Sznobságom, köszönöm!

Most őszintén: kit érdekel egy sci-fi? A nők közül. Engem egyáltalán nem, se könyvben, se filmben – csak a sznobériámnak köszönhető, hogy a kezembe vettem Ray Bradbury: Marsbéli krónikák című könyvét.

Nos, félretettem idegenkedésemet a science-fictionnel szemben, és meggyőztem magam, hogy ezt a könyvet, ha már most újra kiadták, illik elolvasni. És természetesen nem bántam meg. Ha egy szóval kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám: költői. És másodszorra is csak ez jut eszembe. Science-fiction a javából, marslakókkal és rakétákkal, de olyan költőiségbe ágyazva, hogy ettől egészen különleges lesz. Nem beszélve arról, milyen érdekes szembesülni azzal, hogy képzelték el a távoli jövőt, a 2000-es évek elejét 1950-ben. Bradbury úgy gondolta, az ember addigra simán ott lesz a Marson (ahol különlegesen telepatikus lények fogják várni), de mondjuk a számítógép vagy a mobiltelefon meg sem fordult a fejében: 2005-ben az ember által a Marson épített házban ugyanúgy csörög az asztali telefonkészülék, mint 1950-ben, és senkinek a zsebében nincs ott a mobilja...

Gyönyörű könyv az elvágyódásról és arról, hogy hiába menekül az ember akár a Marsig, a hibáit újra el fogja követni, az érzéseit ugyanúgy át fogja élni, és fájdalmai elől sem menekülhet.

Update: Ray Bradbury június 5-én, 91 éves korában meghalt.