Amikor a függőség az egész családot érinti – addiktológus az öröklődő mintákról

Klinikai tapasztalatokban, segítői beszámolókban és nemzetközi kutatásokban egyaránt visszatérő megállapítás, hogy a hozzátartozói érintettség nem pusztán kísérőjelensége a függőségnek, hanem önálló működési mintázatokkal leírható állapot. Miben ragadható meg a társfüggőség dinamikája, hogyan öröklődnek a megküzdési sémák a családi rendszerekben, és hol húzódik a segítség és a fenntartás közti határ?

 

A társadalmi és egzisztenciális tényezők – a stigma, az anyagi függés, a közösségi nyomás – szintén erősen befolyásolják, ki mikor és hogyan kér segítséget. Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal a hozzátartozói működés mögött húzódó pszichés és családi dinamikákról, a határhúzás dilemmáiról, a társfüggőség természetéről, valamint a felépülés egyéni és rendszerszintű lehetőségeiről beszélgettünk.

ELLE: Kezdésként egy sokat idézett mondatot hoznék. „A függőség sosem egyetlen ember működési zavara, hanem egy rendszeré”. Egyetértesz ezzel?

Bajzáth Sándor: Maximálisan. Egy függő ritkán „önmagában” jelenik meg. Mindannyian hozunk genetikai, szociokulturális és családi mintákat: mit láttunk otthon a feszültségkezelésből, hogyan reagáltak a szüleink a problémákra, volt-e indulatkezelés, elfojtás vagy épp agresszió. Ezek a megküzdési sémák mélyen rögzülnek, és erősen befolyásolják a felnőttkori működést – a klienseimnél is ezt látom.

ELLE: A hozzátartozóknál gyakran megjelenik a tehetetlenség érzése. Amíg a függő nem ismeri fel a problémát, addig hiába minden. Valóban ennyire tehetetlenek?

Bajzáth Sándor: Igen is, meg nem is. A hozzátartozó akkor kér segítséget, amikor belátja a saját tehetetlenségét. Ez kulcsfontosságú felismerés: ugyanúgy, ahogy a szerhasználónál is. Amíg azt hiszem, kontrollálni tudom az ivást vagy droghasználatot, nem kérek segítséget. Akkor jön a fordulópont, amikor már minden módszert kipróbáltam, és egyik sem működik.

ELLE: Tehát a hozzátartozó és a függő útja ebben hasonló?

Bajzáth Sándor: A hozzátartozók többnyire előbb észlelik a problémát, de ők is „függő módon” kezdenek működni: próbálják szabályozni a másik ivását, alkudoznak, kontrollálnak, könyörögnek. Ugyanaz a játszma, csak más szerepben. És ők is akkor jutnak el segítségkérésig, amikor már minden eszközük kudarcot vallott.

ELLE: A hozzátartozói működésben mennyire jelennek meg hozott minták?

Bajzáth Sándor: Ez nagyon gyakori jelenség. Például sokszor előfordul, hogy egy alkoholbeteg férfi felesége maga is olyan családból jön, ahol volt alkoholprobléma. Gyakran az történik, hogy az anya korábban hasonló módon próbálta „megmenteni” a saját férjét. Sokan mesélik, hogy gyerekként már apró jelekből – például abból, ahogy a kulcs elfordult a zárban – tudták, milyen hangulat vár rájuk otthon: nyugodt vagy feszült este. Ilyen környezetben a gyerek megtanulja folyamatosan figyelni a másik hangulatát, mert így próbál alkalmazkodni. Ezt a mintát pedig gyakran felnőtt kapcsolataiba is magával viszi. Ez egy olyan viselkedési minta, amely gyakran generációról generációra ismétlődik. Ha viszont egy szülő képes határokat húzni vagy kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, a gyerek számára is láthatóvá válik, hogy létezik más út. Ez nagyban növelheti annak esélyét, hogy később ő maga is így tud dönteni.

ELLE: Sok szó esik a határhúzásról párkapcsolatban, de mi a helyzet, ha a függő a gyerek vagy a szülő? Ott még nehezebb?

Bajzáth Sándor: Igen, mert itt erősebbek a kötelékek és a társadalmi elvárások. Egy partner „lecserélhető”, de egy gyerek vagy szülő nem. Ráadásul kiskorú gyereknél jogi és erkölcsi felelősség is van. A gyerek szerhasználata sokszor a családi diszfunkció tünete: ilyenkor a szülőnek azzal is szembe kell néznie, hogy saját működése is hozzájárult a problémához. És ez komoly bűntudatot is hozhat, de fontos kiemelni, hogy soha nem bűnösöket keresünk, hanem változási pontokat. Ha rendszerszemléletben gondolkodunk, már egy apró működésbeli változás is hat a teljes rendszerre. Például ha nem finanszírozom tovább a felnőtt gyerek szerhasználatát, ő ezt büntetésként élheti meg, de valójában a felelősségvállalás felé tolom.

ELLE: A „megmentés” fenntarthatja a problémát?

Bajzáth Sándor: Pontosan. Ha egy 25 éves gyerek (fiatal felnőtt igazából) sosem találkozik a tettei következményeivel, akkor 50 évesen fog, csak sokkal fájdalmasabban. A határhúzás hosszú távon védő funkció. A felelősség átvétele az egyik leggyakoribb – mégha a szándék jó is – hiba, amit elkövethetnek. Ha nagyon leegyszerűsítem, akkor a fókuszt vissza kell helyezniük saját magukra. A társfüggő működés lényege, hogy az illető állandóan a másikat figyeli: hogy van, mit érez, mire van szüksége? Az ő hangulata határozza meg az enyémet.

ELLE: Tehát a változás azzal indul, hogy az érintettek a saját szükségleteikre kezdenek figyelni?

Bajzáth Sándor: Igen, mert ha  jobban vagyok, tisztábban látom a határaimat, a szükségleteimet, és képes vagyok nemet mondani. Ez egészséges önvédelem, nem önzőség. Aki ebben sérült, annál ez az élet minden területén megjelenik: munkában, barátságokban, önértékelésben. Gyakran ők azok, akiket mindenki kihasznál.

ELLE: Mennyire tudatosak a hozzátartozók a saját szerepüket illetően? Felismerik a mintáikat?

Bajzáth Sándor: Többnyire nem. Az esetek nagy részében úgy érkeznek, hogy „gyógyítsam meg” a függőt, gyereket, férjet. Sokszor olyan embert hoznának, aki még nem is akar változni, különösen, ha a használat korai szakaszában van, amikor inkább ad, mint elvesz. Ráadásul a család gyakran tompítja a következményeket: kimenti a munkahelyen, fedezi a hiányzásokat, elsimítja a konfliktusokat.

ELLE: Ami fenntartja a tagadást.

Bajzáth Sándor:  És sokszor egzisztenciális okok is belépnek. Például egy jól kereső, magas státuszú alkoholista férj esetében a feleség saját és a gyerekek megélhetését is kockáztatná, ha nem védené a férj presztízsét. Vidéki közegben ehhez jön a stigma, vallási vagy társadalmi nyomás. Ezek rendkívül nehéz döntési helyzetek.

ELLE: Ilyenkor mivel lehet dolgozni?

Bajzáth Sándor: Apró lépésekkel. Mondjuk erőforrás-feltárással: van-e saját jövedelem, kapcsolati háló, énidő? Mikor volt utoljára színházban, barátokkal? A hozzátartozók gyakran teljesen elszigetelődnek a szégyen és bűntudat miatt. Az első lépés sokszor az, hogy elkezdik lassan visszaépíteni a saját életüket.

ELLE: A felépülés egyik első lépése a probléma kimondása. Ez a hozzátartozóknál is így van?

Bajzáth Sándor: Abszolút. Amikor valaki ki tudja mondani: tele vagyok szégyennel, bűntudattal, dühvel, és változtatni akarok – az már fordulópont. Az is fontos, hogy megengedje magának az ambivalens érzéseket: szerethetem a másikat, miközben dühös vagyok rá, és nem tolerálok tovább bizonyos működéseket.

ELLE: Ez konkrét határhúzásokban jelenik meg?

Bajzáth Sándor: Igen. Például külön programokat szervezek, nem megyek bele ittas helyzetekbe, nem fekszem le részeg partnerrel, külön szobában alszom, ha szükséges. Ha bántalmazás van, segítséget kérek. Ezekhez ma már vannak intézmények, csak sokan nem ismerik őket.

ELLE: Térjünk át a már említett társfüggőségre. Minden hozzátartozó társfüggő?

Bajzáth Sándor: Nem feltétlen, de nagy az átfedés. És fordítva is igaz. Lehet valaki társfüggő párkapcsolat nélkül is. Ez egy működési minta: önfeladás, kontroll, határnélküliség. Ha kapcsolatba kerül, ugyanígy fog működni, csak nehogy elveszítse a másikat. A felépülés kulcsa ebből viszont nem a teljes függetlenség, az egyedüllét választása, hanem az egészséges kapcsolódás. A felépülés a kapcsolatokban látszik: barátságokban, párkapcsolatban, közösségben.

ELLE: Vannak, akik már öndiagnózissal érkeznek?

Bajzáth Sándor: Egyre többen, mert olvasnak, tájékozódnak, felismerik magukat. De ez nem két alkalmas folyamat, hiszen mélyen rögzült mintákról beszélünk, amelyek átírása évek munkája.

ELLE: Mi segít leginkább ebben?

Bajzáth Sándor: Sokat tud segíteni a jó szakember és a csoport vagy a sporstársi közösség. Mind függőknek, mind hozzátartozóknak. Ott hasonló sorsú emberektől tanulnak, hiteles példákon keresztül. Látják, ki hol tart, milyen határokat húzott, mi lett az eredménye. Ezt egy szakember sem tudja ugyanígy átadni. Ez hosszú folyamat, nincs azonnali megváltás. De ha valaki elkezd dolgozni magán, az már rendszerszinten változást indít el, ami a felépülés valódi kezdete.

ELLE: Az addiktológiában sok vita van az absztinencia és a moderáció között. Te hol állsz ebben a kérdésben?

Bajzáth Sándor: Én absztinencia párti vagyok. Fontos különbséget tenni, hogy nem mindenki alkoholista, aki alkoholt iszik, lehet ebben is mértéket tartani, ám hozzám azok jönnek, akik minimum problémásan isznak vagy már végleg elveszítették a kontrollt. Van, aki egy életkrízisben használ maladaptív módon. De akik hozzám kerülnek, többségük már nem lesz szociális ivó. Sokan szeretnének „majd egyszer normálisan inni”, de ez tapasztalataim szerint ritkán működik. Én azt mondom a szerhasználati zavarokkal érkezőknek, hogy lehetőség szerint minél hosszabb időre próbálják ki a józanságot. Tapasztalják meg, milyen alkohol nélkül élni. Aki tartósan józan, rájön, hogy képes teljes életet élni szer nélkül is. Az első korty el nem fogyasztása a legbiztosabb prevenció. Hozzáteszem, az absztinencia ráadásul csak a felépülés nyúlfarknyi része, nem a cél, csak az első lépés a felépülés felé, az igazi munka utána kezdődik. De ez már egy másik történet.