Önbizalom a koronavírus idején

Selejtezzünk és kezdjünk el építkezni!

A home office első napjaiban elkezdtem racionálisabban goldolkodni. Elővettem a szervezőképességemet, otthon a legjobb tudomásom szerint beüzemeltem az összes technikai eszközt, az emberekkel egész nap virtuálisan tartottam a kapcsolatot, hogy gördülékenyen menjen a munka.

Azután a szabad percekben a gondolataim mélyére ástam, sorra vettem az életem történéseit, a magánjellegű eseményeket, a múlt év veszteségeit. Felidéztem, hogyan viselkedtem akkor, amikor apukám hónapról-hónapra gyengébb lett, hogyan mutattam erőt neki, hogy ne féljen, mert én itt vagyok és segítek abban, hogy az elviselhetetlen elviselhető legyen. Ezekben a nehéz helyzetekben a szomorúságot felváltotta a jó érzés, képes voltam hegyeket megmozgatni, újra irányítója lettem az életemnek, amit már akkor is megtapasztaltam, amikor a gyermekeim kicsik voltak és az óvoda, az iskola és a munkahely elvárásainak egyszerre próbáltam megfelelni.

Időben ugrok egy kicsit, mert el kell mondanom, hogy mit gondoltam tizenéves koromban magamról. Természetesen az önmegvalósítás terén nagyszabású álmaim voltak, mint mindenki, én is túlzásokba estem. De jó volt ezekben a túlzásokban kalandozni, korlátok nélkül gondolkodni, a fellegekben járni! Az álmok között azonban egyáltalán nem szerepelt az, hogy férjhez megyek, gyerekeim lesznek, mert számomra ezek óriási feladatoknak tűntek. Azt hittem, hogy képtelen lennék végigcsinálni azt, amit a szüleim megtettek. Például nem tudnék felelősséget vállalni másokért. Az önbizalomhiányom sok esetben visszatartott, de ugyanakkor több mindenre kényszerített is. Világossá vált számomra, hogy képes vagyok néha arra, amit nem tudok elképzelni.

Az önbizalomhiány az én hajtóerőm minden nap. Folyton bizonyítanom kell, elsősorban magamnak, ezért több energiát fektetek a dolgokba, mint amennyi feltétlenül szükséges. A teljesítés után viszont mindig jön egy kis elégedettség, mert azt gondolom, hogy talán megtettem azt, ami tőlem tellett. Én ebből építkezem.

Abból növekedem, hogy amikor úgy érzem, nem ciki, akkor sírok, és amikor ciki, akkor is sírok. Remeg a hangom, ha feszült a helyzet és beszélnem kell, mert zsong a fejem a gondolataimtól. Így volt ez a tanulmányaim alatt is, amikor vizsgáznom kellett, pedig beszédtechnika órákra is jártam. (Csak érdekességképpen hozzáteszem, hogy volt egy tanárom, aki ennek ellenére előadóművésznek szánt. Hát így elég nehéz lett volna.) Sokat gyakoroltam, hogyan legyek hűvös, kimért, csak a lényegre szorítkozó, az érzelmeket mellőző ember, aki sosem bán meg semmit. Ma is többször érzem azt, hogy valamit nem úgy kellett volna mondanom, viszont csak nagyon ritkán érzem azt, hogy nem aszerint kellett volna cselekednem, mint ahogy tettem. Az érzelmek folyton viaskodnak bennem az értelemmel. Szóval így működöm én.

Ahogy számot vetettem önmagammal, hihetetlen energiát kaptam az önvizsgálatból. Erőt kaptam ahhoz, hogy újra alkalmazkodjak az ismeretlenhez, hogy a napok hasznosan teljenek.

Most arra fókuszálok, hogy ez az év ne csak elmúljon az életemből, hanem a végén esetleg büszke legyek magamra, mert valami olyat tettem, ami erősíti az önbizalmamat. Nem arra az önbizalomra gondolok, ami szerintem sok esetben egyenlő a nagyképűséggel, amikor valaki a külvilág felé bizonyítja, hogy milyen nagyszerű, mennyire jól menedzseli magát, mert ennek most aztán nincs itt a helye. Én olyan önbizalomra szeretnék szert tenni, ami abban segít, hogy újjáépítsem magam, hogy a korábbi elképzeléseimet az adott helyzetnek megfelelően alakítsam. Olyan álmokat, terveket szeretnék futtatni az agyamban, amelyek eredményeként úgy érzem majd, hogy sok jót és szépséget, szívet melengető élményt, kapcsolatot kaptam. Hogy értelme volt mindannak, amit most ebben a helyzetben teszek.

Ha egyáltalán adhatok tanácsot, akkor azt mondanám mindenkinek, hogy selejtezzen, majd kezdjen el építkezni, és teremtse meg újra önmagát. Tudatosítsa azokat a tulajdonságait, képességeit, amelyek eddig is az erősségei voltak, és vigye tovább őket az új célok elérése érdekében. A jelenlegi időszakban szerzett tapasztalatokat pedig tekintse hasznosnak, és bízzon magában!

Én nem fogom elfelejteni a gyengeségeimet sem, mert azok a mai napig megvannak, és hozzám tartoznak. Az életemben sokszor pont a gyengeségeim repítettek tovább. Szeretnék még szárnyalni, és másokon is azt látni, hogy egy újabb, sikeres úton haladnak tovább.

Fejes Éva