A Femen-aktivista, aki csak önmagát nem tudta túlélni

Okszana Szacskó megrázó története

2018. július 23-án, Párizs munkások lakta külvárosában, Montrouge-ban holtan találták a 31 éves ukrán Okszana Sacskót, a Femen aktivistamozgalom társalapítóját. Sacsko a Femen művészeti vezetője volt, a fiatal kelet-európai nőkből álló tiltakozócsoport kiagyalója, amelynek mottója így hangzik: szextremizmus a nők jogainak védelmében. A csapat a diktatórikus rendszereket és szervezett vallásokat vette célkeresztbe. Sacsko ötlete volt a különböző szimbólumok ütköztetése, a virágkorona, a mogorva tekintet és az összeszorított öklű militáns póz, a hallgatás megtagadása, amikor a rendőrök elrángatták őket, és természetesen a félmeztelenség, ami a Fement a média egyik kedvencévé tette, és egyben rengeteg csatlakozni vágyót vonzott a világ minden pontjáról.

Így, amikor elárasztották a nemzetközi híroldalakat a gyönyörű, tündérszemű Sacskóról készült képek, amelyeken félmeztelen és a szája üvöltésre nyílik, egy pillanatra mindenkinek elállt a lélegzete. Az Egyesült Államok elnökválasztásába történt orosz beavatkozásról, megmérgezett kémekről, kivégzett újságírókról és titkos találkozókról szóló írások mellett Sacsko halálát egyfajta rejtély övezte. Felmerült a kérdés: vajon meggyilkolták?

Ha úgy vesszük, a gyanú jogos, hiszen csupán hat héttel korábban Sacsko a párizsi Saint-Germain-des-Prés negyed egyik sikátorában sétálgatott, karcsún, ragyogón, vékony pántos fekete pólóban, hosszú, gesztenyebarna haját rendezetlen lófarokba fogva. „A dolgok nagyon jól állnak” – mondta mosolyogva a nézőinek egy videóban, amelyben körbevezette őket a Galerie 22 Viscontin, ahol néhány darabját kiállították. Köztük volt egy AK–47-essé átalakuló keresztet ábrázoló szárnyas oltárkép, illetve egy klasszikus motívum igencsak szentségtörő újragondolása: Jézust leemelika keresztről, és közben orális aktust gyakorolnak rajta.

Halála előtt Sacsko képei már 5000 euróért (több mint 1,5 millió forintért) keltek el, és körülbelül hét projekten dolgozott a neves párizsi kurátorral, Azad Aszifoviccsal. „Ha valaki társalapítója lesz egy, a média érdeklődésének középpontjában álló nemzetközi aktivistamozgalomnak, azzal együtt jár az ismertség, de amikor a művészetéről volt szó, végtelenül szégyenlős volt, sosem gondolta magát sztárnak – mondta róla Aszifovics, hozzátéve, ennek ellenére a lány művészeti karrierje kezdett beindulni. – Franciaországban mindig túl sokat kell várni arra, hogy történjen valami, de a helyzet tényleg kezdett javulni.”

A dolgok tehát, ahogy Sacsko mondta, „nagyon jól álltak”. Ennek fényében az öngyilkosság kissé gyanús. Egyrészt Sacsko nem hagyott búcsúüzenetet.

A lakásában, ahol ráakadtak a holttestére, ott lógtak a falon a festményei, ahogy mindig, minden otthonában, legyen az művészeti stúdió, egy lakótárssal megosztott szoba, vagy foglalt ház. Munkái többnyire ikonok voltak, tojástemperával és arannyal fára festve. Hagyományos kelet-európai technikákkal dolgozott, amelyeket már nyolcévesen mesteri szinten művelt. Szülőhazájában csodagyereknek számított, az ortodox egyháztól kapott megbízásokat, egészen addig, amíg rá nem döbbent, mennyivel jobb körülmények között élnek a papok, mint a híveik.

A művei közül kiemelkedett egy kedves kis olajfestmény: az önarckép Marko nevű, bozontos svájci fehér juhászkutyájával, akin Sacsko közeli barátjával és egykori szeretőjével, a grafikus Nicolas Trautmann-nal osztozott. „Imádta azt a kutyát” – mondja a még mindig sokkos állapotban lévő Trautmann egy pohár bor felett a Luxembourg-kert melleti kávézóban. Bár a kamera előtt mindig magabiztosnak látszott, a Sacskóhoz közel állók tudták, hogy az életében nincs minden rendben. Sötét, depressziós időszakokat élt át, sokat bajlódott a menekültstátusza megtartásához szükséges, folyamatos papírmunkával. Állandóan kisebb gondok elől menekült, amik hirtelen nagyra nőttek. Egyszer, pár évvel korábban már megpróbált véget vetni az életének, felkötötte magát Trautmann Párizs déli részén fekvő, kis vidéki házában. „Ha két perccel később érkezem, meghalt volna.”

Sacsko sokat beszélt a barátjának a halálról, és arról, hogy visszatérő rémálmok kínozzák, melyekben a barátai vagy a családtagjai próbálták bántani vagy megölni. Néha a világvégéről álmodott. Az utolsó időkben Trautmann szerint már annyira súlyossá vált a helyzet, hogy szinte minden éjjel rémálmokkal küzdött.

Sacsko ukrán gyermekkora kaotikus és viharos volt. 1991 végén, a Szovjetunió összeomlása után hazájában a központosított korrupció utat nyitott a zűrzavarnak, a bűnözésnek és a szegénység elmélyedésének. Inna Sevcsenko, a Femen mostani vezetője gyermekkora Ukrajnáját apolitikusnak és tudatlannak festi le. „Nem volt saját valutánk 1996-ig – emlékszik vissza. – Vagy amerikai dollárral, vagy kuponokkal fizettünk. Nem volt csatornázás, így folyó víz sem a házban, iskola után mindent, amit csak találtunk otthon, fel kellett töltenünk vízzel, hogy anyánk főzni tudjon.” Inna stabil családba született a Krímtől északnyugatra fekvő Herszon ukrán kikötővárosban. Az Ukrajna nyugati részén, Hmelnickijben élő Sacskóék már nem voltak ennyire szerencsések. Amikor bezárt a gyár, ahol Okszana édesapja dolgozott, a férfi inni kezdett. A családot Sacsko édesanyja tartotta el abból, amit sikerült eladnia a helyi piacon. Gyerekként a lány angyalokról és erdei lényekről fantáziált, tinédzser korában filozófiakört alapított, miután marxista köteteket kapott kölcsön.

Ukrajnában ezekben az időkben a szex­kereskedelem az egekbe szökött, a lányok török, iráni és amerikai vendégeket szolgáltak ki. Inna emlékszik egy jelenetre, aminek az egyetemre menet volt szemtanúja: „Útközben a kezembe nyomtak egy szórólapot. A klubok táncosokat és pincérnőket kerestek, és 5000 hrivnyát ajánlottak, ami akkoriban rengeteg pénznek számított. Így persze megfordul a fejedben, hogy elmész pincérnőnek. Azután azon kapod magad, hogy a színfalak mögött táncolsz a vendégnek. Sok lány hallgató fizette tanulmányait ebből a munkából: este átélte a megaláztatást, reggel meg elment az iskolába, remélve, hogy szebb jövő vár rá, mint az anyjára.”

Ennek a környezetnek a hatására és a Viktor Juscsenko 2004-es elnökké választását követő korrupcióellenes tüntetések nyomán négy évvel később megszületett Kijevben a Femen. Nem a csoport találta ki, hogy meztelen testükre firkálva magukat használják transzparensként, akkoriban ez már bevált stratégiának számított az üzenet célba juttatására. Mégis, az esztétikai következetesség, amellyel a Femen női aktivistái Sacsko Instagram-korhoz igazított vezetésével felléptek, nem beszélve a tudatosan vállalt veszélyes helyzetekről, az addig létező szokást teljesen új, borzongató szintre emelte.

Az aktivisták életében a fordulópontot a szomszédos Fehéroroszországban tartott tüntetés hozta el, ahol újságírókat és politikai ellenfeleket börtönöztek be a diktátor, Aljakszandr Lukasenko rezsimje alatt. Sacsko, Inna és még egy aktivista, Alekszandra Nemcsinova a fehérorosz titkosszolgálat épülete előtt tiltakoztak, Lukasenko-stílusú bajuszt, és kevés egyebet viselve. Amikor a tüntetést feloszlatták, a három nőnek sikerült elszöknie, de másnap a titkosrendőrség a nyomukra bukkant, miközben egy Ukrajnába tartó buszra vártak. „Már majdnem felszálltunk, amikor megláttam egy sornyi férfit közelíteni felénk – emlékszik vissza Inna. – Éreztem, ahogy kezek tapogatják végig a testemet, elvették a táskámat és az útlevelemet. Minden nagyon gyorsan történt. Sikítozás közben észrevettem egy nőt, aki épp a buszra várt a szemközti megállóban. Ránk nézett, és csak csendben továbbállt.”

Az aktivistákat először elkülönítették, majd egy ablaktalan furgon hátsó részébe tuszkolták őket, két fiatal rendőr társaságában. „Azt kérdezgették tőlünk: Ki segített nektek? Ki van még itt? Mi mást terveztek? Azt hittük, elvisznek a rendőrségre, de csak kocsikáztattak minket.” A vallatás órákon át, estébe nyúlóan tartott. „Végül azt mondták, tegyük a kalapunkat az arcunk elé, és egyenként leszállítottak minket a furgonról. Átadtak egy másik csapat férfinak, akik műanyag bilincset tettek ránk. Azt mondták, maradjunk ülve, és szorítsuk a fejünket a térdünk közé. Figyelmeztettek, ha megmozdulunk, megütnek. Tízpercenként hallottuk ugyanazt a hangot, ami azt mondta: megölünk benneteket. Azért jöttetek ide, hogy tönkretegyétek a nemzeti egységünket! – ismételte a hang. Ha nem ezt mondta, akkor arra szólított fel minket, lélegezzünk hangosan, hogy hallhassa az utolsó lélegzetvételeinket, vagy azt, képzeljük el az anyánk arcát, amikor megkapja a holttestünket.”

Ahogy hajnalodott, a nők egy erdőben találták magukat. „Ekkor lettek igazán kreatívak – mondja Inna. – Felszólítottak, hogy vetkőzzünk le. Benzint locsoltak ránk, és gyufával dobáltak minket. Ezután azt mondták, hajoljunk le, majd botokkal ütlegelni kezdtek. Mindent filmre vettek, és arra kényszerítettek, hogy náci posztereket fogjunk, és mondjuk bele a nevünket a kamerába.” Innán egy zöldes színű fertőtlenítőszerrel oltották el a tüzet, hosszú, szőke haját késsel levágták. A végtelennek tűnő éjszaka után a nőket végre elengedték. Meztelenül, összefagyva értek el egy kis faluba Ukrajna határában. Egy idős férfi fogadta be őket, ruhát és ételt adott nekik. „Míg arra vártunk, hogy valaki értünk jöjjön, falubeliek érkeztek a házhoz – mondja Inna. – Némelyikük azt üvöltötte nekünk, hogy mindnyájukat veszélybe sodorjuk, félnek, hogy a KGB odajön. Mások izgatottak lettek a három idegen láttán. Okszana és én az ágyban feküdtünk, próbáltunk felmelegedni egy takaró alatt, amikor egy fiatalember a faluból megpróbált fogdosni minket, benyúlt a takaró alá, és húzogatni kezdte a kezünket, lábunkat.” A két lány megpróbálta leszerelni a férfit, aztán szerencsére a segítőjük, az idős férfi visszatért egy ukrán tisztviselővel, aki azért jött, hogy visszavigye őket Kijevbe.

Egy ilyen élmény után teljesen érthető lett volna, ha egy életre felhagynak az aktivizmussal, Sacsko azonban nem sokkal ezután már újra terepen volt. 2013 nyarán felhevült a hangulat, amikor Lukasenko; az orosz elnök, Vlagyimir Putyin; az ukrán diktátor, Janukovics; és Kirill moszkvai pátriárka, az orosz ortodox egyház feje közötti találkozó szerveződött Kijevben. „Persze hogy meg akartunk szervezni egy akciót” – mondja Szása Sevcsenko, a Femen másik társalapítója (vezetéknevük egyezése ellenére nem állnak rokoni kapcsolatban Innával). Azonban a megmozdulás előtt pár nappal a rendőrség megjelent Szása otthona előtt, és több Femen-taggal együtt terrorizmus vádjával bevitték őket a rendőrségre. „A kapitányságon az egyik helyi rendőr azt mondta, hogy oké, lányok, egyelőre szabadon távozhattok. Holnapután lesz a kihallgatásotok, így nem mehettek Franciaországba vagy Olaszországba. Abból, ahogy mondta, tudtuk, arra céloz, hogy most kell megszöknünk” – mondja Szása. Végül a francia nagy­követ segített nekik.

Amikor Sacsko és Szása megérkeztek Párizsba, egy olyan, már Inna vezette Femennel találkoztak, amelynek stílusa és felépítése eltért az övékétől. Franciaország a maga szigorú szekularizmusával és nyitott vitakultúrájával természetes menedéket biztosított a mozgalomnak. Már azelőtt, hogy a tagok odaköltöztek volna, a Femen kapcsolatban állt és együtt dolgozott a Ni Putes Ni Soumises (Sem kurvák, sem szolgák)  női aktivistacsoporttal. A szövetség megköttetése nem ment egyszerűen vagy automatikusan. A francia és ukrán média és a politikai helyzet merőben különbözik. Franciaországban a pucér mell szinte banális (Marianne-t, a Francia Köztársaság szimbólumát többször félmeztelenül ábrázolják), és a franciák bármikor készek arra, hogy a barikádra rohanjanak. Párizst 2018 végén tüntetéshullám rázta meg, de a kijevi Majdan térrel szemben itt nem lőnek le senkit azért, mert utcára vonul. Rendőri brutalitás itt is előfordul, de akkor gyakoribb, ha a bőrszíned barna, a vezetékneved pedig arab.

Inna már egy évvel korábban Párizsba menekült, miután kettéfűrészelt egy ortodox keresztet, és ezért számos halálos fenyegetést kapott. Magára vette a feladatot, hogy kiképezze a Femen Franciaországot, edzőtáborokat hozott létre, ahol reménybeli tagok edzhettek, gyakorlatozhattak, és megtanulhatták a Femen-stílusú akciók technikáját. (Ez tökéletes médiamegjelenést biztosított a csoportnak, amivel a Kijevben újságírást tanuló Inna nagyon is tisztában volt). Inna a francia sajtó előtt a Femen szóvivője lett. Sacsko és Szása úgy vélte, Inna és a francia aktivisták felhígították a mozgalmat, és csak a sajtómegjelenésekre figyelnek. Az egyre szaporodó konfliktusok miatt Sacsko és Szása egyre inkább úgy érezte, nem látják őket szívesen az általuk alapított szervezetben. Sacsko egy tavaly júniusban közzétett videóban magyarázta el szlávos akcentusú francia nyelven, hogy 2015-ben kilépett a Femenből, mivel az egyre inkább divatirányzat lett, semmint valódi ellenállás. Annak ellenére, hogy hivatalosan elhagyta a csoportot, több Femen-aktivistával közösen egy foglalt házba költözött, megpróbált a festésre koncentrálni.

Bár nem hozta szóba gyakran a témát, Sacsko bizalmasai tudták, hogy a lányt nagyon megviselte a szervezettel való szakítás. A helyzet pedig ironikus módon csak tovább romlott attól, hogy biztonságban érezhette magát. Annak, aki ahhoz szokott, hogy folyamatosan pumpál benne az adrenalin, a leállás azt jelenti, hogy szembe kell néznie a belső démonjaival. Beatrice Patsalides Hofmann, a politikai erőszakot és kínzást átélteken segítő párizsi Centre Primo Levi klinikai szakpszichológusa szerint azok, akik túléltek kínzást és üldöztetést, gyakran ugyanazoktól a tünetegyüttesektől szenvednek. „Többségük nem alszik jól – mondja. – Néha végtelenül szomorúak. Mindent elvesztettek, ami valaha ismerős volt számukra: az otthonukat, a családjukat,

a nyelvüket, a hazájukat, a testük érintetlenségét. Elvesztik azt a képességüket, hogy lássák magukat a jövőben. Erősen szorongnak. Ez nem annyiból áll, hogy átlépik az országhatárt, és már minden rendben van.”

Azok a politikai aktivisták, akik totalitárius rendszerekben dolgoznak, életveszélyes körülmények között, nyilvánvalóan jóval nagyobb kényszer hatása alatt állnak, mint a demokratikus társadalmak aktivistái. „De mindegy, hol élsz vagy mi ellen küzdesz, a harag olyan érzés, ami felgyülemlik, a mentális egészség megőrzéséhez pedig a haragot fel kell dolgozni. Az embereknek szükségük van egy barátra, egy csoportra, valakire, aki segít nekik levezetni a feszültséget, megbirkózni az aktivizmus utóhatásaival.”

Sacsko legközelebbi barátja tudta, hogy a lány feldolgozatlan traumától szenved, és talált is olyan orvosokat, akik ingyen kezelték volna, de Sacsko visszautasította a lehetőséget. Katja Ev digitális művész, akivel Sacsko Párizsba költözése után barátkozott össze, azt mondja, vagy a művészetről, vagy a depressziójukról beszélgettek. „Meséltem neki az összes terápiáról, amit kipróbáltam: jóga, kínai masszázs, meditáció.”

Tavaly szeptemberben, két hónappal Sacsko öngyilkossága után Ev barátjának ajánlotta első szóló kiállítását a Galerie Dix9-ben, amely az Etat d’Exception: à Oksana (Itt a kivétel: Okszanának) címet viselte. Közeledve a háromhetes kiállítás végéhez, Ev összehozott egy beszélgetést, amin Aszifovics a helyszínen, Szása Skype-on keresztül, hágai otthonából vett részt. Az esemény alatt képeket vetítettek Femen-akciókról és Sacsko művészetéről, barátok, régi szeretők és csodálók gyűltek össze a galéria előtt, bort ittak és emlékeztek. Mindent körbelengett a szomorúság. De a mitologizálás megtette a hatását. Egy francia újságíró azt mondta: „Okszana olyan volt, mint Jim Morrison, egy bohém, aki Párizsba jött meghalni.” Ha úgy vesszük, talán ez igaz. Kifejezetten bohém volt, Párizsba jött, és valóban ott is halt meg. De ennél sokkal több húzódik meg a története mögött.

A most főként Nyugaton aktív Femen pedig tovább tüntet. A csoportnak novemberben megint sikerült címlapra kerülnie, amikor útját állták Donald Trump amerikai elnök gépkocsikíséretének az első világháborút lezáró fegyverszünet napjának párizsi ünnepségén: „Üdvözöljük Donald Trumpot (@realDonaldTrump), a hamis békecsinálót!” – írta a Twitteren Inna az ökölbe szorított kezét magasba tartó, félmeztelen tüntetőről készült videó alá.