Uj Péter: Egyre inkább a bőrünkre megy

Poszttrúsz, tangapapucs, táplálkozástudomány

UP: Láttam ezt a hírt, de még nem mertem elolvasni. Az élelmiszeripar csodálatos világ, véletlenül mélyebb ismeretekkel is rendelkezem róla, mert három éve tervezem, hogy megírom a magyar fűszerpaprika-termelés történetét, aminek kezdetén már szintén okoskodtak a hamisítással. Az ember persze nagyon sok mindent képes megenni, bár azt nehezen tudom elképzelni, hogy a góliátelemben van bármi, ami emberi fogyasztásra alkalmas, de teljesen ennek a lehetőségét sem zárom ki. Szóval engem a mai napig szórakoztatnak a hírek és ez a sok elképesztő baromság. A hírszerkesztő, pláne az online-ban, egy egészen furcsa hipertérben él, amiben egyszerre olvas a lemészárolt bangladesi zarándokokról, az angol lányról, aki kidobta a szart az ablakon és utánamászott meg a fekete lyukakról. Ilyen mennyiségű információval nem lehet érzelmileg azonosulni, mert ha azonosulsz, olyan leszel, mint a L’art pour l’art bemondónője, aki a jó híreket vidáman olvasta fel, a rosszakat meg szomorúan. Ezt a viszonyulást gondolják sokan valamiféle cinizmusnak.

Alig valahogy, mert iszonyú rossz a memóriám. Szily Laci precízen meséli a közös katonatörténeteinket, nekem meg se kép, se hang. Amikor az Internettóval elindultunk, a világban még alig létezett online médiatartalom, az Indexszel pedig mi voltunk az elsők, akik egy hagyo­mányos hírsite-ot és egy blogszolgáltatót egyesítettünk. Lehet, hogy nem volt nagy ötlet, de sokkal kevesebbel is kerestek már dollármilliárdokat.

Ha ’90-ben valaki azt mondja, hogy harminc év múlva ilyen mélyen lesz a nyilvánossághoz való viszony, és hogy egy újság szerkesztőjeként ilyen félelmekkel kell szembenéznem, akkor inkább disszidálok Romániába. Persze ez is egy átmeneti állapot, csak viszonylag sokáig tart majd. Ha globálisan nézzük, a  romantikus-tradicionalista iskola szerint az egész világ rossz irányba halad, és minimum a felvilágosodás előtti időkhöz kellene visszatérnünk, mert akkor még minden jó volt. A másik állítás szerint viszont egy akkora tudományos robbanás előtt áll az emberiség, aminek talán, sőt valószínűleg nem is az ember lesz a főszereplője. Ennek nagyon sok verziója és kimenetele lehetséges, az egyik például biztosan az, hogy elsöpri a populista rendszereket, nemcsak a Trumpokat, de lehet, hogy az egész demokráciát is, mindenestül, mert a technológiai változás még az ipari forradalom hatásainál is erősebb, és a társadalmi hatás is erőseb lesz. Sok izgalmas dolog történik a világban, na, de azért nem tudja olyan élvezettel figyelni az ember, mint egy jó filmet, mert mégiscsak a bőrére megy. Egyre inkább arra.

Ezt talán az újságíróinktól kellene megkérdezni, de szerintem borzasztó rossz főnök vagyok. Nagyjából huszonöt éves korom óta vezetek szerkesztőségeket, vagy inkább azt mondom, hogy szereplek bizonyos impresszumok élén, közben próbáltam megtanulni, hogyan kéne csinálni, hogyan kell beszélni az emberekkel, értekezletet tartani, és így tovább… egyik sem volt az erősségem soha. A kelleténél introvertáltabb figura vagyok, általában nehezemre esik emberek előtt dumálni. A nagyon hierarchizált szerkesztőségekben sem igazán hiszek, szerintem nem jó, ha a főnök irányítja az újságíróit, dolgozzanak inkább önállóan. Akkor lesz jó egy cikk, ha egy újságírót tényleg érdekli az, amiről ír. Nálunk ez működik is, amikor én dobok be ötleteket, általában el is küldenek a francba.

Én kevésbé vagyok nosztalgikus alkat, bár ebben a formában valószínűleg ez az állítás sem igaz. Olvastam nemrég egy kutatást, hogy az a zenei élmény, ami 14 évesen meghatározó volt egy embernél, valószínűleg egész életedben alapvetés lesz. Nálam egyébként ez a Beatrice. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy az ember ontológiailag nosztalgikus alkat. Mindig a letűnt idő nyomában lohol.

Volt több irány, stoner metál szakáll meg hawaii ing, de már ezeket az ingeket sem hordom, pedig a dad fashion-ben, ugye, alap. Most éppen a punk előtti Anglián vagyok egy kicsit, modok, Who, Small Faces, Northern Soul: Ben Sherman dzseki, ez meg egy Fred Perry cipő, bár meglehetősen stílustalanul Space Invaders-dizájnú. Persze a punkban kicsit mindig benne maradtam, benne is fogok, nyilván.

Ezek az írásaim inkább paródiák, bizonyos érvelési technikákat, vitastílust parodizálnak. Meg aztán vannak elég irritáló jelenségek. Például, amikor a negyven pluszos férfiaknál a strandszezon elkezdődik február végén és október végéig tart, és ezalatt tangapapucs-rövidnadrágban járnak. Vagy a skinny jeansben feszítő ötvenes magyar nagyvállalkozó. Az utcai divat mindig jó téma. Nem is nagyon eredeti, tele vannak ilyen megnyilvánulásokkal

a médiákok világszerte. Nemrég láttam egy nagyon vicces SNL klipet arról, hogy az amerikai csajok jóganadrágban járnak vásárolni. De engem az is érdekelne, hogy a bringások egy része miért öltözik a Tour de France-ra, amikor csak a körúton teker?

(...)

Bármit. A fagylaltot úgy általában. Miért van fagylalt? Tiszta hülyeség az egész. Európa egyik legtúlsúlyosabb, legrosszabbul táplálkozó népe vagyunk, és akkor az emberek falják a fagyott cukoroldatot, ha tíz fok közelébe emelkedik az átlaghőmérséklet.

Semmi gúny, ez táplálkozástudomány. Hatódni? Nem tudom. Nincs nálam a meghatódásnaplóm, de az biztos, hogy a gyerekkel volt kapcsolatos.

A gyerekek szoktak megható dolgokat csinálni. Huszonkét éves koromban született meg a fiam, akkor még rendesen toltam a budapesti éjszakát, a kislányom már késői gyerek, tök más élethelyzet, tök más agy. Igazán nagy gyerekezős sosem voltam. Nem is tudom, kifejezetten riaszt, amikor

a szülők túlpörgik ezt a gyerek témát, és a saját gyerekük pajtásaivá vedlenek át, versenyt gyerekeskednek a saját gyerekeikkel. Kinek jó ez? Pedig, ahogy látom, egyre gyakoribb. Nem értem ezt a túlmatekozott szülőséget, amikor a Homo sapiens kétszázezer éve szaporodik baba-mama jóga meg fogamzásra felkészítő meditáció nélkül.

Patakfalvi Dóra