy betegséggel küzd. Egy olyan kultúrában élünk, amely ezeket a nehézségeket nem ismeri fel és nem ismeri el: ha eltörted a lábad, jogosan maradsz otthon két hétig, ha pánikrohamaid vannak, az agorafóbiád súlyosbodott vagy a premenstruális szindróma miatt fel sem tudsz kelni az ágyból, akkor hallgasd el, szedd össze magad, és told tovább a tolnivalókat. Szép, boldog és sikeres emberekről áraszt magából képeket a média, a szociális média és a reklámipar, naponta hozzáméred magad száz ilyen képhez, és legszívesebben már az utcára sem mennél ki, be sem kapcsolnád a tévét, meg sem nyitnád a híreket. Lemondod a találkozásokat, beteget jelentesz, bekucorodsz az ágyba, és azt mondod magadnak: én nem vagyok normális, én nem vagyok olyan, amilyennek lennem kell, szégyellem magam, szégyen, szégyen az életem.

Az elmúlt húsz évben sok dolog változott a mentális egészség stigmatizálásában: a szép, sikeres és boldog emberek bevallották, hogy nem mindig boldogok, vagy éppen boldogok, de ezzel együtt is szoronganak, evészavaruk van, pánikolnak vagy szociális fóbiában szenvednek, és nem mernek nagyobb társaságban megszólalni. Diana hercegnő beszélt a bulimiájáról, és most már a televíziós sorozat is részletesen bemutatja. Naomi Osaka elismeri, hogy szorong, ha a sajtóhoz kell beszélnie, Simone Biles bevallja, hogy valami elpattant benne és mentálisan nem ura a testének.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Simone Biles (@simonebiles) által megosztott bejegyzés

Ha ma lennék 13 éves, ha ma írnám a naplómat, talán nem nevetne ki mind az öt másik lány. Talán volna köztük egy, talán kettő is, aki megsimítja a vállam, és azt mondja, sajnálom, hogy nem jól vagy, beszéljünk valakivel, aki tud segíteni. De erre itthon, Magyarországon még mindig nincs garancia: az iskolákban nem beszélnek ezekről a dolgokról a gyerekekkel a tanárok, miközben egyre több kamasz és kamaszlány vagdossa magát vagy fordul drogokhoz, az iskolai mentálhigiénés oktatás nem tart sehol. A napokban mesélte valaki egy „gyermekközpontú” általános iskoláról, hogy nem voltak hajlandók szakembert hívni egy szenvedő kamaszlányhoz, mert az „rossz fényt vetne” az iskolára.

Engem is meglepett, hogy amikor interjút adtam Friderikusz Sándornak, aki a depresszióról kérdezett, ezt a másfél órás beszélgetést megnézte háromszázezer ember, és csupa pozitív kommentet kapott. Tudom, hogy sokan nincsenek jól Magyarországon: a sorstársi közösség honlapját, amelyet húsz éve alapítottam, évente több százezren nézik, mert a Google-nak megvalljuk legféltettebb titkainkat és félelmeinket is, és ha azt írod be, „borderline zavarom van?”, nagy eséllyel hozzánk találsz el. Mégis, nem vártam ilyen nagy visszhangot, nem gondoltam volna, hogy ennyien fognak telefonálni, kétségbeesetten, és nem is elsősorban maguk az érintettek, akik küzdenek, hanem anyák, akik szerettük küzdelmeivel élnek együtt, vele szenvednek, tehetetlenül, segítség nélkül.

A helyzet az, hogy egy sikerpropagandától hangos világban sokan érzik magukat hibásnak, selejtnek, és ez az emberi méltóságukban kezdi ki őket. Mintha nem volna elég maga a pszichés szenvedés, a fojtogató pánikroham vagy a szorongástól elakadó hang, a tépő belső fájdalom vagy harag, a sötét reménytelenség, az emberi egyenjogúságunktól is meg akar fosztani a világ. Szorongsz? Akkor te kevesebbet érsz! Szedd össze magad, mert lemaradsz, és nem fogunk várni rád! Ne hisztizz! Nem vagyunk kíváncsiak rá!

A helyzet az, hogy nem jól lenni nem selejtes állapot, hanem normális állapot. A belső kaleidoszkóppal együtt lehet élni, megtanuljuk kezelni a menstruáció előtti dührohamot, a hirtelen szédülést a nagy tömegben a hipermarketben, a fejünkben folyamatosan mindent kritizáló belső hangokat. Az ember, bármilyen paradoxnak hangzik is, lehet boldog ezekkel együtt is. Én is boldognak mondanám magam, a depressziómmal együtt. Ami boldogtalanná tesz, végképp és visszavonhatatlanul, az az, ha az emberi méltóságunkat megtagadják tőlünk, ha állandóan rejtőzködnünk kell a pillanatnyi lelki megingásainkkal vagy szorongásainkkal, mert aki nem mutatja magát tökéletesnek, az tökéletlen. És a tökéletlen selejt. Valójában, gyanítom, a legtöbb ember rejtegeti a „tökéletlenségeit”, a bizonytalanságát, kishitűségét, traumatizáló emlékeit, és mivel rejtőzködnie kell, úgy érzi, nem tartozik az emberiség szerencsésebb részéhez, magányos, számkivetett. És nem tudja elképzelni, hogy úgy is megőrizheti az emberi méltóságát, ha ezeket a tökéletlenségeket elismeri.

Beszélgettem sikeres, szép, vezető pozícióban lévő fiatal nővel, aki megkeresett, mert pánikol, de ezt nem meri elmondani senkinek – senkinek, nemcsak a munkahelyén, de még a családja elől is titkolnia kell, úgy érzi. Ha pszichológushoz járna, kitudódna, és akkor vége lenne a karrierjének. Ezért csendben szenved, és ír nekem, mert én biztosan megértem. És én persze megértem, meghallgatom, de azt kérdezem magamtól: normális ez a világ? Ahol félnie kell egy szép, sikeres, vezető pozícióban lévő fiatal nőnek, hogy kiderülhet, ha pszichológushoz jár? Normális az a világ, ahol nem mondhatja el még a családjának sem, hogy időnként pánikol? Ahol a munkahely hátrasorol valakit, vagy egyenesen leír, esetleg elbocsát, ha kiderül róla, hogy belső bizonytalanságokkal vagy félelmekkel küzd? Normális ez a világ? Nem, nem normális. Ez ebben a formában élhetetlen világ, mert a reklámhazugságokhoz illő avatárokat akar látni igazi emberek helyett. Az igazi emberek tehát visszahúzódnak a titkaik mélyére, és beírják a Google keresőbe: „szorongok”. Nézzétek csak meg! Tele van az internet a szorongásról szóló kérdésekkel.

Hogyan élhetnénk egy normálisabb világban? Ha nem várnánk el sem magunktól, sem másoktól, hogy tökéletesek legyenek, hogy ne érezzenek bizonytalanságot, félelmet, szomorúságot, reménytelenséget. Egyáltalán nem volna nehéz átérni egy ilyen világba: csak el kéne ismernünk, hogy mindenkinek joga van időnként nem jól lenni. Egyszer csak nem mérnénk sem magunkat, sem mást a reklámhazugságok és Instagram-szelfik folyamatos terrorjához (most komolyan? ehhez mérjük magunkat?). Mert nagyon egyedül vagy, amikor nem vagy jól, pedig nem vagy egyedül: majd mindannyian voltunk már ott, mi mind tökéletlenül vagyunk értékesek.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.