„Ne azt kérdezd, hogy miért a függőség, hanem azt, hogy miért a fájdalom” – Dr. Máté Gábor és Bajzáth Sándor a függőségről

Mi történik valójában egy függő emberrel? Miért nem elég egyszerűen azt mondani neki, hogy hagyja abba? És hol húzódik a határ a segítség és a megmentés között? Dr. Máté Gábor és Bajzáth Sándor a most megjelent Függők vagyunk című könyv bemutatóján beszélgettek traumáról, szégyenről, felépülésről és a hozzátartozók szerepéről.

A függőségről még mindig hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha elsősorban akaraterő kérdése lenne. Valaki túl sokat iszik, használ egy szert, játszik, eszik vagy éppen a telefonját nézi: miért nem teszi egyszerűen le? Dr. Máté Gábor  és Bajzáth Sándor beszélgetése azonban egészen más irányból közelít a kérdéshez. Nem azt kérdezik, miért nem tud valaki abbahagyni valamit, hanem azt: mi az a fájdalom, amelytől a függőség enyhülést ígér?

A kérdés azért is fontos, mert a függőség mögött gyakran nem egyetlen ok áll. Lehet benne gyerekkori trauma, elhanyagolás, kapcsolati sérülés, szégyen, magány vagy egy olyan belső üresség, amelyet az ember valamivel megpróbál kitölteni. És miközben a szer rövid távon enyhülést hoz, hosszú távon azonban újabb problémákat teremthet.

Nem az a kérdés, mi történt veled, hanem az is, mihez kezdesz vele

A trauma és a függőség kapcsolatáról különösen érdekes párbeszéd alakult ki. Dr. Máté Gábor szerint annak felismerése, hogy valakivel fájdalmas dolgok történtek, nem feltétlenül jelent önfelmentést. Sőt, szerinte sokszor éppen ellenkezőleg: a megértés lehet az első lépés ahhoz, hogy valaki ne kizárólag karakterhibaként tekintsen saját magára. „Tehát nem az én karakter- vagy génhibám, hanem valami történt velem. És az, ami velem történt, fájdalmat okozott.” Máté szerint minden függőségben közös lehet, hogy valamilyen formában a fájdalom csökkentését szolgálja.

Minden függőségnek, akár szex, televízió, szerencsejáték, evés, cigaretta, egy célja van: hogy a fájdalmat csillapítsa, az ürességet kitöltse.

Bajzáth Sándor saját történetén keresztül ugyanennek egy másik oldalát mutatta meg. Szerinte a szerhasználat abbahagyása után sem feltétlenül szűnik meg az a belső szükséglet, amely eredetileg a szerhez vezetett. „Az érzések elől való menekülésnek az egyik legjobb formája volt, hogy akármilyen más szert használtam. Ez még akkor is megvolt, amikor már mondjuk a kényszeres droghasználatot abbahagytam. Akkor jöttek az egyéb menekülési formák egészen addig, amíg mondjuk az az üresség, ami bennem volt, nem tudott úgy felőrölni, hogy már ne kelljen kényszeresen valamilyen egyéb formába menekülnöm.”

Bajzáth a saját felépüléséről beszélve egy fontos különbséget is hangsúlyoz: nem feltétlenül magát a szert kell démonizálni. Sőt, saját tapasztalatáról meglehetősen provokatívan fogalmazott:

Én nem drogellenes vagyok, hanem felépülésbarát.

A hangsúly ugyanis nem azon van, hogy minden szerhasználat önmagában függőség-e, hanem azon, hogy milyen kapcsolat alakul ki az ember és a szer között. Mikor válik a használat kontrollálhatatlanná? Mikor kezd el kárt okozni? Mikor kerülnek háttérbe miatta a kapcsolatok, a munka vagy az élet más területei? Bajzáth szerint a saját felépülésében fontos fordulópont volt annak felismerése, hogy egyedül nem tudja megoldani a problémát.

Akkor jön az a pont, hogy belátja, hogy hiába csinálja így vagy úgy, valahogy mindig ugyanabba a kátyúba kerül. És akkor lesz lehetőség arra, hogy az illető kinyújtsa a kezét, és segítséget kérjen.

Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a felépülés egyetlen, mindenkire érvényes útvonalon zajlik.

Mit jelent egyáltalán a felépülés?

A beszélgetés egyik legérdekesebb kérdése éppen ez volt: mit építünk fel, amikor felépülünk? Bajzáth szerint van, akinél azt, ami korábban működött, kell újra felépíteni. Másoknál azonban olyan alapvető dolgokat is meg kell tanulni, amelyek korábban ki sem alakulhattak. „Hogy mi épül fel? Jó esetben az, ami egykor megvolt, akkor azt valahogy a romokból kell újraépíteni, de lehet, hogy valami teljesen újat kell létrehozni, valamit, ami sohasem volt meg.” Ez különösen fontos azoknál, akik nagyon fiatalon kerültek kapcsolatba a szerekkel. Bajzáth szerint ilyenkor nem feltétlenül rehabilitációról beszélhetünk a szó klasszikus értelmében. „Ha valaki egészen fiatalon elkezd drogozni, tehát hogy gyakorlatilag nem tanult meg élni, kapcsolódni, felelősséget vállalni, akkor ott nem is a rehabilitáció a jó szó, hanem képesíteni, felnöveszteni kell magunkat.”

És mi számít sikernek?

Dr. Máté Gábor szerint erre sincs egyetlen univerzális válasz.

A siker teljesen attól függ, hogy ki és hol áll. Ami egyiknek siker, az másnak egy kudarc. Kiről van szó, és milyen fázisban van az élete? Nincs általános definíciója a sikernek, ez nagyon egyéni.

Bajzáth hasonlóan személyes mércét állít. Szerinte nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy kívülről mennyire tűnik sikeresnek valaki, hanem hogy képes-e kihozni magából azt, ami benne van.

A hozzátartozók is érintettek

A függőség soha nem kizárólag annak az embernek a problémája, aki használja a szert vagy ismétli a kényszeres viselkedést. A családtagok, partnerek, gyerekek és barátok is egy olyan rendszer részévé válhatnak, amelyben egy idő után már nehéz megkülönböztetni a segítséget a megmentéstől. Bajzáth szerint a hozzátartozók gyakran elsőként veszik észre, hogy valami nincs rendben. Ugyanakkor éppen ők kerülhetnek abba a helyzetbe is, hogy akaratlanul fenntartják a függőséget. „Nagyon nem mindegy, hogy itt ki, hogyan és milyen módon segíti a szerhasználót. A kényszeres segítő benne tudja tartani ebben a folyamatban a használót, vagy képes mondjuk valahol határt, kereteket szabni, akár szeretettel is, de húzni egy olyan vonalat, hogy eddig és nem tovább.” A saját családjáról pedig így beszélt:

Az én szüleim krónikus megmentők voltak, akik egyszerűen mindig, minden létező helyzetből kimentettek, és én kvázi viszonylag következmények nélkül tudtam mindent csinálni.

Dr. Máté Gábor szerint a hozzátartozóknak alapvetően többféle egészséges útjuk is lehet. Az egyik, ha határt húznak, és világossá teszik: nem tudják elfogadni, amit a másik csinál, ezért bizonyos helyzetekben nem vesznek részt benne. A másik, ha elfogadják, hogy a függő ember életét nem tudják helyette megváltoztatni, miközben támogatják őt abban, ha segítséget szeretne kérni. Ami viszont szerinte nem működik, az a másik ember folyamatos megváltoztatásának kísérlete.

Minél jobban akarsz valakit megváltoztatni, annál inkább ellenállást fogsz kiváltani belőle.

Bajzáth szerint sok hozzátartozónak éppen ezt kell megtanulnia: szeretni valakit nem jelenti azt, hogy mindenben támogatni is kell a függőségét.

Attól függetlenül, hogy valaki számomra fontos, és szeretem, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenben támogatom a szerhasználatát.

A szégyen és a titkolózás 

A függőséget gyakran nemcsak maga a szerhasználat tartja fenn, hanem a hozzá kapcsolódó szégyen és titkolózás is. A családok sokszor éveken keresztül próbálják elrejteni a problémát a külvilág elől.

A szégyen, a tagadás és a bűntudat is nagyon erősen benne tart ebben a folyamatban

- mondta Bajzáth. Ez pedig azt is jelenti, hogy a segítség nem feltétlenül csak a függő embernek szól. A hozzátartozóknak ugyanúgy szükségük lehet olyan közegre, ahol kimondhatják, mi történik velük, és ahol megtanulhatják, hogyan lehet úgy jelen lenniük valaki életében, hogy közben ne vegyék át tőle a felelősséget.

A függőség így nem egyszerűen egyéni történet. Kapcsolatok, családok, generációk és közösségek története is. Talán ezért is érdemes a kérdést másképp feltenni. Nem azt, hogy miért nem hagyja már abba, miért ilyen gyenge vagy miért nem tud egyszerűen másképp dönteni. Hanem azt, amit Dr. Máté Gábor a beszélgetés egyik legerősebb mondatában fogalmazott meg:

Ne azt kérdezd, hogy miért a függőség, hanem azt, hogy miért a fájdalom.

A beszélgetés apropóját Bajzáth Sándor Függők vagyunk című új könyve adta, amely a függőség különböző formáit és a felépülés útját járja körül. A kötet jól kapcsolódik Dr. Máté Gábor A sóvárgás démona című könyvéhez is, amely a függőséget a trauma, a fájdalom és az emberi kapcsolatok összefüggésében vizsgálja.