Mi rejlik a határtalan önfeláldozás mögött?

A parentifikáció, vagyis a Terézanyu szindróma

---

„A lelkem is kiteszem értetek” mondat a „terézkedés” esszenciája. Ezek az emberek ugyanis másokért élnek, és akkor is segítenek, ha nem kérjük, de még akkor is, ha ők maguk belerokkannak ebbe. Honnan jön hát ez a nagy önzetlenség?

Ha arra vagyunk kíváncsiak, miből lesz a Terézanyu, meg kell néznünk, mit kaptak ezek az emberek gyerekként. Nos, két szóban válaszolva: túlzott felelősséget. A kis Terik már 5-6 évesen olyan feladatokat látnak el, ami felnőtt dolga volna, például ők nevelik kisebb testvérüket, vagy ápolják beteg apjukat. A jeles családterapeuta, Böszörményi-Nagy Iván szavaival saját szülőjük szülőjévé válnak, vagyis parentifikálódnak. Mindig ez történik válás esetén a legidősebb testvérrel, ám a folyamat nem minden esetben káros! „Inkább anyu kosarát cipelje a gyerek, ne a lelki terhét” – mondta a szerző. Vagyis az egyszülős családokban természetes, hogy komolyabb feladat hárul a legnagyobbra, de ha a hétköznapi teendőkben segít, és ezért kellő dicséretet kap, akkor érettebb személyiség válik belőle, mint átlagos kortársaiból.

Sajnos azonban nem ritka, hogy a nagylány, vagy nagyfiú lelki szemetesládává változik, és minden erejével azon lesz, hogy osztozzon imádott szülője nehézségein. Ezáltal túlterhelődik, és nem jut ideje arra, hogy gyerek maradjon. Felnőve azután ugyanezt a sémát ismétli: mindenkivel törődik, csak önmagával nem. Ettől egyre boldogtalanabb és erőtlenebb lesz, mert a „terézkedés” bizony fárasztó elfoglaltság. Ahogy Rácz Zsuzsától tudjuk, Terézanyut – vagy Terézaput – nem könnyű megállítani, de a sok dicséret, elismerés és egy rendszerszemléletű terápia általában elég hozzá.

Mayer Máté pszichológus