A szavak papírra vetése egy titkos zsarnok taktikája – óda Joan Didionhoz

Pár nappal karácsony előtt hunyt el Joan Didion író és forgatókönyvíró, az Egyesült Államok egyik legélesebb nyelvű szerzője, akinek regényeit modern klasszikusokként tartják számon. Rá emlékezünk.

Joan Didion alapvetően az írás egyszerű aktusában hitt – még a nagyszerű írásnál is jobban, bár az övé kiváló volt. Az alapja egyszerűen az volt, hogy csináld, használd a képességeidet és a látásmódodat, folyamatosan csiszold őket, és folytasd, amit elkezdtél. Hogy – ahogyan ő oly találóan fogalmazott – „olyan ember legyél, aki a legelmerültebb és legszenvedélyesebb óráit azzal tölti, hogy szavakat rendez papírdarabokra”. Nem volt ünnepélyes, annak ellenére, hogy intenzív, nehezen megfogalmazható dolgokat tudott csodálatosan közérthető és meggyőző prózába sűríteni. Kimért volt, de megőrizte ravasz humorérzékét, még akkor is, amikor a legzordabb vagy legaggasztóbb valóságot jegyezte krónikába. Regényeket (ötöt), tényirodalmi könyveket (tízet) és egy színdarabot is írt, így a bonyolult dolgokat élesen érthetővé tudta tenni anélkül, hogy reduktív lett volna. A személyes veszteség teljes pusztításával, mint témával, úgy birkózott meg, ahogyan kevesen tették. Nyugodt tartás áradt belőle – Julian Wasser róla készült fekete-fehér portréján, amelyen Corvette Stingrayjének dől, vállát domborúan behúzza, szemöldöke enyhén összeráncolva, cigaretta ég a kezében –, ami meghazudtolta azt a felfordulást, amelyet a lapokon dolgozott fel. Porózus hatása egész életében érezhető volt éppúgy, ahogy a halála miatt kiáradó gyászban újra és újra.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

𝚏𝚒𝚕𝚖𝚏𝚒𝚕𝚝𝚎𝚛 (@filmfilter.at) által megosztott bejegyzés

Didion számára semmi sem volt meghaladható – írói munkássága a megfigyelőképességébe és elmélyültségébe vetett bizalmán alapult. A mértékletesség értelmében hűvös volt – tudta, hogy mi formálja, és kifejezetten részletesen leírta a dolgokat anélkül, hogy szenvtelen vagy vérző szívű lett volna, és anélkül valósította meg az okos tudósításokat, hogy a humanista sebezhetőséget veszélyeztette volna. Magabiztos volt a tekintetével, mert végső soron minden írónak annak kell lennie: még ha igényes szakember is vagy, mindig csak önmagad vagy igazán. Legendás, féktelen és radikális íróként jellemzik – de az teszi őt azzá, hogy nyilvánvalóan sosem gondolt magára magasztos fogalmakban, hanem a szakma minden csínját-bínját gyakorolta.  

Névjegy 
Joan Didion sztárszerzője volt az amerikai irodalomnak, illetve az egész amerikai kultúrának. Író, újságíró, forgatókönyvíró, esszéista volt. Kíméletlenül és aprólékosan ábrázolta az amerikai politikát és kultúrát, a hippik korszakától az elnökválasztási kampányokig, Patty Hearst elrablásáig.
A kaliforniai Sacramentóban született, de évtizedeken keresztül Los Angelesben élt férjével, a 2003-ban elhunyt John Gregory Dunne íróval és forgatókönyvíróval együtt. Hollywood ismert forgatókönyvírói voltak, ketten írták például A hírek szerelmesei című film forgatókönyvét.
Joant többször emlegették az irodalmi Nobel-díj várományosaként. Az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere személyes gyászához kapcsolódik: 2003-ban, férje váratlan halála után írta meg a magyarul is megjelent, A mágikus gondolatok éve című művét, amelyet amerikai nemzeti könyvdíjjal tüntettek ki. Két esztendővel később a lánya hunyt el, gyászát és fájdalmát újabb könyvben élte meg.
Forrás: MTI

 „Elkötelezettsége nem volt nagyobb, mint a félelme és a rettegése” – jegyezte meg Hilton Als a Let Me Tell You Tell You What I Mean című esszégyűjteményének bevezetőjében – „mindkettővel egyenlő volt”. Didion nem szégyellte kifejezni ezt a félelmet és rettegést, azt a kereső energiát, amely gyorsan az imposztor-szindróma érzésébe torkollhat. De az írást nem arra használta, hogy kifejezze álláspontját, inkább fordítva: hogy előcsalogassa a benne rejlő gondolatokat, hogy saját kristálygömbjeként szolgáljon. A The Center Will Not Hold-ban – a Netflix 2017-es dokumentumfilmjében, amelyet unokaöccse, a színész Griffin Dunne rendezett az életéről – kijelentette: „Azért kellett leírnom, mert soha senki nem mondta el nekem, milyen volt. Ez egy megküzdési mechanizmus volt.”

A magazinoknál szerzett tapasztalatai formálták és erősítették őt, mint kézművest, és fürgévé tették. Ez „nem volt más, mint a Rockette-ekkel való edzés” – elmélkedett a Telling Stories című esszéjében (amely eredetileg 1978-ban jelent meg az azóta megszűnt New West magazinban). Itt jött rá, hogy „a szavakat nem a saját alkalmatlanságom tükreinek, hanem eszközöknek, játékoknak, fegyvereknek” tekinti – írta. „A szinonimák ismerői voltunk. Az igék gyűjtői voltunk.”

Nem szépítette az alkotói riadalom pillanatait: néha „azt hittem, hogy örökké száraz leszek. Azt hittem, hogy elfelejtem, hogyan” – vallotta be. Megtapasztalta az elutasítást – a Redbook egyszer küldött neki egy elutasító levelet, amelyben úgy ítélte meg, hogy a munkája egyszerűen túl törékeny. „Mindig van egy pont egy mű megírása közben, amikor a szó szoros értelmében hamis kezdetekkel lepapírozott szobában ülök, és nem tudom egyik szót a másik után rakni” – állította a Slouching Towards Bethlehem előszavában. Az 1989-es Some Women című darabjában (amely Robert Mapplethorpe-fotók előjátékaként szolgált) arról a „félelemről írt, hogy a törékeny, befejezetlen valami összetörik, eltűnik, visszaalakul a semmivé, amelyből készült”.

Ennek leküzdéséhez az volt a módja, hogy „teret adjon magának, amelyben játszhatott mindazzal, amire emlékeztem és amit nem értettem”. Ez a szoba sosem volt kényelmes, mivel a büntető hibahatár könyörtelen volt. De ahhoz, hogy megpróbáljon kigyógyulni a kormányozhatatlan emberi lét fájdalmából, nem volt más alternatíva (az alkoholt leszámítva): „A munka azt tette a bajjal, amit a gin a fájdalommal” – írta. Az ő eljárása mindig ez volt: menj előre.

Egy olyan korban, amikor mentorokat lehetetlen találni, ő volt a tökéletes írótanár – talán ezért is szeretik annyira. Bölcs tanácsai minimálisak, és húsbavágóak: a Nike Just Do It szlogenjének prózai változata. Didion nem volt szigorú: nem amolyan teremőr módjára, hanem az az ember volt, aki lapos hangon mond el egy-egy szemtelen dolgot, mint az a barát, aki tudatja veled, ha valami egyszerűen nem hízelgő. Magáévá tette, amit érzett, annak alapján, hogy ki volt akkor, és mit látszott közvetíteni a jelen pillanat.

Ő egyfajta ellentéte volt egy másik Los Angeles-i író, Eve Babitz extravaganciájának és csillogásának, akinek halálát szintén gyászolják (bár, ahogy a néhány hete elhunyt gyászjelentésében állt, írásai kissé más közönséghez jutottak el: „Babitz gyakran talált varázslatot ott, ahol Didion romlást látott”). A szintén nemrég elhunyt bell hooks egy lehangoló halál-triptichonban olyan vívódásokat fogalmazott meg, amelyek némi átfedést mutatnak Didionéval – mint például a puszta távollétből fakadó írói igény.

Elhunyt a feminista irodalom egyik nagy alakja – Bell Hookstól búcsúzunk

A Feminism is for Everybody (2000) című könyvében hooks így fogalmazott: „Azért kellett megírnom, mert folyton arra vártam, hogy megjelenjen, de nem jelent meg”. A nyelvhez való hozzáállása is egybecseng Didionéval: „Egy tömör, viszonylag könnyen olvasható és érthető könyvet akarok a kezemben tartani; nem egy hosszú könyvet, nem egy nehezen érthető szakzsargonnal és tudományos nyelvezettel sűrűn teleírt könyvet, hanem egy egyszerű, világos könyvet – könnyen olvashatót, anélkül, hogy leegyszerűsítő lenne”. Didion hasonlóan pozicionálta magát: „A legkevésbé sem vagyok értelmiségi, ami nem azt jelenti, hogy ha meghallom az értelmiségi szót, a pisztolyomért nyúlok, hanem csak azt, hogy nem gondolkodom elvontan.”

Didion Why I Write című esszéje (amely először 1976-ban jelent meg a The New York Times Magazine-ban, és a Let Me Tell You What I Mean című gyűjteményben újra megjelent) írói manifesztumként, szemléletmódjának lelkesítő összefoglalásaként is szolgál: „Az írás sok szempontból az én kimondása, az önmagunk ráerőltetése másokra, az, hogy azt mondjuk, hallgass rám, nézd az én szemszögemből, gondold meg magad. Ez egy agresszív, sőt ellenséges aktus. Agresszivitását leplezheted, amennyire csak akarod... de nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy a szavak papírra vetése egy titkos zsarnok taktikája.” De a zsarnoksága nem volt kegyetlen – bölcs számvetés volt, és szerencsések vagyunk, hogy a hatósugara minden újabb és újabb olvasással és újraolvasással oldalba bök bennünket.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Beverly Hills Public Library (@bhpubliclibrary) által megosztott bejegyzés

Forrás: Elle