Quantcast

Család

Miért zavar annyira, ha úgy viselkedünk, mint a szüleink?

© Westend61/ Gettyimages

Felnőttként nem ritka, hogy azon kapjuk magunkat: a szüleinktől ismert viselkedési mintákat ismételjük mi is. A néha lehangoló, másszor irritáló jelenségről Florence Beuken családterapeutát kérdezte az ELLE.

Isabelle minden reggel hosszasan kavargatja a kávéját egy kiskanállal, miközben csendben ábrándozik. 47 évesen jött rá, hogy az édesapjától látott szokást ismétli önkéntelenül napról napra. Azóta az ártalmatlan mozdulat hamar felpaprikázza. „Amikor fiatal voltam, gyakran reggeliztem együtt apukámmal, és egyszerűen az idegeimre ment, ahogy egy, két, három percig is eltartott, amíg a cukrot kevergette a kávéjában. Most pedig egyenesen az őrületbe kerget, hogy ugyanazt csinálom, mint annak idején ő!” – vallja be.

Gyerekkorban gyökerező cselekedetek

Isabelle-hez hasonlóan sokan kapják azon magukat, hogy hasonló módon cselekednek, mint a szüleik. Ki az, aki nem lepődött még meg azon, amikor ugyanazok a jól ismert mondatok hagyták el a száját, amiket annak idején az édesanyjától vagy édesapjától hallott annyiszor? Florence Beuken családterapeuta szerint ez egyáltalán nem meglepő. Ezek a viselkedésminták a fiatalkorban kezdődő és az idő múlásával fokozatosan kialakuló átörökítés eredményei. „A gyerek példa alapján tanul. Az értékek és szokások alkotta légkörben él, ami átitatja az egész lényét. Így aztán teljesen normális, ha felnőttként ezekből valamennyit ő is rendszeresen fog végezni, akarva vagy akaratlanul. Ahogy idősödünk, egyre inkább ráébredünk ezekre a hasonlóságokra, egyszerűen azért, mert az idealizált kép helyett objektíven szemléljük a szüleinket. Felismerjük a hibáikat, az apró becsípődéseiket.”

De ha ezek a cselekvések gyerekkorunkban ragadnak ránk, mivel magyarázhatjuk azt, hogy néhányan olyan rokonaik szokásait is felveszik, akiket nem ismertek? A 20 éves Julieta gyakran hallja a családjától, hogy nagyon hasonlít az apai nagyapjára, aki a lány hároméves korában halt meg. „Anyám gyakran mondogatja, hogy ugyanúgy grimaszolok és viselkedem, mint ő. Szeretek bohóckodni, amiben ezek szerint a nagyapámra ütöttem.”

Florence Beuken elképzelhetőnek tartja, hogy Julieta esetében „a családja tudattalanul is azokat a viselkedésformákat értékelte a lánynál, amik az egykori rokonukra emlékeztették őket.” Így közvetetten ugyan, de a fiatal lányt arra biztathatták, hogy egy bizonyos módon viselkedjen, ezzel válthatta ki a számára szükséges reakciókat a családtagokból. „Például egy gyerek hamar megtanulja, hogy segítőkész legyen, ha ezzel elnyerheti a körülötte lévők figyelmét” – magyarázza a terapeuta.

„Valóban igaz, hogy néha rájátszok bizonyos dolgokra, amik a nagypapámra emlékeztetik a családomat, mert hízelgőnek érzem, hogy hozzá hasonlítanak. Az alapján, amiket róla meséltek, nagyszerű ember lehetett” – mondja Julieta.

Vitatható tudatosság

Bár a fiatal lányt meghatja a közte és a nagyapja közötti hasonlóság, azt is bevallja, hogy néha legalább ennyire idegesítőnek is tartja. „Folyton ugyanazokat a megjegyzéseket teszik, ami időnként nagyon zavar, mert el kell ismételnem magamban, hogy én én vagyok, Julieta. Nem a nagypapám vagyok.” Annak felismerése, hogy végső soron mégsem vagyunk annyira egyediek, mint azt szeretnénk, magyarázatképp szolgálhat arra, miért vált ki feszültséget bennünk a szeretteink viselkedésmintáinak utánzása.

És bizony azt is hozzá kell tennünk, hogy Julieta esetével ellentétben amikor a partnerünk vagy egy szerettünk azt mondja, hogy „épp olyan vagy, mint az anyád”, az a legritkább esetben nevezhető bóknak. „A leggyakrabban felmerülő gondolatok között nálam is egyértelműen vezető helyen szerepel az, hogy az édesanyám rossz természetét örököltem” – árulja el Isabelle, majd nevetve hozzáteszi: „És ahogy öregszem, egyre rosszabb a helyzet.”

Florence Beuken szerint ráadásul a korunkhoz fűződő viszonyunk is szorosan kötődik ahhoz, hogy miért érint minket ennyire kellemetlenül a családi mintázatok öröklődése. „Ha nem akarjuk tudatosítani ezeket a hasonlóságokat, annak könnyen lehet az is az oka, hogy saját magunk szüleinkhez való hasonlítgatásával arra emlékeztetjük magunkat, hogy mi is öregszünk, amit nem mindenki tud higgadtan elfogadni” – magyarázza a szakértő.

Változtassuk meg a hozzáállásunkat

Annak érdekében, hogy új perspektívából szemlélhessük a helyzetünket, a pszichoterapeuta azt tanácsolja, vizsgáljuk meg alaposan az elkeseredettségünket. „Fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy azért zavar a hasonlóság, mert nehéz kapcsolatunk volt a szüleinkkel, vagy mert nem tetszik ez a bizonyos viselkedés?” Az első esetben Florence Beuken azt tanácsolja, „kössünk békét velük. Ez lehet egy szimbolikus dolog, nem feltétlenül kell tudomást szerezniük róla. De azzal, hogy igyekszünk objektíven szemlélni őket, azt, hogy kik ők és milyenek voltak, biztosan fogunk találni pozitív dolgokat is, amiket tőlük tanultunk. Ezeknek a pozitív dolgoknak a tudatosításával könnyebb lesz távolságot tartani a haragtól. Egyúttal könnyebb dolgunk lesz elfogadni ezeket és azt mondani magunknak: ’rendben, ezt tőlük örököltem, de azt és azt is, és ez rendben van.”

Amennyiben egyszerűen csak maga az attitűd vagy a szokás idegesít minket, Florence Beuken szerint érdemes utánajárni, mi késztet arra, hogy ennek ellenére is folytassuk azt a szokást. „Minden viselkedésminta mögött meghúzódik valamilyen cél, előfordulhat például, hogy tudat alatt így szeretnénk betölteni valaki helyét a családban. Ha ezt felismerjük, az segít megérteni és elfogadni a viselkedésünket, és csökkenti a frusztrációt. Emellett arra is lehetőséget ad, hogy megváltoztassuk a helyzetet, miközben reagálunk az a mögött álló kiváltó okokra is” – vonja le a tanulságot a terapeuta.

Forrás: ELLE