Pesszimista vagyok, és jó nekem!

A pozitív gondolkodás alkonya

Nem mondom, hogy sűrűn fordult volna elő, hogy egy állásinterjún engem akarjanak meggyőzni, ahelyett, hogy én győzködjek valakit fantasztikus képességeimről, de azért volt rá példa, hogy rám bízták, válasszam ki, kikkel szeretnék együtt dolgozni. Egy ilyen alkalommal egy ígéretes jelölt a következőket mondta: „Minden az agyban dől el. Semmi sem lehetetlen, csak pozitívan kell hozzáállni. A negatív gondolatokat száműzzük, és azt a szót, hogy „kudarc", kiradírozzuk a szótárunkból." Miközben ezeket mondta, én azon merengtem, hogy miért nem tetszik ez nekem, noha pontosan úgy beszél, ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva. Talán azért nem, töprengtem, mert én alapvetően negatív gondolkodású vagyok – csak ki ne derüljön!

A pozitivitás születése

Ma már akkora közhely, hogy csak a nagyon stílustalanok élnek vele, de amikor először hallottam, nekem is nagyon tetszett az a példázat, ami egy fél pohár vízről szól, hogy ugyanis attól függően, vajon félig telinek vagy félig üresnek látod, vagy optimista illetve pesszimista gondolkodó. Az ötvenes években Yoko Onónak volt egy konceptualista műalkotása, amiben két félig töltött üvegpoharat tett egymás mellé, és az egyik alá azt írta, hogy félig üres, a másik alá pedig hogy félig teli. Ez akkoriban rendkívül eredetinek számított, mert addig fel sem merült, hogy ugyanannak a dolognak lehet egy pozitív és egy negatív olvasata is. Az ötvenes évek Amerikájában olyan kulturális fordulat zajlott le (hogy ne mondjam, paradigmaváltás), ami alig van még feldolgozva, pedig az egész eljövendőnket meghatározta. Például ekkor, egészen pontosan 1952-ben jelent meg Norman Vincent Peale tollából A pozitív gondolkodás hatalma című könyv, ami hatmillió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, a világ számtalan nyelvére lefordították – magyarra is természetesen –, és ma már elmondhatjuk, hogy igazi korszakalkotó műnek bizonyult. Pozitív gondolkodás addig nem is létezett, ma pedig szinte minden arról szól. Szinte teljesen észrevétlenül lett a nagyvállalati kultúra szerves része. A dolgozóknak motivációs tréningeket tartanak a menedzsereik, akiknek motivációs tréninget tartanak az ő menedzsereik és így tovább egészen a csúcsmenedzsmentig, akiket valami egzotikus helyre küldenek meghallgatni valami top-top-top motivációs tréner előadását. Azt is mondhatnánk, hogy az egész trainig, coaching, pozitív motivációs iparág Peale köpönyegéből bújt elő.

(Le)éget a szén

A pozitív gondolkodás hegemóniája kiépült, csak a partvonalon kívülről kiabáltak be néhányan ellenvéleményt, akiket nem vett komolyan senki. Egészen tavaly júliusig, amikor is Tony Robbins Amerika-szerte ismert tréner és coach „Engedd szabadjára a benned rejlő erőt" (Unleash the Power Within) címmel motivációs tréninget tartott egy neve elhallgatását kérő nagyvállalat csúcsvezetőinek a kaliforniai San Joséban, ami után 21 embert kórházba kellett szállítani súlyosabb vagy kevésbé súlyos égési sebekkel. A neves coach ugyanis a tűzön járás képességére akarta megtanítani a résztvevőket, akiket arra biztatott, hogy a parázsló rögökről képzeljék azt, hogy 'hűs moha'. „Sajnos nem tudtam kellően összpontosítani" – nyilatkozta a The San Jose Mercury News napilapnak az egyik kórházba szállított résztvevő, aki továbbra is saját mentális hiányosságait okolta a kudarcért, és fel sem merült benne, hogy talán valami más is lehet a háttérben.

Az eset azért történelmi jelentőségű, mert átlépte az amerikai országos média ingerküszöbét is, és Oliver Burkeman a tollára is tűzte a The New York Times hasábjain. A helyzet az, hogy bárki tud tűzön járni mindenfajta összpontosítás nélkül, ha megfelelőek a körülmények. A szén, írja Burkeman, ugyanis rosszul vezeti a hőt a vele érintkező tárgyakhoz, így az emberi húshoz is, és aki kellően gyorsan tudja kapkodni a lábát, annak általában nem lesz semmi baja. Ez egyszerű fizika, állítja az újságíró, míg Tony Robbins coach szerint a pozitív tudati beállítódás diadala, amikor a siker garantált mert minden lehetséges, csak akarni kell.

Ryan Gosling a falvédőről

Noha többségünk egyetlen show-műsorát sem látta soha, Oprah Winfrey-ről mégis tudjuk, hogy kicsoda, itt, Magyarországon is. Az viszont már biztosan sokkal kevésbé közismert, hogy Oprah a pozitív gondolkodás egyik legnagyobb szószólója: arra biztatja estéről estére amerikaiak millióit, higgyenek abban, hogy meg tudják valósítani, amit nagyon akarnak. Nemcsak azért, mert ettől a hittől jobban fogják érezni magukat a bőrükben, hanem mert ha valamit kellő figyelemmel és összpontosítással vizualizálunk, akkor az be is fog következni. Ez ugyebár nem más, mint a vonzás törvénye, amint az A titok című bestsellerben is szerepel. Akik még nem számolták fel az egzakt tudományhoz fűződő minden viszonyukat, azok most csalódni fognak Rhonda Byrne szépen megírt titkában, mert egy tudományos kutatás éppen a vizualizáció ellenkező hatását mutatta ki. A pszichológus Gabrielle Oettingen és kutatócsoportja egy kiszomjaztatott közönség egyik felétől azt kérte, hogy képzeljen el egy jó nagy pohár hideg vizet, míg a kontrollcsoporttól nem kért ilyet. Azt tapasztalta, hogy akik vizualizálták a vizet, azok jelentős lelki, fizikai és motivációs energia-csökkenésről számoltak be, míg akik ezt nem tették, azoknál nem jelentkezett semmi ilyesmi. A cél vizualizációja tehát visszafogja az eléréséért tett erőfeszítéseket.

Ez egyébként teljesen egybevág azzal, amire józan paraszti ésszel is rá lehet jönni, hogy ugyanis az, aki folyamatosan a pozitív célt vizualizálja, az lélekben már túl van a nehézségeken, megjutalmazza magát, ellazul – felszabadulnak benne a boldogsághormonok –, és már közel sincs annyira kedve összpontosítani és erőt kifejteni.

És Oettingen eredményei a saját tapasztalataimmal is egyeznek, ugyanis itt a kiadónál a marketingen már évek óta ki van szögezve a falra Gerard Butler, Ryan Gosling és Bradley Cooper posztere, ám hiába vizualizálják őket a lányok naphosszat, még egyikük sem toppant be hozzájuk egy kis csevejre.

Szorongáscsökkentő negativitás

"Nincs lehetetlen! Kudarcot nem ismerek! Meg tudom csinálni! Imádnivaló vagyok! Csodás az életem! Tele vagyok önbizalommal!" Az ilyen és ehhez hasonló mondatok mantraként történő ismételgetésének elvileg az lenne az eredménye, hogy az ember egy idő után elkezd hinni bennük. Ám amikor jön valami nehézség – ami törvényszerűen jön minden ember életében –, akkor az önmagukat ilyen módon tuningolók sokkal nehezebben tudnak vele mit kezdeni, mint azok, akik készülnek a rosszra. A negatív gondolkodásnak ugyanis nagy ereje van – legalábbis Bob Knight szerint, aki negyven éven keresztül egy egyetemi kosárlabdacsapat edzője volt, és a tapasztalataira alapozva könyvet írt, aminek azt a címet adta, hogy A negatív gondolkodás hatalma (The Power of Negative Thinking). Ennek lényege az ún. defenzív pesszimizmus, amikor az ember készül a rossz bekövetkeztére, sőt egyenesen a lehető legrosszabb forgatókönyvet kell elképzelnie, mert akkor rájön, hogy azzal is meg tud birkózni. Az amerikai Wellesley College pszichológiaprofesszora, Julie K. Norman kísérleteinek eredményeképpen azt találta, hogy „egyenesen csökkenti az általános szorongási szintet, ha az ember a legrosszabbra készül".

Pesszimisták előnyben

Hogy a világ pozitív/negatív gondolkodás terén megérett a paradigmaváltásra, azt John Stark egykori ingatlanügynök esetén keresztül szeretném bemutatni. Mr. Stark újságírónak vizualizálta magát, ám szabadúszóként nem keresett elég pénzt, hogy fenntartsa magát, ezért elszegődött ingatlanügynöknek. Ez az a szakma – a használatautó-kereskedésen kívül –, ahol a 32 fogas mosoly, a túláradó jókedv és a megingathatatlan önbizalom munkaköri kötelesség. John Stark azonban alapvetően pesszimista embernek született, és alaphangon ezekből vajmi keveset birtokolt. A főnökei észre is vették ezt, ezért elküldték egy motivációs tréningre és adtak neki egy motivációs mondatokat tartalmazó kártyacsomagot, hogy azt rendezgesse majd az asztalán. Stark még csak ki se bontotta a csomagot soha, ellenben egy sajátos sales technikát alkalmazott: ahelyett, hogy az egekbe dicsérte volna, folyamatosan ócsárolta a közvetített ingatlanjait. „Mindig elsoroltam az összes hibát, amit csak tudtam, és olyanokat mondtam, hogy 'én bizony nem laknék itt', meg hasonlókat. Annyi negatívumot mondtam, hogy végül a vevők kezdték el dicsérni az ingatlant. Végül lehet, hogy nem vették meg, de továbbadták a nevemet az ismerőseiknek, hogy 'végre egy srác, aki úgy mondja a dolgokat, ahogy vannak'. És bejött ez a nem szándékolt taktika, háromszorosan túlteljesítettem a számomra előírt tervet, én lettem a legjobban értékesítő ügynök a cég történetében, még egy díjat is kaptam."

Nos, úgy tűnik, hogy a kincstári optimizmus világideje lejárt. A pénzügyi és gazdasági válság beköszönte óta már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy úgyis minden jó lesz. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy ha nem változtatunk, akkor semmi nem lesz jó. És jobb ezzel idejekorán szembenézni, mint hogy úgy érjen majd minket, mint derült égből villámcsapás. Dr. Tóth Gergely közgazdász, a Pannon Egyetem docense úgy fogalmazott, hogy gazdasági, környezeti és társadalmi szempontból is egy zuhanó repülőgépen vagyunk, amelynek vagy még időben változtatunk a röppályáján, vagy a földbe fog csapódni, akár hiszünk a kudarcban, akár nem. Már készülnek a forgatókönyvek ahhoz mérten, hogy a világ hatalmasságai milyen mértékben képesek a saját jószántukból változtatni, vagy behunyják a szemüket és abban bíznak, hogy minden jóra fordul, csak elég erősen kell akarni. Ha semennyire nem képesek változtatni, ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig, akkor készülhetünk a becsapódásra.

Mi magyarok ugyebár közmondásosan pesszimisták vagyunk. Szinte már azért utáljuk magunkat a legjobban, hogy ilyen negatívan gondolkodunk, pedig kiderülhet, hogy éppen ez az egyik legértékesebb tulajdonságunk. Hogy miközben az örök optimisták csak kapkodják a fejüket értetlenségükben, mi készülünk a nehézségre, és meg tudunk velük birkózni, ha majd beütnek.