Nő vagyok. Transznemű. És végre önmagam.

Márciusi címlapunkon: Ónodi Adél

Amikor hónapokkal a műtét után egy utcai kirakatban megpillantottam magam, és nem hittem el, hogy az ott tényleg én vagyok. Megálltam, és percekig néztem magam, hogy igen, ez az, amire mindig vágytam: nőies arc, karcsú test. Akkor mondtam ki először igazán, hogy nő, sőt jó nő vagyok. Eközben viszont a külvilág egy percre sem akarja elfelejtetni velem, hogy nem tart nőnek. Tegnap a bulinegyedben odajött hozzám két pasi azzal, hogy mennyire jól nézek ki, majd odajött egy harmadik is, aki azt mondta, hogy „te férfi vagy, egy köcsög buzi”. Ezután megismerkedtem egy fiatal párral, akik viszont egyáltalán nem akarták elhinni, hogy nem Adélnak anyakönyveztek. Vagyis egyetlen este alatt a teljes spektrumot bejártam, megtörtént velem mindaz, amit egy átlagos transznemű a mindennapokban átél. És ez szörnyen fárasztó.

Olyan nevet kerestem, ami a legjobban kifejez engem. Többel is próbálkoztam magamban, végül ezzel tudtam a leginkább azonosulni. Az Adél név egyszerre nőies és kemény, de van benne lazaság is. Két éve, nőnapon kaptam meg a név- és nemváltoztatási kérelmem eredményét, ami után átírathattam minden személyes adatomban, hogy Adél vagyok, és nő.

Én nem „eldöntöttem”, hogy „férfiből nő leszek”, és már ezeket a megfogalmazásokat sem szeretem, úgy éreztem, hibás a testem, amit muszáj kijavítani. Azt, hogy ez mennyire nem döntés kérdése, nem tudom jobban érzékeltetni azoknál a banális példáknál, mint hogy egész kis koromtól csak a Barbie-k érdekeltek, hogy mindig sminkelni akartam magam, és ha fiúként viszonyultak hozzám, az iszonyú disszonáns érzéseket keltett bennem. 19 éves koromra a transzlétnek már minden terhét megtapasztaltam, folyton kételkedtem a saját érzéseimben, és ahogy a transzneműek többsége, én is elhittem, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki nem méltó a szerelemre, a családra. Tehát én nem nevezném a beavatkozást korainak. És nagyon fontos, hogy sok más transznemű emberrel ellentétben engem érzelmileg és anyagilag is támogatott a családom.

Apukámmal nem tartjuk a kapcsolatot, de az anyukám, a nővérem, a hetvenéves nagymamám, a nagynéném mind mellettem álltak. A műtétekhez szükséges anyagi hátteret pedig anyukám új férje biztosította. Ez a családi háttér tényleg kivételes, mert nagyon sok fiatal transzot kitagadnak otthonról, emiatt többen szexmunkából finanszírozzák a műteteiket.

Nemrég vetítették a magyar mozik a Lány című filmet, ami pontosan erről szól. Egy olyan 15 éves transz­ lány mindennapjait mutatja be, akinek tökéletesen támogató a családi és baráti háttere, csakhogy még így is rohadt nehéz megélni ezt az állapotot – ő nem a környezetével, hanem önmagával küzd. Az apja és a tanára türelmet kérnek tőle, de hogyan lehetne türelmes, amikor nem tud önmaga lenni, és nem tud kiteljesedni addig, míg meg nem kapja azt a testet, amiben végre egyensúlyban érezheti magát? Iszonyú nehéz ebben az állapotban mentálisan épnek maradni. Én a mai napig járok pszichológushoz, mert azóta is fontos, hogy egy szakember megerősítsen abban, hogy oké vagyok.

Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb orvosnak eléggé felületes a tudása a transzneműségről. És gyakori, hogy a feminin fiúk könnyebben megkapják a pszichiáterektől az engedélyt a tranzícióra, míg mondjuk egy családapával hosszasan kekeckednek. Pedig ugyanúgy mindketten transznemű nők. Egyébként nemzetközi standardok alapján nem is kellene pszichiátriai diagnózis, hiszen ez nem egy mentális zavar. A műtétet végző orvosok között is kevés itthon a jellemzően transz­barát, dr. Bordás Noémi urológus, aki az én kasztrációmat is végezte, egyike ezeknek az orvosoknak.

Nyilván mindenki azt várja, hogy arról meséljek, amikor felébredtem az operáció után. Azután viszont egy három hónapos küzdelmes és fájdalmas időszak következett, amíg egészen felgyógyultam és végre teljes

életet élhettem. És csak fél évvel a beavatkozás után volt vaginális orgazmusom. Amiért, tekintve, hogy a nők egy jelentős részének nem adatik meg, nagyon hálás vagyok az orvos­tudománynak.

Az átalakulásom előtt az én ideálisnő-képem is olyan volt, amilyet a világ közvetített felém. Gyerekkoromban például szétszekáltam az anyámat és a nővéremet, hogy miért nincs beszárítva a hajuk, miért nincsenek kisminkelve, miért nem járnak szoknyában és magas sarkúban. A hormonkezelés után persze én is ezekkel kezdtem, de hamar rájöttem, hogy a magas sarkú nemcsak baromi kényelmetlen, de sokszor nagyon fals üzenete is van. A nőiesség nem a sminken meg a ruhán múlik.

Azon, hogy egy nő hogyan határozza meg magát. Vagyis az önismeretén, öntudatosságán, önazonosságán. Már­pedig, azt hiszem, egy transznemű nőnél nincs önazonosabb, hiszen számára ez mindennap kemény munka.

Persze, és ebből is látszik, mennyire sablonosan működik a világ. Tisztában vagyok vele, hogy mivel a jó csaj kategóriába tartozom, könnyebb dolgom van. De egy nő eleve hendikeppel indul a társadalomban. Figyelem, ahogyan a férfiak terpeszkednek a metrón, vagy ahogyan végigzoomolják az utcán a nőket. Szóval amikor a lakcímkártyámon átírták a számot 1-esről 2-esre, mondtam is magamban, na, kezdődik. Ha nő vagy, az egyszeres hátrány. Ha transznemű nő, az már kétszeres. És ha ehhez még egy magyar vidéki kisvárosból is jössz, akkor amennyire hátrányosan lehet indulni az életben, azt nagyrészt összeszedted. Nemrég mondtam egy férfinak, hogy hozzám nem passzol a háziasszonyszerep, mire rávágta, hogy „te akartál nő lenni”.

Én imádom Berlint, de ne gondold, hogy ott ez teljesen problémamentes. Fiatal kelet-európai transz nőként ugyanis a helyiek szemében könnyen szexuális segédeszközzé válhatsz. De a karrierépítésben vagy az albérletkeresésben, ellentétben Budapesttel, Berlinben a transz­neműség kevésbé lehet hátrány. A könyvtervem pedig egy olyan vidéken élő, magyar roma transznemű lányról szól, akit annyit bántottak az előbújása után, hogy újra el kellett bújnia.

Igen, de én a legegyszerűbb eset vagyok a transzpalettán. Én mindig nőként voltam jelen a férfiakkal való kapcsolataimban, és amikor egyszer kipróbáltam a szexet egy nővel, azt is egy leszbikus együttlétként éltem meg. A nemi identitásnak és szexuális orientációnak nagyon sok kombinációja létezik, sokan vannak például, akik transzneműnek vallják magukat, de nem vágnak bele a tranzícióba, vagy nem azonosulnak a férfi-női identitás egyikével sem.

Nem számoltam semmivel, én csak nem akartam tovább hallgatni. Amikor 2017-ben egy falumbeli srác halálosan megfenyegetett, amellett, hogy feljelentést tettem, és kértem a TASZ jogi segítségét, eldöntöttem, hogy itt az ideje a nyilvánosság elé is kiállnom. Ezután hívták fel a figyelmemet a Nyílt Társadalom Alapítvány LMBTQ-embereknek kiírt ösztöndíjpályázatára, amit elnyertem, és ezután fogalmazódott meg bennem egy érzékenyítő előadás ötlete. Amikor az ötlettel megkerestem embereket, mindenki gyorsan elzárkózott azzal, hogy egy ilyen projekt nem lehet sikeres. Aztán Berlinben találkoztam Fátyol Hermina színésznővel, ő volt az első, aki hitt bennem, és végül vele, Horváth Lili Olga író-dramaturggal és Göndör László rendezővel hoztuk össze a Dear Future Me című előadást.

Mert muszáj volt elemelnem a történetet, különben nem tudtam volna beszélni azokról az érzésekről és fájdalmakról, amik szinte kimondhatatlanok. Így viszont ez számomra is terápia. Legközelebb áprilisban játsszuk az előadást, és ha összejön, nyáron fesztiválokon, később pedig külföldi nagyvárosokban megy majd. Nagyon szeretném, ha ezáltal is valahogyan nyitottabb és elfogadóbb lenne a világ.

A múltkor egy előadás után kaptam egy e-mailt egy fickótól, aki azt írta, hogy nagy előítélettel ült be az előadásra, és most sem érti ezt az egészet, de ígéri, hogy gondolkodni fog rajta. Szerintem már ez is nagy dolog. De egy lány meg azért sírt közben, mert az előadás a magány szomorúságáról is beszél. A darab írásakor fontos volt, hogy az LMBTQ-embereken kívül is minél többen tudjanak hozzá kapcsolódni. Amikor például énekesnőként lépek fel, a dalokban egyáltalán nincs szó a transzneműségről, hanem a szerelem, a szeretet és a szeretetlenség témáiról.

Ma még nagyon fontos ez a jelentés, de öt év múlva már nem szeretném, ha meglenne. És ha akkorra sikerült szakmailag bizonyítanom, jöhetnek a klasszikus női szerepek. A Három nővérből például szívesen eljátszanám a legfiatalabb nővért, Irinát, mert azt érzem, hogy sok közöm van hozzá. A mi generációnk már egy nagyon telített világba született, ezért én is folyton azt kérdezem magamtól, hogy mit keresek itt, mi a francot kezdjek az életemmel. És szuper lenne, ha eljutnánk odáig, hogy úgy tudnék eljátszani egy terhes nőt vagy egy anyát, hogy az emberek emiatt már nem nevetnének ki.

A politika az ego és a hatalom terepe, engem ezek nem érdekelnek. Én színésznő vagyok, én a művészeten keresztül akarom elmondani azt, amire talán majd az egész világ figyelni fog.

Miért ne? Éppen azon dolgozunk, hogy a Dear Future Me-vel fontos külföldi médiumokba is bekerüljünk. És nemcsak a transzneműségről van mondanivalóm, hanem a nők helyzetéről vagy a testi és lelki egészségről is. Hiszen nemcsak transznemű vagyok, hanem fiatal nő is, akinek határozott véleménye van a mai társadalomról.

Interjú: Patakfalvi Dóra, fotó: Zsólyomi Norbert, styling: Csík Melinda, smink: Véber Fibi, haj: Pásztor László, stylistasszisztens: Lakat Kinga, Fodor Zita