Miért érzed magad kellemetlenül, amikor valaki dicsér? A pszichológia szerint ez áll mögötte

Nem mindenki érzi magát boldognak a bókoktól. 

Van, aki imádja, ha megdicsérik, és van, aki legszívesebben eltűnne a föld színéről, amikor valaki azt mondja neki, hogy jól néz ki, ügyes volt, vagy egyszerűen csak büszke rá. Az első reakciónk ilyenkor sokszor egy zavart mosoly, egy gyors „ugyan, semmiség volt”, esetleg azonnal elkezdjük sorolni, mi nem sikerült olyan jól.

Pedig a dicséret elvileg jó dolog. Miért érezzük mégis néha kellemetlenül magunkat tőle?

Nem illik bele a képbe

A válasz sokszor abban rejlik, hogyan látjuk saját magunkat. Ha például hajlamosak vagyunk szigorúan megítélni magunkat, egy dicséret könnyen ütközhet azzal, amit magunkról gondolunk. Ha valaki azt mondja, hogy fantasztikus volt a munkánk, miközben mi egész este azon rágódtunk, mi mindent rontottunk el, nehéz egyszerűen elfogadni a bókot. Ilyenkor ki akarja elhinni, hogy tényleg jól csinált valamit? 

Ebben az esetben jön a jól ismert: „Á, azért nem volt olyan jó.” Ahelyett, hogy elhinnénk a másiknak, inkább megpróbáljuk helyreállítani a fejünkben megszokott képet magunkról. A valóság azonban az, hogy általában ilyenkor mi tévedünk. 

A maximalizmus sem segít a helyzeten

A perfekcionisták számára egy dicséret akár újabb nyomást is jelenthet. Ha valaki azt mondja, hogy nagyon jól teljesítettünk, rögtön megjelenhet a következő gondolat: „És legközelebb is ez lesz az elvárás felém?” A tökéletességre törekvés könnyen egy olyan végtelen körforgássá válhat, amelyben mindig van még mit javítani. Így a dicséret nem megérkezést jelent, hanem egy újabb mércét, amitől félünk, hogy egyszer majd nem tudunk megugrani, akkor pedig nagyot csalódhatunk. 

Talán nem kellene rögtön visszautasítani

Persze nem arról van szó, hogy minden bókot gondolkodás nélkül el kell hinnünk. De ha valaki őszintén mond valami kedveset, talán nem kell azonnal megmagyaráznunk, miért nincs igaza. Lehet, hogy tényleg jól áll rajtunk az a ruha. Lehet, hogy tényleg ügyesen oldottunk meg egy helyzetet. És az is lehet, hogy valaki olyan jót lát bennünk, amit mi éppen nem veszünk észre. Ilyenkor lehet az, hogy egy kicsit mégis jó ötlet lehet büszkének lennünk. 

Pont ezekért a dolgokért érdemes legközelebb megállni egy pillanatra, mielőtt jön a reflexből odavetett „ugyan már”. Nem kell egyből megszeretnünk magunkat, és azt sem kell gondolnunk, hogy tökéletesek vagyunk. Néha elég annyi, hogy nem vitatkozunk a dicsérettel. Csak annyit mondunk: „Köszönöm.” És hagyjuk, hogy egy kicsit jól essen az, ha valaki pozitívan lát minket. 

Via