Csernus kontra pokol

"Mindenki csak azt a tiszteletet, szeretetet, megbecsülést kapja meg a másiktól, amit ő ad meg önmagának."

Szigorú és határozott orvos hírében áll, aki nem tűri, hogy a páciense mellébeszéljen, vagy ne legyen őszinte. Új könyvében azonban, (Kiút), amelybe megfogalmazása szerint beleírt mindent, amit jelenleg tud és amit fontosan érez, hangot váltott.

Dr. Csernus Imre: Azt mondják rólam, hogy megmondó ember vagyok. A megmondó azonban az adott helyzetben bizonyos dolgokat nem tart tiszteletben, és nem veszi észre, hogy ezáltal a függőséget fokozza. Ezért ebben a könyvben ajánlatokat teszek, mert így a másik emberre bízom, hogyan dönt. A választás lehetősége a szabadságunk jelképe. Én nem fenntartani akarom a poklot.

Ahhoz, hogy megtanuljuk, mi vagyunk a sorsunk kovácsai és mi vagyunk a felelősek az életünkért, kristálytisztán megfogalmazott ajánlásokra van szükség. Egyébként eddig is csak mások neveztek megmondónak, mert elfelejtették hozzátenni, amióta dolgozom, úgy prezentálom az ajánlatokat, hogy én ezt meg azt tenném, de nem tudom, a másik hogyan fog dönteni. Amikor eljön hozzám valaki, aki a poklában van, az elköszönés nálam nagyon sokszor szintén a munka része. Nem azt mondom neki, hogy viszontlátásra, hanem hogy jó vegetálást. Ha ugyanis csak beszél arról, hogy változtatni fog, közben tudom, hogy a döntés még nem ért meg benne, akkor mit fog csinálni, miután kimegy tőlem? Vegetálni. Tehát jó vegetálást!

ELLE: Nincs meg mindenkinek a joga ahhoz, hogy a saját életét tetszése szerint tegye tönkre?

CSI: Dehogynem. Én elmondom, mi az esetleges kiút, és ha nem fogadja meg, szíve joga. Azt tapasztalom, az emberek manapság döntő többségben tudják, mi az, amit elszúrnak, mégsem változtatnak rajta. Miért? Szerintem a változás addig nem következik be, amíg valaki le nem megy a poklának a legmélyére, ahol tényleg elhiszi, így rettenetesen sok negatív érzés vár rá. Miközben ugyanis halad lefelé, és lejtő nem túl meredek, akkor ha nem rendelkezik kellő éberséggel és tudatossággal, azt hiszi, jó úton jár. Így csak akkor fogja észrevenni, hogy lejtőre került, amikor ezen az úton eltöltött mondjuk öt évet. Akkor meg fogja látni, hogy úristen, mit teszek a véges időmmel? Ilyenkor jön a kétségbeesés, a pánik, a harag, a düh, a felelősség elhárítása, a másra mutogatás, az önvád, az önsanyargatás, az önbüntetés, a kompenzálások széles tárháza. A fogyasztói társadalom ebben csúcsprofi, olyan ajánlatokat kínál nekünk, hogy ha nem vesszük észre, nyitott szemmel sétálunk bele a kompenzálások csapdáiba, és azt hisszük, ezt így kell tenni. Közben görcsösen vágyakozunk arra, hogy szeressenek, tiszteljenek bennünket, de mindenki csak azt a tiszteletet, szeretetet, megbecsülést kapja meg a másik embertől, amit ő ad önmagának. Lehet, hogy az anyagi biztonságot megteremti, de az érzelmi biztonságot, a belső békét, vagy nevezhetem boldogságnak is, ezzel a hozzáállással soha nem lehet elérni.

Hisz abban, hogy az ember arra született, hogy boldog legyen?

Ezen még soha nem gondolkodtam. Nekem más a célom.

Éspedig?

Hogy el tudjak számolni magammal, ha most jönne a halálom. Hogy azt érezzem, racionálisan és érzelmi szempontból is megtettem, amit tudtam. Hogy a hibákat is vállaljam. Tehát tiszta lelkiismerettel tudjak elmenni. Ha ez boldogságot ad, vagy flow-t eredményez, akkor az következmény, nem cél.

Ön mikor érzi azt, hogy boldog?

Például most reggel hosszan beszélgettem egy barátommal. Őszintén beszélt rólam, felsorolta jó pár hibámat, amelyeknek a jelentős részét én is tudtam. Utána letettük a telefont, ő is ment a dolgára és én is, és nagyon jó érzés járt át. Szépek voltak odakint az őszi színek, sütött a nap, láttam a levelek libbenését, és érzékeltem, hogy itt vagyok, a jelenben.

És mikor vagyunk a pokolban?

Amikor azt gondolom, hogy nincs kiút. Nincs megoldás. Amikor a félelmek démonként rám telepednek. Úgy érzem, kettészakadok, megsemmisülök, az a pokol. Ha ilyenkor tovább hazudok önmagamnak, akkor tényleg nincs kiút. A legkönnyebb a körülményekre hivatkozni, de akkor miért használjuk azt a szót, hogy nagykorú, felnőtt?

Nem erre mondja azt Thomas Mann, hogy „Rosszul gondolkozik az, aki összetéveszti a belsőleg megvalósíthatót a külsőleg lehetségessel”? Vagyis hiába látja valaki, hogy nem így kellene viselkednie, az még nem azt jelenti, hogy tud is rajta változtatni?

Dehogynem tud! Csak fontos egy pár előfeltétel. Az éberség, a tudatosság, annak a felismerése, hogy ehhez munka szükséges. A munka során jelentkező fájdalom elfogadása. Az őszinteség önmagamhoz. És mindenekelőtt annak elfogadása, hogy emberből vagyok. Ha végigvesszük ezeket a feltételeket, azt látjuk, hogy a mai kor embere valójában mindegyiken megbukik.

Az interjú folytatását az ELLE novemberi, dupla számában olvashatják!