A hétvége nem barátja a fogyókúrának

A következő hetekben kollégánk, Tédé húsbavágóan őszinte, kellően önkritikus és nem kevésbé vicces beszámolóját olvashatjátok arról, hogyan küzd meg egy férfi a plusz kilóival.

6. Nap

124.00

Visszasírom az irodai magányt, ahol legalább el lehetett bújni a kéretlen jószándék elől. A cuki munkatársra még lehet rútul nézni, miközben házi muffinjait kínálgatja – de odahaza csak a megalapozatlan bizalom marad: hátha a legszűkebb stáb tekintettel lesz rád.

Hát nem.

A fogyókúra első napján ujjonganak. A másodikon is lelkesen dicsérnek. A harmadikra elfelejtik. Elvégre ez az én személyes tragédiám – nem is várhatom el tőlük… Hát dehogynem! El is várom! Az ájult tiszteletet, az épp megnemesülő testemnek kijáró hódolatot. Egy lószart, mama – csak hogy klasszikusokat idézzek.

Odahaza nincs menekvés. Minden kanyarban rám kacsint a hűtő. Őszinte, nagy zabálások emlékképei ugranak elő az asztal alól. A figyelemelterelő, kényszeres cselekvés is csak külön kiemeli, amiről a kényszeres cselekvéssel igyekszem elterelni a figyelmemet.

Még az a szerencse, hogy nincs valami mondvacsinált ünnep, amit jobb híján étellel törtünk meg pátosz helyett. De a család így is fogyaszt: reggeli, ebéd, vacsora, plusz a köztes időt elütő nyammogások. Felnőtt kaja kizárt, a gyerekére meg akkor sem mennék rá, ha ez lenne az utolsó eledel a bolygón. És nem előzékenységből. (Mégis, milyen faj vagyunk mi, hogy csupa olyasmin akarjuk felnevelni utódainkat, amiket mi magunk biztos nem ennénk meg. Sótlan édesburgonya banánnal és cukkínivel. Hát normális vagy?)

Könnyeimmel sózom a natúr kölesgolyót.

Olvasd vissza!

OLVASD VISSZA!

0. Nap

1. Nap

2. Nap

3. Nap