Ezt jelenti valójában, ha valaki mindig csendben marad, hogy elkerülje a konfliktust

A konfliktus elkerülése elsőre békés megoldásnak tűnhet, de hosszú távon könnyen önfeladáshoz vezethet.
 
 
  
 
 

Vannak emberek, akik szinte azonnal kimondják, ha valami bántja őket, és vannak azok, akik inkább mosolyognak, bólogatnak, elengedik, elhallgatják, majd hosszú ideig emésztik magukat a történtek miatt. Elsőre úgy tűnhet, ez egy békés, alkalmazkodó megoldás, ám a pszichológia szerint a konfliktus állandó kerülése sokszor nem nyugalomból, hanem félelemből fakad.

A csend, és ami mögötte van 

Aki mindig csendben marad, sokszor nem azért teszi, mert tényleg nincs véleménye. Inkább attól fél, hogy ha kimondja, amit érez, elutasítják, megsértődnek rá, elhagyják, vagy egyszerűen „túl soknak” fog tűnni. Ilyenkor a hallgatás egyfajta védekező stratégia lesz: ha nem szólok, nincs vita; ha nincs vita, nem veszítem el a másikat. Csakhogy ez a stratégia nagyon könnyen önfeladásba csúszhat át, mert ha valaki mindig a béke kedvéért hallgat, idővel már nemcsak egy-egy mondatot nyel le, hanem a saját igényeit, határait és érzéseit is.

Sokszor gyerekkorból hozzuk

A konfliktuskerülés gyakran nagyon korán tanult minta. Ha valaki olyan családban nőtt fel, ahol a problémákról nem lehetett beszélni, ahol a vita kiabálással, büntetéssel vagy érzelmi elutasítással járt, könnyen megtanulhatta, hogy a csend biztonságosabb. Ugyanez történhet akkor is, ha valakinek gyerekként nem vették komolyan az érzéseit. Az olyan mondatok, mint a „ne hisztizz”, „ne sírj”, „túlreagálod” vagy „inkább maradj csendben”, azt üzenhetik: amit érzel, az kellemetlen másoknak. Később ebből felnőttként az lesz, hogy az ember már meg sem próbálja kifejezni magát, mert automatikusan arra számít, hogy úgysem lesz helye annak, amit mondana.

Nem ugyanaz, mint kedvesnek lenni

Sokan összekeverik a jóságot az önfeladással. Azt gondolják, akkor jó emberek, ha nem panaszkodnak, mindent megbocsátanak, nem kérnek számon semmit, és mindig elviselik, amit a másik tesz. Csakhogy a kedvesség nem azt jelenti, hogy bármit meg lehet tenni velünk. Fontos tudnod, attól, hogy meghúzod a határaidat, még nem leszel önző. Ha kimondod, ami rosszul esett, az nem támadás, és ha nemet mondasz valamire, az is teljesen rendben van, még akkor is, ha a másik ezt nem így gondolja. Hidd el, az állandó hallgatás nem teremt valódi harmóniát, csak elfedi egy időre a feszültséget. 

A túl sok hallgatás felgyülemlik

A ki nem mondott érzések ugyanis nem tűnnek el. Ott maradnak a testben, a gondolatokban, a kapcsolatban. Egy ideig lehet őket nyomni, de előbb-utóbb utat találnak maguknak: indulatkitörésben, szorongásban, álmatlanságban, állandó feszültségben vagy abban a csendes neheztelésben, amely lassan távolságot épít két ember közé. A pszichológusok szerin a tartós hallgatás az önazonosságra is hatással lehet. Ha valaki mindig azt figyeli, mit várnak tőle mások, egy idő után nehezebb lesz megmondania, ő maga mit akar. A kapcsolatai pedig kiegyensúlyozatlanná válhatnak: az egyik fél alkalmazkodik, a másik dönt, és közben a kimondatlan sérelmek csak gyűlnek.

Meg lehet tanulni máshogy működni

A jó hír az, hogy ez nem velünk született sors, hanem tanult minta, éppen ezért változtatható is. Persze nem könnyű, de kezdd például azzal, hogy nem mondasz azonnal igent valamire, hanem mersz időt kérni. Nem kell rögtön nagy konfrontációkkal kezdeni, elég kis lépésekben megtanulni, hogy a saját hangodnak is van helye. Ha pedig a hallgatás mögött erős szorongás, régi trauma vagy nagyon mély önértékelési probléma áll, érdemes szakember segítségét kérni.

(via)