Egy családi receptnek köszönhetem, hogy megírtam életem első regényét

Charmaine Wilkerson, a Black Cake című debütáló regény szerzője a házi ételek nosztalgikus erejéről mesélt.

Senki sem tudja felbecsülni az értéküket. Egy ceruzával lefirkált recept. Egy tehén alakú edényfogó. Egy kék mázas kerámia pités tál. Látszólag ártalmatlan tárgyak anyám és mostohaanyám konyhájából. Az én két anyáméból. A nők, akik felváltva neveltek engem gyermekkorom különböző időszakaiban, vegyes háztartásaikban.

Anyáim neveltetése nem is különbözhetett volna jobban, bár néha hasonlónak tűntek, amikor meséltem róluk. A kisvárosi Jamaica a kisvárosi New Englanddel szemben. Elveszett szülők, feladott álmok, teljesült vágyak. Mindketten más kultúrából származó férfiakkal alapítottak családot. Mindketten elmentek már, de részben a hétköznapi emléktárgyakon keresztül élnek tovább, amelyek értékét senki sem sejtheti.

Fekete torta, a karibi specialitás

A kerámiatányér gyümölcsös pitékre emlékeztet, nyári grillezésekre és őszi lombgyűjtő partikra a lehullott juharlevelek vörösen fénylő színei között. A giccses lábtörlő a paplanutánzatú tehénnel mindig mosolyt csal az arcomra. Az anyámnak, akitől kaptam, sosem tetszett, de nekem igen. Egy szeretett nagynénémé volt, és azzal, hogy nekem adta, a családban maradt. A recept, amelyet a másik anyám írt vonalas füzetpapírra, nem csak emlékeket ébresztett bennem. Végül kilépett a lapról, utat tört a képzeletem tágas tájain, és Black Cake című debütáló regényem címét ihlette.

A recept tartalmazza a rummal átitatott gyümölcstorta – vagyis, ahogy sok karibi nevezné, fekete torta – elkészítésének utasításait. Amikor egy fiatalabb rokonom sms-ben elkérte tőlem a receptet, elgondolkodtam az örökségen, és azon, hogy egyes dolgokat hogyan tartunk közelebb a szívünkhöz, mint másokat – különösen egy olyan multikulturális családban, mint az enyém.

Tudjuk, hogy az étel segít az emberek közötti kapcsolatok kiépítésében. De az emberek elvándorolnak, házasságok felbomlanak, majd egyesek újraházasodnak, idegenek költöznek össze. Így az ételek szerepet játszhatnak az egyének, családok és egész kultúrák lehorgonyzásában is a változások közepette. Egy családi recept megosztása ugyanolyan jelentőséggel bírhat, mint egy családi ékszer vagy egy ősi otthon megosztása. Különösen akkor, ha egy recept, egy sajátos nyelv, az egyetlen, ami az embernek megmaradt, hogy átadja.

A regényemben a hagyományos karibi gyümölcstorta a családi kötelékeket és emlékeket szimbolizálja a jelentős veszteséggel szemben, de egyben a multikulturális történelmet is. A fekete torta az angol szilvapuding leszármazottja, de az idők során valami egyedivé és trópusiasabbá fejlődött a legfontosabb összetevők keverékében. Ez a karibi ünneplés kvintesszenciája. Ünnepek és esküvők jutnak róla eszembe. Az öröm forrása. De egyben egy nem túl vidám múlt sarja is.

Nosztalgia az étkezőasztalnál

A fekete torta receptje emlékeztet arra, hogy miként szépítjük meg a bizonyos kedvelt élelmiszerek mögött meghúzódó bonyolult történeteket, a híres mediterrán diétától kezdve (amely a Dél-Amerikából származó paradicsomot dicsőíti) a cukor és a rum néha igencsak gyötrelmes történetéig (amelyek jelenlétét a nyugati étrendben és gazdaságban a gyarmatosítás és a kényszermunka segítette elő).

A nosztalgia a családokban is utat engedhet olyan történeteknek, amelyeket az emberek inkább nem mondanának el. Mint például a saját anyám emlékei az elhagyatottságról, a vetélésről vagy egy szeretett személy halálának valódi okáról. Sok családban vannak ilyen történetek, és amikor végül előkerülnek, gyakran a konyhában, az asztalnál, egy étkezés közben vagy egy pohárral a kezünkben kerül erre sor. Néha sok évnek kell eltelnie, hogy az ilyen történetek vidámság forrásává váljanak, mint a régóta józan nagybátyám időnkénti „amikor még ittam” történetei esetében. Amikkel mindig megnevettetett minket.

Vagy, mint a Black Cake matriarchája esetében, néhány ember nem árul el semmit, amíg meg nem hal.

A regényem nem önéletrajzi ihletésű, de az érzelmi áramlatok, amelyek minden fikciós művet áthatnak, gyakran kapcsolódnak vissza a valós életben átélt vagy hallott vagy olvasott érzelmekhez. Nem emlékszem arra, hogy anyám és apám együtt éltek volna a válásuk előtt. Csak arra emlékszem, hogy később, távolsági hívásokban, évről évre vitatkoztak. De arra szinte mindig emlékszem, hogy a mostohaszüleim az életem részei voltak. A családom és az otthonom alakváltozó érzésének részei.

A két pár, akik szüleimnek nevezték magukat, a szakadások és szövetségek laza klánját alkották. Együtt, és mindezek ellenére egy nagyobb, bár kissé sérült egésznek voltak a részei. Nem ezek a régi konyhai tárgyak az egyetlen dolgok, amiket a szüleimtől megőriztem. De talán éppen a házias, hétköznapi jellegük az, ami olyan szilárdan beékelte őket az érzelmi génállományomba. Megőrizték bennem azt az érzést, hogy valahonnan jöttem, és valakihez tartoztam. Az ember család- és otthonérzete idővel változhat, de a szívünkbe és az énérzetünkbe beágyazódva marad, bárhová is megyünk.

A Black Cake (Ballantine Books) február 1-jén jelent meg az Egyesült Államokban; a könyv alapján pedig sorozat készül a Hulu-ra.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Bad Bitch Book Club™ (@badbitch.bookclub) által megosztott bejegyzés

Forrás: Elle