Mindig a nulláról kell kezdeni

Már nem csak Kecskemét kedvence: Trokán Nóra

Szüleid, Papadimitriu Athina és Trokán Péter szintén színészek. Mit szóltak, amikor közölted velük, hogy ugyanazt a hivatást választod, mint ők?

Anyu egy hónapig beteg volt tőle. (nevet) Egyébként meg segítettek és támogattak. Nálam elég későn jött, hogy színész akarok lenni, de utólag belegondolva azért logikus. Ebben nőttem fel. A gyerekkorom jelentős része a színházban, színházi emberek között zajlott. Úgyhogy amikor komolyan elhatároztam, hogy színész leszek, természetes döntésnek hatott.

Ezek szerint élvezed a színészmesterséget.

Jaj, nagyon! Ugyanakkor borzasztóan nehéz is. Ez nem olyan, hogy pár év alatt megtanulom az alapokat, aztán mindig egyre többet tudok. A színészetben minden szerepet a nulláról kezdesz. Az első próba nekem mindig olyan, mintha életemben először csinálnám. És ha ilyenkor pont egy olyan rendezőt kapok, akit nem értek teljesen, vagy ő engem, akkor az még nehezebbé teszi.

A szüleid szigorú ítészeid?

Sokkal jobban izgulok, ha eljönnek egy előadásra, elvégre mégiscsak a szüleim. Teljesen objektívek azért nem tudnak lenni, mert a lányuk vagyok, de mindig elmondják a véleményüket. A legnagyobb és legszigorúbb kritikusom a tesóm. Mi nagyon összetartók voltunk mindig is. Nem voltunk egymásra féltékenyek soha, talán mert egyikünk sem az a tipikus csajos lány. Sokáig nagyon szoros viszonyban éltünk: ugyanabba az általános iskolába és gimibe jártunk, a Színművészetit is együtt végeztük el. A kollégiumban pedig szobatársak voltunk. 2009-ben, miután végeztünk, váltak szét az útjaink: ő Veszprémbe ment, én pedig Kecskemétre. De csak fizikai a távolságunk.

Mióta játszol Kecskeméten?

Most jön az ötödik évem. És még mindig nagyon szeretem. Vidéki színházhoz tartozni nagyon családias dolog. Nem is csak a színházi lét, hanem ahogy a városban benne vagyunk. Ott nincs húsz színház, csak egyetlenegy: A színház. Ezért nagyon megbecsülik. Büszkék rád, és ezt a tudomásodra is hozzák kedvesen, de nem tolakodó módon, akárhova is mész a városban. Szeretem Kecskemétet, a színházat, jó ott játszani, mert évről évre nagyon szép szerepeket kapok és nagyon jó redezőkkel dolgozhatok.

Autóval ingázol Kecskemét és Budapest között, amit ha jól tudom, azért szeretsz elsősorban, mert kiválóan lehet közben szerepet tanulni. Olyan fura ezt elképzelni…

Pedig így van. Sőt, szerepet tanulni a legjobban vezetés közben lehet. Persze akkor már azért valamennyire tudnod kell kell a szöveget, hisz olvasni nem tudod, csak mondani. Mivel egymagad vagy, azt csinálsz, amit akarsz, senkit nem zavarsz. Kiabálhatsz, teli torokból énekelhetsz, vinnyoghatsz, vagy mondjuk, veszekedhetsz a kormánnyal. Aztán odaérsz egy piros lámpához, és hülyének néz a többi autós, de az meg vicces.

Nagyon széles körben úgy lettél ismert, mint Caramel duettpartnere a Nagy Duett című műsorban – amit meg is nyertetek szépen. Nem okozott rossz érzést, hogy ezt nem mint színésznő érted el?

Az énekléssel nem volt gond, hisz a színészmesterséghez hozzátartozik az is. De amikor felkértek, rengeteget gondolkoztam, hogy mi legyen, mert azért voltak félelmeim. Nem ismer senki, aztán egyszer csak feltűnök ott Caramel oldalán, meg hogy majd mit szól hozzá a szakma. De végül aztán elvállaltam, és minden jól sült el. A félelmeim közül pedig egyik sem igazolódott be. Jobbnál jobb kritikákat kaptam, ráadásul szakmai oldalról is, és a nézők is szerettek. Pedig ez a kereskedelmi televíziózás nem annyira az én világom. De jól megtaláltam benne a helyem, amiben Caramel személye is közrejátszott. Már az első találkozásunk alkalmával kiderült, hogy sok mindenről egyet gondolunk. Szerintem értékes dolgokat sikerült megvalósítanunk a műsorban, nem bántam meg, hogy részt vettem benne.

Szabadidődben sokat fotózol, és már elég régóta.

Még gimiben kezdem. Sosem tanultam fotózni, hanem csak úgy a magam tempójában mentem előre benne, eleinte szórakozásból, aztán mostanában kezd egyre komolyabbá válni. Fotóztam előadásokat és plakátokat, például a Musik, Musikk, Musique című darabét is, ami a Katonában megy. A legutóbbi, egyik legkomolyabb felkérésem szintén a Katona József Színházhoz kötődik, ugyanis én készítettem a most megújuló arculat portréit.