Quantcast

Annie Leibovitz

„Az emberek nem vesznek komolyan, csak mert nő vagy”

„Az emberek nem vesznek komolyan, csak mert nő vagy”
© Stefanie Keenan/Getty Images for Hauser & Wirth

A portréfotózás szupersztárja nemrég vehette át a William Klein fotóművészeti díjat. Az Elle újságírója a divattal való kapcsolatáról és ikonteremtő életéről beszélgetett a fotóművésszel.

A kiállításon ide-oda járkál, magas alakjával, hosszú hamvasszőke hajával, fekete ingében és nadrágjában – az egyenruhájában – kendőzetlen arcával szeli a levegőt. Fiatalos tekintete nem arról árulkodik, hogy már 72 éves. Annie Leibovitz Párizsban vehette át a Szépművészeti Akadémia William Klei fotóművészeti díját, amelynek alkalmából az ehhez kapcsolódó kiállítását is megnyitotta a francia fővárosban.

Életművének minden szeletébe betekintést nyerhetnek az érdeklődők, a családi pillanatképektől a rockos éveken át Susan Sontagig, a híres esszéista és feminista aktivistáig, aki éveken át hű társa volt Annie-nek. Megannyi fotó, amely a művész forgószélszerű életének bizonyítékaként szolgál. Az Elle újságírója a kiállítás megnyitóján beszélgetett Annie Leibovitz fotográfussal.

Elle: Mit szeretnél megmutatni ezzel a kiállítással?

Annie Leibovitz: Ennek a díjnak megfelelően, ami a fotográfusi pályafutást ünnepli, szerettem volna bemutatni az ötven év alatt végbement fejlődésemet és a munkám minden aspektusát. Visszatérek az első képeimhez, amiket még a San Franciscó-i Művészeti Intézet hallgatójaként készítettem, de természetesen az ikonikus fotók sem maradhattak ki. Aztán ott van ez a képsorozat, amely Szarajevóban készült a háború alatt, ahová Susan Sontaghoz mentem. A Godot-ra várva című darabot állította színpadra helyi színészekkel. Susan hatása nagyon fontos volt: azt kérte tőlem, hogy legyek jobb, és én úgy éreztem, hogy meg kell felelnem neki. Nem tudom, hogy megvan-e bennem az, amit elvárt tőlem.

Elle: Ott van az egyik első önarcképed is...

A.L.: Még diák voltam, és épp akkor váltottam szakterületet, a festészetet cseréltem a fotográfiára. Nem volt túl boldog időszak. Aznap kiszálltam a zuhany alól, és elkészítettem ezt a teljesen lecsupaszított képet. Nagyon ragaszkodom hozzá, mert egy igazi pillanatot örökített meg. A későbbiek sokkal mesterkéltebbek voltak, bár sosem adtam át magam túlságosan ennek a gyakorlatnak. Túlságosan távol áll tőlem. Sokáig csak arra gondoltam, hogy az életet a lencsén keresztül nézem, megszállottan fényképezek, és soha nem nézek vissza. Nem működtem túl normálisan.                                

Elle: Hogyan élted meg, hogy női fotós vagy, egyedül egy szinte kizárólag férfiakból álló környezetben?              

A.L.: Bármilyen bizarrul hangzik is, ez a gondolat soha nem fordult meg a fejemben, valószínűleg azért, mert erős anya és szerető apa nevelt fel, és meggyőződésem volt, hogy művészeti területen akarok dolgozni. Igaz, hogy néha furcsa helyzetekbe kerültem, különösen az ifjúsági riportjaim során, ahol az emberek nem vesznek komolyan, mert nő vagy, azt gondolják, hogy nem fogod tudni, mit kell tenned, védtelennek képzelnek. Erre válaszul mindig fényképeket készítettem, egyre több és több képet.               

Elle: Felemelkedni látod a női fotósok fiatal generációját?            

A.L.: Én fotósokat látok. Pont. A fotóriporterek úgy élnek, mint még soha, és ez rendkívüli. Mindazzal együtt, ami a világban történik, ez a fajta fotográfia az, ami számít. Trump elnöksége idején lenyűgözött Doug Mills munkája, aki a The New York Times számára tudósított a Fehér Házból. Minden egyes fotóval egy történetet mesélt el, betartva egy nehéz gerincvonalat. Az elmúlt hónapokban pedig izgalmas volt látni, ahogy a fotói egyre intenzívebbek lettek. Nagyszerű példája az újságírásnak.

Elle: Graydon Carter, a Vanity Fair korábbi igazgatója egyszer azt mondta: „A baby boomerektől az ezredfordulósokig, Annie Leibovitz fotózása az ország egyik nagy totemje volt.” Befolyásolja ez az alanyaid hozzáállását?             

A.L.: Igen, néha zavarja. Még az is előfordul, hogy egyesek nem akarják, hogy én fotózzam őket!              

Elle: Valóban? Miért?

A.L.: Azt mondják meg ők! (nevet) Erről eszembe jut az a nap, amikor Susan Sontag azt mondta, hogy Richard Avedon le akarja őt fényképezni. Tétovázott, és én bátorítottam, hogy fogadja el. Később azonban rájöttem, hogy a legtöbb ember, akit Avedon fényképezett, nem szerette a portréját. Ez megdöbbentett, de amikor megnézzük a fotóit, azt mondjuk magunkban, hogy „ó, igen, értem”, mert könyörtelenek. Nem hiszem, hogy én ebbe a kategóriába tartozom. Emellett, ahogy öregszem, ha valaki olyat fotózok, akit csodálok, a lehető legjobb képet készítem róla. Ez alatt nem egy szép fotót értek, hanem egy olyan képet, amivel az illető élni akar. Meg tudjuk találni azt a teret, ahol mindenki elégedett, az alany és én is.         

Elle: Richard Avedonról azt mondod, hogy a modelljeit a határaikig feszítette. Nálad is így volt?

A.L.: Nem, velem nem. Amikor utoljára fényképeztem Richard Avedont, az a Metropolitan Museum of Artban rendezett kiállításához készült. Nyugtalan volt, talán azért, mert félt, hogy túl öregnek vagy törékenynek tűnik – 79 éves volt, és éppen akkor betegedett meg –, és azt mondta nekem: „Kérlek, vigyázz rám!” Ezt tettem. Néha nehéz: ha az embert átjárja az újságírás, mint engem, hajlamos durvábbnak lenni. Egy ponton valóban bonyolulttá vált Susan fotózása, mert tudtam, hogyan akar kinézni a képeken. Próbáltam ragaszkodni a vágyához, de az eredmény hamisan csengett. De megtaláljuk az utat is, mint például ezzel a Jasper Johns festőművész által készített fotóval (rámutat a képre a kiállításon). Ez 2012-ben készült, ő már elég idős volt. Egyszer felment a szobájába, a fény hátulról jött, és ott láttam, ahogy mozog, és érzékeltem, hogy milyen ember volt fiatalon, ami vonzóvá tette. Ezért visszamentem, hogy lefényképezzem, és ezt a fiatalembert kerestem az öregemberben, akivé vált.   

Elle: A #Metoo és a #wokism korszakában élünk, a világ változik – ez befolyásolja a munkádat? 

A.L.: A munkámban mindig is benne volt ez, nos, remélem, hogy igen. De az is érdekes, hogy hogyan alakul a tekintet. Nemrégiben Olivia Wilde-ot fotóztam. Nagyon szexinek akart tűnni, és a fotózás előtt megkérdeztem tőle, hogy valóban egyetért-e ezzel a képpel. Azt mondta nekem: „Igen, ez az én döntésem.” Nekem úgy tűnik, hogy a fekete színészeknél és zenészeknél látott megerősödés – különösen emlékszem egy hihetetlen fotózásra Tiffany Haddish-sel – teljesen átragadt mindannyiunkra. Mi, nők ma azt vállaljuk, hogy olyan szexik vagyunk, amilyenek csak lenni akarunk. Ha a vágy belőled fakad, ha ezt akarod kivetíteni, akkor minden rendben van. Nyilván, ha ez így van elrendezve és mesterkélt, akkor nem fog működni.     

Elle: Miért döntöttél úgy, hogy folytatod az 1999-ben Susan Sontaggal kezdett „Women” nevű projektedet?

A.L.: Végső soron olyan dolgokat akarsz elérni, amelyek számítanak. A Women volt az első fotóprojekt a nőkről, az élet minden területéről, amely megmutatta, hogyan nézünk ki valójában, kik vagyunk. Amikor az UBS azt javasolta, hogy folytassam, mivel Susan már nem volt köztünk, Gloria Steinem újságíró és feminista aktivista segítségét kértem, hogy legyen a partnerem a munkában. Ez volt az alkalom, hogy megvalósítsam a portréját körülbelül harminc nőnek, akiket le akartam fényképezni, köztük Nikole Hannah-Jonesnak, ennek a fekete újságírónőnek, aki a New York Times „1619 Project”-jének a szerzője (amelynek célja a rabszolgaság következményeinek és súlyának újraértékelése az Egyesült Államok történelmében – a szerk.).

Elle: Hogyan jött létre a Wonderland című divatkönyved?

A.L.: A 2000-es évek óta készíttettem ezeket a divatrendeléseket, de nem voltam biztos benne, hogy hova tegyem őket. Aztán a lezárások alatt jött az ötlet, hogy kiadom az egész sorozatot. Ezek közül kettő Grace Coddington szerkesztővel készült, kiindulópontként pedig az Alice Csodaországban szolgált, ahol a tervezők egy-egy szerepet játszottak – Tom Ford a fehér nyulat, Jean Paul Gaultier a Cheshire macskát, de az Óz, a nagy varázslót is rengeteg neves művész közreműködésével készítettünk. Aztán a First Ladyk képeivel gazdagítottam a könyvet, amelyeket a Vogue számára fotóztam, valamint tervezők portréival... Tetszett az ötlet, hogy túllépjek a divatsorozatok szigorú keretein, és nagy megkönnyebbülés volt, hogy mindezeknek a munkáknak helyet találtam. 

Elle: A tervezők között van ez a csodálatos fotó Karl Lagerfeldről az irodája abszolút káoszában…

A.L.: Már régóta ismertem Karlt, de amikor megérkezett a fotózásra a „páncéljával” – a fekete öltönyével, a szemüvegével, a kesztyűjével – azt mondtam neki: „Kérlek, hadd csináljak egy igazi képet!” Munkásságának kutatása közben olvastam egy interjút, amelyben a reggeli rituáléjáról beszélt, és azt mondta, hogy otthon, szénnel és pasztellel összekent hálóingben dolgozik. Ezt akartam látni. Egy feltétellel egyezett bele: hogy egyedül jöjjek. Kialkudtam, hogy elkísérhessen egy asszisztens. Hat hónapba telt, mire időpontot tudtunk egyeztetni! Utánanéztem a lakásának, amelyről ultrapolírozott fotókat láttam, de a hely, ahová beléptem, nyomokban sem hasonlított rá. Könyvekkel és papírokkal volt tele. Egy kis helyet kellett csinálnom az íróasztalán, hogy lefényképezhessem, és azt kell mondjam, hogy a környezet vette át a hatalmat!             

Elle: Mi volt az első divatfotózásod?

A.L.: 1977-ben a New West magazin felajánlotta nekem az első munkát Margaux Hemingwayjel. Nem igazán volt kedvem hozzá, a divathoz nem értettem, és nem is érdekelt. De barátom, Bea Feitler, a mentorom, aki a Harper's Bazaar forradalmi művészeti igazgatója volt – ő volt az, akinek az az ötlete támadt, hogy Diane Arbus-t kérjék fel divattémák készítésére – bátorított, hogy fogadjam el. . Valójában ez a mondata győzött meg: „Olyan fotót készíthetsz, amilyet csak akarsz, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátod a ruhát!”             

Elle: De a belépőd ebbe a világba valójában később érkezett meg...

A.L.: Igen, 1999-ben, amikor Anna Wintour megkeresett, hogy fotózzak haute couture-t Kate Moss-szal a Vogue számára. A felkérés váratlanul ért, de Bea annyi történetet mesélt nekem ezekről a nagyszerű fotósokról (Bill King, Avedon), akik elmentek a párizsi haute couture bemutatókra, és megőrültek, hogy azt gondoltam: „Itt az én időm!” (nevet) Az utolsó pillanatban Annának az az ötlete támadt, hogy Puff Daddy-t is elhozza a fotózásra, én pedig azt gondoltam: „Mi van?” Anna valójában annyira megelőzte a korát ezzel az ötlettel, az haute couture és a rap kultúra keresztezésével. Én semmit sem tudtam erről a világról, a nulláról indultam, és Annán kívül senki sem örült túlzottan annak, hogy ezen a helyen vagyok. Szerintem még mindig vannak így ezzel páran! De minden alkalommal egy-egy kiváló divatszerkesztővel és erős női vezetővel voltam körülvéve.

Elle: Kik voltak a legmarkánsabb főszereplőid?

A.L.: Natalia Vodianova és Kate Moss. Natalia, mert hihetetlenül jó őt fotózni, és amellett, hogy tehetséges, intelligens, vicces, nagyon jó színésznő is. Kate Moss pedig azért, mert vele úgy éreztem magam, mintha én lennék a világ legjobb fotósa. Ezt még soha nem tapasztaltam korábban! Amikor egy modellel dolgozol, ő segít a fotózásnál. Én annyira hozzászoktam az ellenkezőjéhez. Általában úgy érzem magam, mint a fogorvos, aki az emberek otthonába jár. Hidd el, senki sem akarja, hogy lefotózzák. Azon gondolkozol, milyen leszel, ki vagy valójában, és jobb, ha jóban vagy magaddal. Ez egyben pszichológiai kérdés is.  

Elle: Hogyan látod a divatvilágot, annak fejlődését?            

A.L.: Én nem vagyok benne ebben a világban, még ha meg is örökítem. De azt veszem észre, hogy néhány éve már az a helyzet, hogy az általunk fotózott személyiségeket „fel kell öltöztetni”, és a portrék divatfotózássá alakulnak. És azt kell mondanom, hogy foggal-körömmel küzdöttem ez ellen a trend ellen, amennyire csak lehetett. Aggódtam, hogy ez árt a portré minőségének, mert hacsak nem állítok fel egy történetet és valamilyen szerepjátékot, sokkal érdekesebbnek tartom, ha hagyom, hogy az alanyok önmaguk legyenek, a saját stílusukkal.      

Elle: Női tekintet, férfi tekintet – mit gondolsz erről az egyre fontosabbá váló vitáról?

A.L.: Több évnyi fotózás után azt mondhatom, hogy mindezek a gondolatok fejlődnek. Emlékszem, amikor a Rolling Stone magazinnál kezdtem, egy énekesnőt kellett fotóznom, úgy emlékszem, hogy Carly Simon volt az, de már nem vagyok benne biztos. Mindenesetre nőként egyáltalán nem éreztem jól magam attól, hogy őt fotózom. Nem tudtam, hogyan nézzek rá, és azt mondtam Tony Lane-nek, az akkori művészeti vezetőnek: „Neked kellene ezt a képet készítened. Ő megtette, és az eredmény nem lett túl jó. Attól a pillanattól kezdve azt mondtam magamnak, hogy soha többé nem csinálok ilyet, én lövöm el a képet, bármi legyen is. Az én tekintetem mindig jobb lesz, hiszen az enyém.               

Elle: A könyvedet három lányodnak, Sarah-nak, Susannak és Samuelle-nek ajánlod...

A.L.: Mindig. Megváltoztatták az életemet: ők adtak nekem életet! 

Elle: Milyen anya vagy?

A.L.: Nem vagyok jó anya. (nevet) Végül is olyan vagyok, amilyen vagyok. Ők azok lesznek, akik, követik az útjukat. Idős anya vagyok, és erről nincsenek könyvek, nincsenek tankönyvek. Szóval a saját utamat kellett járnom, megpróbáltam példát mutatni. Aztán egyedülálló anya is vagyok, és azt hiszem, ez még nehezebb. Őszintén hiszem, hogy ez egy olyan munka, amihez két emberre van szükség. Szerencsére vannak szerető nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, akikkel együtt lóghatnak. Nem születtek volna meg a gyerekeim, ha nem lett volna szerencsém egy ilyen nagy családhoz.

Forrás: Elle