„Egy test annyival több, mint puszta szexuális töltetű felület”

Egy évtizede mozog a hazai kortárs tánc élvonalában, nevét és karakterét sokan a Fahidi Évával közös színházi és filmes párosuk miatt ismerték meg, majd tavaly a világ leállása előtt ő is félrevonult egy időre, gyereket szülni. Vajúdási fájdalmak, a mozdulatok Rorschach-tesztje és egzotikus pornó site-ok – Cuhorka Emesével beszélgettünk.

Mikor táncoltál utoljára?

Két hete egy workshopon. Nézők előtt pedig tavaly novemberben, a kettő között semmi. 

Az énekesek konyhadiszkóztak, a színészek Zoomon próbáltak. Egy táncos mit tehetett a karanténban?

Sokan online órákat tartottak, vagy táncvideókat készítettek, nekem is lett sok ötletem, szabadon fantáziálhattam bármennyit, mert ezeket, az akkor még csak pár hónapos gyerekünkkel egy szobában, úgysem tudtam volna megvalósítani. A kis lakásunkban lábujjhegyen kellett járni, ha Hugó elaludt, úgyhogy megtanultam hangtalanul eltenni az evőeszközöket is a fiókba. Az alkotáshoz nekem kell egy koncentrált tér, ahol mindent szabad. Úgyhogy azt csináltam, amit tudtam: jógáztam, és igyekeztem minden Hugó-mozgatást játékká, erősítéssé alakítani. Hugón keresztül rengeteg új érzetem és gondolatom is van – nagyon speciális az a szemszög, ahonnan ő érzékeli a világot, ezek valamilyen formában biztosan beépülnek majd az alkotásokba. 

Milyen volt visszatérni a próbaterembe?

Amikor hosszú ideig nem csinálsz valamit, a visszatérés előtt mindig nagyok az elvárásaid, hogy most majd biztosan teljesen más leszel, aztán rájössz, hogy ugyanaz vagy, a változások nem így történnek. Inkább csak olyanná váltam, mint egy vadló, akit kiengedtek a karámjából.

És tavaly, négy hónappal a szülés után? Ha jól tudom, akkor vállaltál először fellépést.

Igen, és amikor egy volt tanárom ugyanezt kérdezte tőlem, mondtam neki, hogy nem éreztem nagy különbséget. „Hát, igen, már sosem lesz olyan a tested, mint azelőtt”, vágta rá, meg sem hallva az én válaszomat. Van egy olyan elképzelés, hogy a nő szülés után fizikálisan leromlik. Pedig a test nagyon okos, csodásan gyors regenerációra képes. Hogyan is vágyhatnék arra, hogy pontosan ugyanolyan legyen a testem, mint régen volt? A test egy folyton változó valami, aminek mindig az adott állapotát, lehetőségeit használod, vagyis sosem tud rossz lenni. Kérdezték tőlem azt is, nem féltem-e az alakomat a szüléstől? Számomra ez is teljesen ismeretlen megközelítés – miért félteném? Amúgy is, melyik a testünk legideálisabb állapota? A tíz-, a tizennégy, a huszonnyolc éves kori?

Mindenesetre egy táncosnál a friss gyerekvállalás nem szokott közte lenni.

Sokszor ez az aktív táncospálya elhagyását szokta jelenteni; nálam is volt, aki azt hitte, ezzel vége, de vigasztalt, hogy a csúcson kell abbahagyni. A kortárs tánc ebből a szempontból is nyitottabb közeg, legalábbis kíváncsi vagyok, hogy mennyire lesz hosszú távon az.

Szabó Réka, akinek a legnagyobb sikereid egyikét köszönheted, nemrég táncosok szülésélményeit vitte színpadra a Burok című előadásban. Te mit vittél volna? 

Azt gondoltam, hogy a vajúdás fájdalmában majd segít a humor, a testem ismerete, a mozgás és a légzéstechnikák, meg én amúgy is bírom a fájdalmat. De ez egy teljesen ismeretlen állapot volt, amiben abszolút kezdőként egyetlen stratégia működött nekem: az, hogy próbálok semmit nem érezni, semmit nem gondolni, megszűnni, hogy ne tudjon rám hatni a fájdalom. Úgy csináltam, mintha tetszhalott lennék. Az emberi működés minimumán voltam, hogy minden energia a szülést támogassa. Cuhorka Emese mint személyiség szinte megszűnt létezni. Ezt az érzetet vittem volna a darabba is: kevés mozgást, amiben mégis nagyon megizzadok.

Anélkül, hogy túlmisztifikálnánk az anyaságot, a színésznők gyakran számolnak be arról, hogy új érzelmeket élnek át a színpadon, miután visszatértek a szülésből. Előadóként számítasz hasonló változásokra?

Ez bennem is felmerült, de rájöttem, hogy ez nálam nem így működik. Abban a nagy kohóban, amiből én merítek magamból, nincsenek felcímkézve az élmények. Ahhoz, hogy minél szabadabban tudjak improvizálni, a legkevésbé gondolhatok magamra valamilyenként. Vagyis nincs olyan érzésem a színpadon, hogy én mint „anya” vagyok ott.  Ami viszont új jelenség, hogy lett egy falkatudatom. Korábban mindig egyként érzékeltem magam, még párkapcsolatban is. Most bárhová megyek, azzal a tudattal megyek, hogy van mögöttem egy egész törzs – várnak engem vissza az enyéim az odúnkban.

Gyerekkorodból mik a legkorábbi emlékeid a tested felfedezéséről?

Az egyik első ilyen az, hogy ritmusra halandzsázok magamnak, majd ettől a testem is mozgásba jön. Egy másik pedig, hogy beteszek egy kazettát, teljesen átadom magam a zenének, mozogni kezdek rá, és a tükröződésben figyelem, hogy mi jön létre. A szüleim is észrevették, hogy állandóan pörgök-forgok, ezért már négyévesen beírattak gyerektáncra. Mondjuk az is hozzátartozik, hogy anyukám egykor balett-táncos szeretett volna lenni. Hatéves koromban el is vitt a balettintézet felvételijére, de ahogy Kistarcsától távolodtunk a nagyváros belsejébe, egyre fogyott a lelkesedésem. Amikor végül a monumentális épület elé értünk, amit elég félelmetesnek láttam, azt mondtam neki, ne haragudjon, de nem szeretnék ide bemenni. Szerencsére tiszteletben tartotta a döntésemet. Nagyon más életem lenne, ha hatévesen engem is centivel kezdtek volna méregetni.

Hogyan lett belőle kortárs?

Általános iskolában balettre, néptáncra és dzsesszbalettre jártam, de csak hobbiból. Azt gondoltam, hogy azok, akiket az operákban, musicalekben láttam táncolni, teljesen más emberek, mint én, különlegesek. A gimnázium után először a tanítóképzőt végeztem el, csak ezután jelentkeztem a Budapest Kortárstánc Főiskolára. De még akkor sem a művészet, hanem a pedagógia érdekelt benne: gyerekeknek akartam táncot tanítani, mert a testnevelésórákkal mindig nagyon elégedetlen voltam. A tanítóképzőn például egyszer összeállítottam egy óravázlatot, amiben a szekrényugrás helyett olyanokat írtam, hogy „a hullámzó tenger ringatja a testünk, aztán próbálunk fölszaladni előle a bordásfalra”. Erre az oktatónk, aki igazi klasszikus pecsétgyűrűs, susogómelegítős tesitanár volt, megveregette a vállamat, és pirossal ráírta a papíromra, hogy „nem kell ezt túlbonyolítani”. Én viszont nem nevelni szerettem volna a gyerekek testét, hanem játékos élményeket nyújtani nekik. Aztán azt vettem észre a Kortárstánc Főiskolán, hogy hiába gondolok magamra pedagógusként, szívesen dolgoznak velem táncosként és alkotóként, köztük Hód Adrienn is, aki már elsőévesként felkért több produkciójába. Nekem ez a legmegnyugtatóbb pályaválasztás. Szeretem, ha a dolgok maguk találnak meg engem, mert akkor ott biztosan rám van szükség.

És édesanyád is örült, hogy mégis a táncművészetnél kötöttél ki. 

Azért ő nem ilyen táncra gondolt. Amit például a Hodworksszel csinálunk, az a szüleimnek nagyon sok. Ha kérdezgetem őket egy-egy előadás után, sokszor az a válaszuk, hogy „tudod, mi ehhez nem értünk...”  Ez elszomorít, de megértem. Egy balettelőadáshoz képest a néző itt jobban igénybe van véve, hiszen itt nem biztos, hogy segíti őt a történet, a jól körvonalazható karakterek, az érthető mozgás: mi az arcunkkal, a nyelvünkkel, a hajunkkal is táncolhatunk, ami keltheti azt az érzést is a nézőben, hogy ezt bárki meg tudná csinálni. Nem beszélve a meztelenségről. Egy kortárstánc-előadás teljes értékű partnerként tekint a nézőjére, számít a bennük felmerülő kérdésekre, asszociációkra, azonosulásra, ellenérzésre.

Ezekből az elemekből akad bőven a Molnár Csabával készített Mestermunka című produkciótokban is, ami tavaly megkapta a kortárs tánc legértékesebb hazai elismerését, a Lábán-díjat. Mi volt a produkció alapötlete?

Egy alkotói folyamatban általában a tested mellett beleadod a személyiséged is, ki- és befordítod magad, a magánéletedet, az aktuális állapotodat, a gyerekkorodat. Ezúttal viszont szerettünk volna egyfajta távolságtartást, hogy a test lehessen a kezdeményező. Az érdekelt minket, hogy a testkultúránkból milyen emlékeket tud előhozni két táncos, egy női és egy férfi teste. A próbák során hosszasan mozogtunk együtt a térben, aztán mint egy Rorschach-tesztben, utólag fejtettük meg, egy-egy mozgás mire utalhat, milyen jelentést hordozhat a kultúránkból.

Az előadásban különféle alakokat öltesz. A sajátoddal mennyire vagy elégedett? Szerettél volna valaha alacsony, egyenes hajú lány lenni?

Persze. Kamaszkorban nagyon nehéz nagynak lenni; mindig a tornasor elején állni, ügyetlenül lóbálni a végtagjaidat – ezt csak nagy önbizalommal lehet jól viselni, ami nekem nem volt. A „síelőcombjaim” miatt nem hordtam se rövidnadrágot, se rövid szoknyát. A göndör hajamat sem tudtam kezelni, ha kifésültem, oroszlánsörény lett belőle. Szóval volt bajom a testemmel, és a balettintézetben valószínűleg még több fókusz került volna ezekre. A kortárs tánc viszont észrevétlenül nagyon sokat segített abban, hogy a más, az nem rosszabb.

Hogyan?

A testem ott nem egy idegen tárgy volt, amit valamilyenre formálnom kellett, hanem az eszköze, az anyaga a munkámnak. A tükröt is meg kellett tanulni használni, hogy mit figyelj benne, hogy ne csak a hibákat lásd, hanem hogy hol tudsz javítani. Vagy volt, hogy behúzták a tükör elé a függönyt, hogy egyre mélyebb motivációból tudjunk táncolni; onnan, ahol már nem számít a külső szem ítélete. Ahhoz, hogy a mások által meghatározott dogmák ne nehezítsék el a testemet, a gondolataimat, próbálom frissen tartani azt, amit magamról gondolok, hogy minél szabadabban tudjak mozogni. Visszatérve az előző kérdésre: azért a színpadon gyakran vagyok alacsony, egyenes hajú lány, meg színes bőrű, férfi, öreg vagy csecsemő – csak ezt a nézők nem biztos, hogy így látják.

A Sóvirág című előadásból, vagy a dokumentumfilm-változatából, A létezés eufóriájából jutnak néha eszedbe képek vagy mondatok?

Sokszor. Tegnap épp zuhanyzás közben jutott eszembe Évának egy mondata: „Attól félek, hogy elfelejtem, hogy ki vagyok”. A Sóvirágot kilencvenötször játszottuk el a Vígszínház Házi Színpadán, és nagyjából a hatvanadik előadástól lassan sikerült hozzászoknom ahhoz az érzéshez, hogy ennek az embernek, aki most itt táncol velem, megölték az egész családját Auschwitzban. Innentől már az előadások alatt is jutott figyelmem arra, hogy Éva mondatait az én életemben is megfürdessem – pedig ahhoz bátorság kell, hogy egy ilyen fajsúlyú történetet a saját tyúkszaros életeddel bármilyen módon párhuzamba állíts... Szóval a zuhany alatt megint ezen a mondaton gondolkoztam, hogy közel másfél éve nincs jelen az életemben a tánc, és vajon e nélkül mi az identitásom háztartásbeliként, anyaként, nőként?

Fahidi Éva például elég szigorú, ha női identitásról van szó. 

Igen, Évának nagyon konkrét elképzelései vannak arról, milyennek kell lennie egy nőnek, vagy hogy egy férfival való kapcsolatban miben kell engedni. Tizennyolc éves volt, amikor elveszítette a fiatal anyukáját, aki a női példaképe volt. Auschwitz után minden addigi pillanat felértékelődött, minden hangulat, amit az anyukája teremteni tudott maga körül, és minden háztartásbeli rutin. Éva azt folytatta, amit a családjától tanult, és az, hogy egyedül maradt, még nagyobb felelősséget kívánt tőle, hogy ő olyan jó legyen, mint amilyen a családja volt. Mindemellett Éva a legszabadabb ember, akit ismerek. De két témában hajthatatlan. Az egyik ilyen a gyűlölködés, a másik az elhízás. Ha fiatal vagy, és ő úgy látja, hogy sok rajtad a felesleg, akkor magához hív, és megkérdezi, „drágám, tornázol te eleget?”  

A filmből erőteljesen átjön, Éva mennyire megkedvelt téged. Szerinted te leginkább miben voltál hatással rá?

Talán abban, ahogy át tudta élni a mozgás szabadságát. Éva számára a szépség nagyon fontos a táncban. Ezért eleinte folyton kritizálta a saját mozdulatait, „ez így nem szép”, mondta, én meg ehhez a fogalomhoz teljesen máshogy viszonyulok. Aztán ahogy egyre többet táncoltunk együtt, egyre több mozdulatot engedett meg magának, mielőtt ítélkezett volna felettük. A dolgok sokféleképpen lehetnek szépek. Például amikor egy kilencvenéves ember próbálja felemelni a lábát a füléig, az a mozdulat akkor is szép, ha nem sikerül neki. A próbák alatt végig nagyon lázban tartotta őt, hogy táncelőadást készítünk; mintha kinyitottunk volna egy zenedobozt, amiben iszonyúan pörög a balerina. Tegnap beszéltem vele telefonon, azt mondta, nagyon szeretné, ha még legalább ötször eljátszanánk az előadást, hogy meglegyen a száz. Jár hozzá egy gyógytornász, hogy addigra a spárgája is visszajöjjön. 

Hogy számodra mi volt a közös munkátok egyik tanulsága, azzal kapcsolatban úgy fogalmaztál nekünk pár éve, hogy Éva abban erősített meg, hogy „lehet egymás személyes határait tiszteletben tartva, természetes boldogságvágyunkat olyan önreflexióval is valóra váltani, ami nem hagyja, hogy közben elnyomókká vagy áldozatokká váljunk.” Ezzel pedig megérkeztünk a hatalommal való visszaélés témájához. Hogy látod, a táncszakmában hogyan csapódtak le a #metoo hatására felmerült ügyek?

A táncszakmában a fiatalok különösen kiszolgáltatottak a tanáraiknak, mert azok ítélete sokszor olyan szubjektív észrevételeken alapul, mint hogy szeretik-e a személyiséged, tetszik-e nekik az alakod? A művészetoktatásban még mindig jelen van, hogy azzal nyomasztanak, hogy a személyiséged jegyei, a viselkedésed vagy a tested a legnagyobb akadálya a fejlődésednek. Nem hiszem, hogy ezeken bárkinek segít a verbális megszégyenítés, a pofon, az üvöltözés vagy a sírás, vagy hogy ezeket pedagógiai módszernek lehet tekinteni. Egy egykori balettintézetis fiú egy éve elég részletesen beszámolt a sajtóban arról a lelki terrorról, fizikai abúzusról és szexuális zaklatásról, amit maga körül tapasztalt az iskolájában évtizedekkel ezelőtt. Két frissen végzett növendék pedig egy előadásban dolgozta fel azokat a mondatokat, amik örökké ott csengenek a fülükben. Ahogy minden szakmában, itt is bonyolult pszichológiája van annak, ha valaki visszaél a pozíciójából származó hatalmával. 

A műfaj nemcsak abból a szempontból különösen kitett a különféle visszaéléseknek, mert testekkel dolgozik, hanem mert akár olyasmivel is teremthet abuzív helyzeteket, ha egy táncos meztelenségét nem a helyén kezelik.

Pontosan így van. Pár hónapja éppen meghitten üldögéltem otthon a kisbabámmal, amikor jött egy e-mail egy ismeretlen férfitól, aki rossz angolsággal azt írta, hogy szívesen feltöltené a neten talált meztelen fotóimat egy pornóoldalra. Hasonló leveleket egyébként A létezés eufóriája kapcsán is kaptam – hiszen hol lenne jobb helye egy holokauszt-témájú film képeinek, mint egy pornóoldalon? Mint korábban megtudtam, a kortárs táncosoknak külön kategóriájuk van a pornó site-okon; afféle egzotikumok vagyunk. 

Mit lehet tenni ez ellen? Egyáltalán, hogy viseled az ilyen eseteket?

Ha az eredeti kontextusából kiemelve puszta meztelenséggé minősítik azt, ami egy színházi élmény volt, azt nagyon nehezen viselem. Ezért mióta ismerem ezt a működést, kérni szoktam a produkciókat, hogy a promócióra szánt fotókat úgy válogassák meg, hogy ne lehessen velük visszaélni. Elsőre sok szakmabeli sem érti, hogy ha a színpadon vállalom a testem, miért probléma, ha az az internetre is felkerül? Pedig az élő előadás és az internet teljesen más tulajdonságú felület. Olyan érzés ez valahol, mintha meglopnának. És nagyon tiszteletlennek érzem a művészetekkel szemben is. Egy test annyival több, mint puszta szexuális töltetű felület. Évekkel ezelőtt viszont sokkal rosszabbul érintettek ezek a helyzetek, mára azért elfogadtam, hogy van, aki csak így képes látni. Én viszont ismerem a kiragadott pillanatok eredeti kontextusát, ezért szégyent semmiképp nem érzek.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. július-augusztusi lapszámában jelent meg.