Kérdezd meg az anyukádat! - Családi történetek divatja

Te tudod, mit szeretett és mit utált kislányként?

Lóg az íróasztalom fölött a falon egy régi fénykép, ami az anyukámat és a nővérét ábrázolja gyerek­korukban, két tündér cuki, ártatlan tekintetű kislányt. Az anyukám egyéves lehet, csipkés, horgolt fehér ruhácskát hord, a lábán fehér zoknit és fekete betétes fehér lakkcipőt, kerek kis arcán bizonytalan kifejezéssel néz a lencsébe. A négy-öt év körüli nagynéném virágmintás fehér nyári ruhában, hímzett mellényben üldögél valami kockás pléddel letakart padon, védelmező mozdulattal öleli át a kishúgát, a hajában oldalt megkötött, óriási masli fityeg. A dátum 1939, még senki nem sejti, milyen tragédiákat hoznak majd az elkövetkezendő évek, nekik is, másoknak is.

A fotó csak nemrégiben került a birtokomba, amikor az anyukám az egyik lomtalanítási rohamában ki akarta dobni. Szerencsére időben lecsaptam rá, és hazaérve azonnal felraktam a falra. Azóta az asztalnál ülve időről időre felnézek rá, és eltöprengek, vajon mi járhatott a lányok fejében, miközben modellt ültek Roth Béla utódának, bizonyos Demeternek a szarvasi műtermében. A képre ugyanis érdekes módon nagyjából akkor találtam rá, amikor a kezembe került a holland Elma van Vliet magyarul Anya, kérlek, meséld el nekem! címmel megjelent könyve. Az eredetileg telekommunikációs vezetőként dolgozó szerző édesanyjánál, Margreethnél 2001-ben műtéttel sem gyógyítható rákot diagnosztizáltak, és Elma ekkor eszmélt rá, milyen rengeteg mindent nem tud az anyukájáról. Nem tudja, mit szeretett és mit utált kislányként, miről álmodozott kamaszként, mivel töltötte a szabadidejét, mielőtt férjhez ment és gyereket szült volna, és főleg nem tudta, hogyan készül az a csirkeleves, amelyhez hasonlót senki más nem tud főzni a családban. Elkezdett összeszedni egy sor, az anyukájának felteendő kérdést, és egyszer csak azon kapta magát, hogy a kérdések fejezetekké, a fejezetek pedig könyvvé formálódtak.

„Amint elkezdtem írni, sorjázni kezdtek a kérdések, és rájöttem, korábban ha beszélgettünk, az kizárólag rólam szólt, nem róla” – árulta el a szerző

a The Guardian című brit lapnak. A felmerült témák az élet számtalan területét átfogták, Margreeth gyerek- és kamaszkorától a hobbijain át az anyává válásig. Elma tudni akarta, milyenek voltak a nagyszülei, szigorúak-e, vagy megengedők, milyen tinédzser vált az édesanyjából, engedelmes vagy lázadó, és hogyan változott meg az élete, amikor megszülettek a gyerekei. Ebből lett az Anya, kérlek, meséld el nekem!, amely hagyományos értelemben véve nem annyira könyv, mint inkább irányított napló, ahol a kérdések üres lapokon sorakoznak, hogy mindenki maga tudja kitölteni a gyerekei számára.

Az első, 2004-es kiadás első példányát Elma édesanyja kapta, majd 2016-ban megjelent az újradizájnolt változat, és akkor az eladások szárnyalni kezdtek. A kötetből eddig több mint egymillió példány kelt el Hollandiában, Németországban és Dániában, ez utóbbi országban minden tizedik háztartásban található belőle egy darab.

A szerző jó érzékkel fedezett fel valamit, ami benne van a levegőben: a személyes történetek semmivé válását. Ahogyan fogalmazott, a modern idők nem kedveznek a családi emlékek elmesélésének, ezzel pedig elsodródunk nemcsak a családunktól, hanem önmagunktól is. „Az idők nagyon gyorsan változtak az utóbbi néhány évben. A napjaink zaklatottá és zsúfolttá váltak, mindnyájan az életünk értelmét keressük, célokat akarunk elérni, és a kezünkben tartani a gyeplőt. Számomra azonban a dolog roppant egyszerű: az tesz boldoggá, ha kapcsolódni tudsz önmagadhoz, és ez azt jelenti, hogy kapcsolódsz a szüleidhez és a nagyszüleidhez. Manapság egy csomó történet elvész, mert nem osztjuk meg másokkal. Képeink vannak, nem sztorijaink. Tények, háttér nélkül. Fontos és csodálatos érzés megérteni, honnan jöttünk, de mostanra elfelejtettük, hogyan ápoljuk a kapcsolatainkat és adjuk tovább a történeteinket.”

És valóban: mostanában ha valakit arról faggatnak egy interjúban, mit kellett volna megkérdeznie a szüleitől, azonnal sorolni kezdi a témákat, és csak nagyon kevesen válaszolják azt, hogy ó, mi otthon mindig mindent megbeszéltünk. Nyilván az sem véletlen, hogy most készült el a Nagyi projekt című film, amiben három fiatalember faggatja a múltról a nagymamáját, és hogy most kapták feladatul az Alternatív Közgazdasági Gimnázium diákjai, félévi dolgozatként írják meg a családjuk történetét. Az unokahúgom, aki történetesen az AKG hallgatója, hónapokon át nyüstölte a nagyszüleit régi történetekért, és hónapokon át azzal hárított el minden nemszeretem programra szóló invitálást, hogy „de hát nekem családtöri-dolgozatot kell írnom!”.

A végeredmény egyszerre lett érdekes, megható, és néhol kimondottan vicces, amikor a nyolcvan-száz évvel ezelőtti eseményeket egy mai tizenhat éves szemszögéből látjuk. Az egyik üknagymamáról például kiderült, hogy viszonyt kezdeményezett egy másik férfival, emiatt a férje elvált tőle, „pedig akkoriban ez nem volt valami jellemző”, fűzte hozzá az ifjú szerző.

Egy másik ükanya 1910-ben Erdélybe költözött, mire is az unokahúgom megállapította, „milyen problémás lehetett a határon túlra bumlizni, de aztán eszembe jutott, hogy akkor ez a terület még bőven Magyarországhoz tartozott, így vízumokkal és hasonló formaságokkal nem kellett törődniük”.

Az egyik dédanya (amúgy az én nagymamám) jó tanuló volt, kizárólag harmadik polgáriban kapott elégségest, rajzból. „Persze ez még nem a megbukás, mindenesetre most már legalább tudom, kitől örököltem a csekély mértékű rajztehetségemet”, kommentálta az információt a szerző.

Az adatszolgáltató nagyszülők olyan sztorikat bányásztak elő, amikről korábban még én sem hallottam. Az anyukám például elmesélte, gyerekkorában volt egy Singer varrógépük (erre még én is emlékszem, az én időmben

a konyhában állt, szerettem turkálni a fiókjában a tarka cérnaspulnik között), és nagyon utálta, hogy hétvégenként olajos ronggyal neki kellett megpucolnia a gép díszes öntöttvas lábának cirádáit. Ez az emlék szépen rímel az én egyik gyerekkori élményemre: én meg azt gyűlöltem, hogy három-négy éves koromban (ugyan nem a szüleim, hanem a rám vigyázó néni utasítására) kisseprűvel kellett kiegyenesítenem a nagyszobában a szőnyegrojtokat. Ugyanolyan bosszantó és fölösleges feladat mindkettő. Ilyen tapasztalatokat a mai gyerekek aligha fognak szerezni, mert, mint nagymama szemrehányóan rámutatott diktafont kezelő unokájának, „ti már semmit nem segítetek otthon!”.

További párhuzamosságot fedeztem fel, amikor az anyukám felidézte,

19 évesen, az első munkahelyét jelentő általános iskolában egyszer megkérdezte tőle egy látogató: „Kislány, hol a többi nyolcadikos?” Mire a nagyjából negyvenöt kilós anyukám teljes, százhatvanegy-két centis magasságában kihúzta magát, és közölte: „Nem tudom, mert itt csak mi vagyunk, tanárok!” Én pedig épp a Nyugati előtt gyalogoltam, a hátamon hátizsák, a hajam lófarokban, a hasamon kenguruban a néhány hónapos lányom, amikor megszólított egy ismeretlen néni: „Kislány, nagyon felelőtlen dolog volt ám ilyen fiatalon szülni!” Annyira megdöbbentem, hogy nem elküldtem melegebb égtájakra, elvégre mi köze hozzá, hanem magyarázkodni kezdtem: „De hát én 29 éves vagyok!”

„Az anyák és a lányok gyakran ítélkezve fordulnak egymás felé – fogalmazott Elma van Vliet. – Nekem is megvolt a véleményem az édesanyám néhány döntéséről. Amikor azonban önmagáról írt a könyvben, sokkal többet kezdtem megérteni a választásairól és a lehetőségeiről. Ennek köszönhetően megszabadultam attól, hogy ítélkezzem fölötte, és elfogadtam őt olyannak, amilyen.” A holland szerző könyvét néhány anyának több évbe tellett kitöltenie, mások egyetlen hétvége alatt végeztek. Akadtak, akiknek olyan sok mondanivalójuk volt, hogy pluszlapokat fűztek hozzá, fotókat, újságpapír-kivágásokat ragasztottak bele. Egy nő az édesanyjának vitte be a kórházba, és az, hogy a betegágya mellett közösen írtak bele, felidézte bennük a régi szép időket. Egy másik asszony csak az édesanyja halála után fedezte fel, az anyukája arra szánta az élete utolsó időszakát, hogy titokban válaszoljon a könyv kérdéseire, és emlékül hagyja a lányára. „Mihelyt a könyvemet kiveszik a csomagolópapírból, az én nevem eltűnik róla – mondja a szerző. – Attól kezdve azé lesz, aki kitölti.”

A nagy nemzetközi sikeren felbuzdulva Elma otthagyta a régi állását, előadásokat tart a témáról, és egész sorozattá bővítette a kitölthető naplókat. Az eredeti mellett ma már létezik a könyv apáknak, nagymamáknak, nagyapáknak, fiúknak, lányoknak, barátoknak, barátnőknek, családoknak, testvéreknek szóló változatban, de a saját élményeinkről is vezethetünk ilyen emléknaplót. Mindezekből a kiadványokból további kétmillió példányt adtak el világszerte, a legnépszerűbb azonban továbbra is az Anya, kérlek, meséld el nekem!. „Amikor elkezdtem rajta dolgozni, az egyetlen célom az volt, hogy írjak egy könyvet az édesanyámnak, mert rengeteg kérdésem felmerült, amit soha nem tettem fel neki. Nem hittem, hogy ilyen hihetetlen utazásra visz majd” – árulta el Elma, akinek az anyukája túlélte a gyógyíthatatlannak minősített betegséget, és csak tavaly hunyt el. A hihetetlen utazásra mi is elindulhatunk, hogy a kezünkben tartsuk a saját családunk teljesen egyedi és személyes történetét, amíg még élnek körülöttünk azok, akik elmesélhetik.

Mörk Leonóra