Csak egy én - interjú Laár Andrással

Tudatosan pozitívan áll a kihívásokhoz

Zugló egyik kedves, kockás terítős kisvendéglőjének kertjében vártam Laár Andrásra. Amikor meglátott, azt mondta: “de jó!”, pedig még sohasem találkoztunk azelőtt. Többször is elnézést kért, pedig alig néhány percet késett, majd hosszan és derűsen érdeklődött a magazin iránt, ami egyáltalán nem szokványos viselkedés egy interjúalany részéről. De hisz nem is számítottam semmi szokványosra! Tudtam, hogy nyitott szellem mellett ülhetek, akivel a konkrétumoknál jóval fontosabb kérdéseket feszegethettünk.

Laár András: Elsősorban a magyar nyelv miatt, mely mágikus és teremtő. Az anyanyelv logikája beépül a tudatba, gyerekkorunktól hat ránk, és nekünk szétáradó, megújuló nyelvünk által beállított agyi pályáink segítenek megérteni a világ strukturáját, azt hogy a szabad részek hogyan függenek össze egymással. Ahogy a nyelvünk, mi is találékonyak vagyunk és játékosak. Én mindezt spirituális szemszögből látom, és ezeket a nyelvből eredő kedvező adottságokat használom a megvilágosodás útján. Sajnos igaz: az itthoni élet első látásra nem a boldogságra van kitalálva, a kreativitás és találékonyság másik oldala ugyanis az, hogy az emberek mind utálják a szabályokat, mind parancsnokok akarnak lenni a maguk környezetében, és  folyamatosan vegzálják egymást a saját, vélten magasabb szellemi poziciójukból. Aki bent van a sávban, nem engedi be a másikat, aki meg oda akar menni, az erőszakosan nyomakszik. Ehhez hozzáadódik még az állandó félelemérzet külső nyomása. Na, de épp itt jön a megvilágosodás! Mert bárki felismerheti azt, hogy ténylegesen csak egy én van. Schopenhaueri gondolat, hogy mindenki, aki egyszer is csak gondolta, leírta vagy mondta azt a szót, hogy én, ugyanarra az énre gondolt. Az én-élmény nem különbözik, mert semmilyen konkrétumot nem jelent, csupán egy szempontot. A sok változáson át az én mindenre újra és újra azt mondja, 'az én vagyok'. És közben az ének annyira különböznek, hogy már nem lehet megmondani, hogy mi az én és a nem én. A valóságban nincs különbség. És ezt a magyar nyelv tudja, hiszen azt mondja: mindegyikünk egyén, azaz egy-én. A jelentésvilágban sok-sok ilyen ősi bölcsesség rejlik. A tűzről például tudjuk, hogy a hagyományban az első számú kapcsolódást jelenti Istennel. És amikor a tűz az ég felé fordul, akkor egyek lesznek, azaz a tűz ég.

A magyar nyelv találékonyságára, mágikus teremtő erejére bizonyíték a L'art pour L'art társulat óriási sikere is. Néhány ember rájött arra, hogyan lehet a nyelvi logikát a jó közérzet érdekében használni, miközben azt is reméljük, hogy felnyitjuk az emberek szívét a jelentések mélységeire.

Néhány héttel a poszt előtt a honlapomra akartam eljutni, és beírtam a keresőbe, hogy Laár András. Hetedik javaslatként ez jött ki: „Laár András zsidó”. És akkor a Wikimédia elképesztő oldala nyílik meg egy listával, ahol az L betűnél én vagyok az első. Én ugyan nem vagyok zsidó, ez mindegy is, akár lehetnék, de miből gondolták ezt mások, idegenek? Abból, hogy nagy az orrom? És miért foglalkoznak vele? Elgondolkoztam, hogy miért is vannak itt ezek a szélsőséges megnyilvánulások, hogyan tudják az embereket így belebolondítani a kétoldalúságba. Az én fejemben béke van. Nem szeretem, ha bárki bárkit szid, és egyik oldalon sem állok, ehhez ragaszkodom, és ez a késztetés végigkísér egész életemen. Hiszen ez butaság! Ugyanaz az egy hegy vagyunk, akkor is, ha egyszerre csak az egyik oldalát látjuk! Az oldalak egybefutnak, és nekem szellemi kötelességem, hogy ebből az EGYből, mint nézőpontból nézzek. A bejegyzésben, ha már közzétettem, elmondtam azt is, hogy a magyaroknak nem szabadna hagyniuk, hogy szétszedjék őket jobb és bal oldalra, és haragudjanak egymásra, hiszen nem egymásnak okozzák a problémát! Amikor kimennek tüntetni és oda-vissza ordibálnak, nem mást tesznek, mint tükörszemélyiségek segítségével gyűlöletet visznek a létezésbe. Jobb és bal kezem nem arra való, hogy egymást tépje, hanem, hogy együttműködjön! Jó lenne, ha mindenki megbékélne, és akkor mindenki felismerné, hogy ő maga a közép.

Az élet mindenkit újra és újra megpróbál, de én nem hagyom, hogy bennem gyűlölet alakuljon ki, mert tudatosan döntöttem ellene. Ezt az érzelmi formát próbálom minden szinten kerülni. Ha mégsem sikerül, akkor pedig igyekszem minél előbb lekezelni, nem az elnyomás, hanem a belátás útján. A belátás kétféle lehet: szellemi-okozati és érzeti. Az okozati az, hogy meglátom a magam és a másik oldaláról is a szituációt egy külső szemlélő szempontjából, és képes vagyok elfogadni, hogy ez nézetkülönbség volt, senki sem rossz, csak a szempontok hozták úgy, hogy összekadtunk. Vagy meglátom magamban azt, amit ő elkövetett ellenem, és rájövök, hogy én is viselkedtem így másokkal. Vagy most megfogadom, hogy soha többet nem leszek ilyen más emberrel, mint amilyen ő volt most velem. Ekkorra már szellemileg meg is bocsátok.

Az érzeti megfigyelés pedig úgy néz ki, hogy ő mond vagy tesz valamit, és én nagyon dühös leszek, viszont én ezt a dühöt nem szeretném, úgyhogy elkezdem vizsgálgatni. Nézem, hogy milyen színű is az én dühöm. Látom, hogy ha akarom, piros, vagy lehet, hogy inkább sárga, nézem a terjedelmét, hogy mekkora. Nagy vagy kicsi? Itt van? Vagy hol van? Milyen az alakja? Csápos? Tüskés? Na és ebben a nézésben eltűnik az én dühöm. Beláttam, hogy üresség-természetű, a körülmények folytán létrejött, időleges tünemény.

Ez a világ nem objektív, és miközben úgy tűnik, iszonyú súllyal nehezednek ránk a külső körülmények, valójában azokat a tudat hozza létre és tartja fent. Megvan a lehetőségünk, hogy  az adott körülményrendszerben mégis szabadabbnak érezzük magunkat, belátva, hogy bizonyos dolgokban belül mennyire szabadok vagyunk, míg sok másban rabok. De ez soha nem is volt másképp. Az embernek minden egyes korban valamiféle rabságban kellett élnie, és azon belül megtalálnia a szabadságát. Minden időben lehet találni okot arra, miért ne akarjunk visszatérni egy előző időszakba, mondjuk a mostból az igazságtalan és egészségtelen középkorba. Vagy például: én nagyon hálás vagyok, hogy nem kellett semmiféle háborút megélnem. Mert ha itt lőnénk egymást, akkor még a végén meghalnánk!

Ó, nem félek, de persze hogy baj lenne! Hiszen ebben a testben kell megvilágosodnunk, mert semmi garancia arra, hogy mi lesz ezután. Jól ki kell használnunk ezt az életünket a megvilágosodás elérésére, ezért minél hosszabbra nyújtjuk, annál jobb. A halál egyébként jó dolog. Na, azért van bennem egy zsigeri félelem tőle, amit nem lehet kiküszöbölni, ha például te most ki akarnád próbálni, hogy tényleg félek-e, és elővennél egy tőrt, és hirtelen belém akarád döfni, szerintem tiltakoznék. De mivel emlékszem előző életeim néhány részére, nincs kétségem afelől, hogy a halálomat túl fogom élni, ugyanúgy, mint mindenki, és nem is egyszer, hanem sokszor. És azt is tudom, hogy amikor meg fogok halni, arra fogok gondolni, hogy 'jaj, már megint ez van? De unalmas!', a halál ugyanis rendkívül ismerős állapot az embernek. Gondold végig, hogy van egy valaki, aki egyszercsak él. De biztos, hogy évmilliókig nem élt, meg majd lesz, hogy nem is fog, az élet meg olyan kicsike ehhez képest. A halál egyszerűen természetesebb állapota az embernek, mint az élet.