Egy online vásárlásfüggő vallomása

A brit Elle egyik olvasója értelmetlen impulzusvásárlásról, bűntudatról, adósságról és arról vallott az oldalon, hogyan fordulhat át egy nélkülözéssel töltött gyerekkor esztelen költekezésbe. Hiszen csak még egy utolsó vásárlás nem árthat, nem igaz?

Szerda reggel 6 óra van, én pedig mániákusan próbálom belegyömöszölni a hetedik bevásárlószatyromat az osztálytermem szekrényébe. Már csak néhány őrült rohanás az autóm csomagtartójához, és teljes a reggeli rutinom. Csak ebben a körben legalább 3500 font értékű éjszakai online vásárlás terméke van nálam. Abban a középiskolában rejtegetem a csomagokat a férjem elől, ahol én vagyok az igazgató. Már csak idő kérdése azonban, hogy a titok akkorára nőjön, hogy egyetlen iskolai hall sem rejtheti el.

Igen, rengeteg online szeretővel van pénzügyi viszonyom. Nem számít, hogy egy Zara trencskóról van szó (mindhárom színben, hogy biztosra menjek), vagy a legfrissebb Ganni csizmáról, nehéz elmagyarázni a zsigeri szükséget, hogy megszerezzem őket. Sosincs olyan, hogy ne a következő vásárlásomra gondolnék. Üres fejjel pörgetem az online boltokat, mint más az Instagramot. Ha egyszer a fejembe veszem, hogy megszerzek egy darabot, megszállottjává válok, amíg meg nem veszem. Csak még egy rendelés nem árthat, nem igaz?

Egyenes út a kontrollvesztés felé

Sok ember hiszi, hogy vásárlásfüggő. Egy nagy Black Friday-kirohanás vagy egy felelőtlen fizetésnapi vásárlás, és máris mindenki feddi magát, hogy „elvesztette az irányítást”. De az irányítás elvesztése az, ha törlöd az e-maileket és az üzeneteket, mintha egy szeretőtől származnának, hogy elrejtsd őket a férjed elől. A kontrollvesztettség olyan mesterkélt szituáció, amikor a családodnak el kell hagynia a házat, hogy a kocsi ülése alatt rejtegetett cuccokat észrevétlenül bevihesd.

És nem csak egy-egy pofátlan 200 fontos rendelésről beszélek. Egyszerűen nem vagyok elégedett, amíg nem költök egyszerre ezreket. Válogatás nélküli kattintgatás, és nem tudom abbahagyni az izgalom keresését. Egyszer 4000 font értékben cipőket és vintage Prada táskákat rendeltem a Farfetch-től, öt különböző színben. Gondolkodtam magamban, hogy visszaküldök néhányat, de persze nem tettem.

Szóval, hogy jutottam odáig, hogy úgy gyűjtöm a ruhákat, mint egy mohó mókus a magvakat télre? Azt hiszem, ahogy a legtöbb függőségnél, a dolgok kicsiben kezdődtek. Mindig is jó voltam pénzköltésben, és még akkor is, amikor megkaptam az igazgatói fizetésemet, eltartott egy darabig, amíg anyagilag stabillá váltam, mielőtt gyerekeim születtek.

Ez azzal lehet kapcsolatban, hogy szegény gyerekként nőttem fel, és később realizáltam, hogy már valószínűleg mindig lesz karrierem és stabil bevételem. Emlékszem, amikor gyerekként standok mellett sétáltunk az anyukámmal, és megkérdeztem, ihatok-e egy forró csokit. Még ma is érzem azt az émelyítően édes illatot. Anyukám azt mondta, mohó gyerekek nem kapnak karácsonyi ajándékot, és hogy semmit nem szabad kérnem, amire nincs szükségem. Azt hiszem, a materializmusnak ez az elcsépelt mantrája azt tanította, hogy érezzem magam borzalmasan, ha a lelkem vágyakozik valamire. Végül emiatt kerültem abba az ördögi körbe, hogy kizárólag az érdekel, hogy a pénzemet szükségtelen luxuscikkekre költsem.

A megtévesztés hálójában

Most pedig tekerjünk vissza néhány hónappal ezelőttre, amikor kiderült, hogy az elképzelésem, mely szerint mindig hagyatkozhatok a fizetésemre, nem vált be. Az iskolám a Covid után átdolgozta a vezetői struktúrát, ami azt jelentette, hogy én már kint is voltam az ajtón, és a testület szerint nem tehettem semmit. Ekkor szaladt el velem igazán a ló. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy a pénzkezelési problémáimra másképp fogok tekinteni, ha elveszítem az állásomat. Ám ami egykor unaloműzésnek, és annak indult, hogy egy gombnyomásra elégedettség töltsön el, hamarosan a serkentőszeremmé vált a hazugságok és megtévesztés viharos időszakában.

Nem mondtam el a férjemnek, hogy elvesztettem az állásomat. Két hónapig úgy tettem, mintha minden nap bemennék dolgozni, és figyelmen kívül hagytam az e-maileket és az értesítéseket a túlköltekezésről és az adósságaimról. Fizikailag is betegnek éreztem magam a bűntudattól. A rettegés körülbelül három hónapja érte el a csúcspontját, alig kaptam levegőt a szorongástól. A gyerekeimet bámultam, és tudtam, mekkorát csalódnának bennem, ha tudnák, mit tettem. El kellett mondanom a férjemnek.

Az arcára kiült pánik, amikor elmagyaráztam neki, mennyire rossz a helyzet, több félelmet ébresztett bennem, mint valaha. Olyan volt, mint amikor mész le a lépcsőn, és kihagysz egy fokot. Az az intenzív pillanat volt ez, mielőtt tudnád, hogyan fogsz landolni, mielőtt tudnád, hogy rendben leszel-e.

Annyiszor használta az „árulás” és a „hűtlenség” szavakat, hogy megszédültem, ráadásul mindezt a három gyerekünk előtt. A szívem szakadt bele, ahogy néztem a tinédzser fiamat, hogyan próbálja megvédeni a fiatalabb testvéreit az érzelmi káosztól – meséket olvasott nekik az ágyban, és óvta őket a kiabálástól. 55 éves nő vagyok, és a 15 éves fiam jobban védi a családomat, mint ahogy én bármikor képes voltam rá.

Karácsonykor jött a mélypont

Összesen körülbelül 60.000 font adósságot kell visszafizetnünk. A férjem szülei segítettek kimenteni minket a kamatokból, de mivel két alacsony jövedelmű családból jövünk, a szülők még a 80-as éveikre sem tudtak annyit összegyűjteni, hogy megtisztuljon a lelkiismeretem. Miután minden autónkat értékesítettük – kivéve azt, amelyiket a fiunk 17. születésnapján neki terveztünk adni –, és eladtuk a családi lakókocsit, én pedig elzálogosítottam az ékszereimet, még mindig nem járunk a közelében sem a tartozás visszafizetésének.

Azt kellett mondanunk a gyerekeknek, hogy idén a bolygó megmentése érdekében mindannyian kézzel készített karácsonyi ajándékokat adunk egymásnak. Úgy tűnt viszont, hogy kevésbé hitték el, mint a Télapó létezését. Az elmúlt hat hónap legmélyebb pontja volt, amikor elmondtam nekik, hogy a karácsonyi kívánságlistáik irreálisak; és szorosan követte a férjem arckifejezése, amikor megvigasztalta őket ezzel az egyáltalán nem ünnepi hírrel kapcsolatban.

Amióta terápiára járok, sikerült visszaszorítani az impulzusvásárlásaimat, és – legtöbbször – kissé nyugodtabban alszom éjszaka. A bűntudattól azonban nem szabadultam meg, és valószínűleg életem végégig fizethetem az adósságaimat. Mégis, annak ellenére, hogy sokat tanultam arról, hogyan „ismerjem fel a kiváltó okokat”, „sétáljak el a laptoptól, amikor rám törnek az érzelmek”, „súlyozzam egy-egy vásárlás előnyeit és hátrányait”, még mindig bennem van a „teljes kikapcsolás” által okozott dopaminlöket iránti vágyakozás. A férjem azt mondta, elhagy, ha újrakezdem, és én hiszek neki. Csak nem hiszem, hogy képes leszek ellenállni. Az örökké egy nagyon ijesztő időkeret. Csak még egy rendelés nem árthat, nem igaz?

Forrás: Elle