A szépség a fájdalomban rejlik – Richard Avedon fantasztikus élete

Richard Avedon divatfotós neve fogalom, ő maga pedig legenda – évtizedeken át formálta a szépségről és eleganciáról alkotott képünket. Nem meglepő, hogy filmet szenteltek neki, annál is inkább, mert aki egész életében kamera mögé bújik, az valójában sosem hagyja magát teljesen megismerni, csak a tökéletesen komponált képein keresztül. Egy másik filmes (vagyis kamera mögé bújt ember) kell ahhoz, hogy ő maga is reflektorfénybe kerüljön.

Ron Howard dokumentumfilmjét – amely bemutatja Richard Avedon életművét és azt, ami mögötte van – a cannes-i filmfesztiválon mutatták be.

A kamera mögött meghúzódó fájdalom

Richard Avedon nevének hallatán előbb ugrik be Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Andy Warhol, Lauren Hutton vagy a Reagan-házaspár arca – pontosabban a róluk készített felvételek –, mint Avedon maga, hiszen a portréi tették őt világhíressé. És szinte mindenki a kamerája elé állt, aki számított a XX. századi populáris kultúrában, mert valami olyat hozott ki a sztárokból és modellekből, amit senki más nem tudott. Hogy hogyan és mitől? Ron Howard erre próbálja megtalálni a választ. 

És tulajdonképpen sikerül is neki. Az mindenesetre biztos, hogy a csíráját ugyanott kell keresni, ahol a legtöbb művésznél: a gyerekkori sérüléseknél. Richard Avedon kereskedőcsaládba született, az apjának az 5th Avenue-n (vagyis New York legelőkelőbb utcájában) volt ruhaüzlete, így a fia hamar megismerkedett a divatmagazinok világával (mindig ki volt téve az üzletben néhány). De hamar megtanulta azt is, mit jelent a siker és a kudarc, a fent és lent váltakozása, ugyanis a nagy gazdasági világválság idején a család elveszítette az üzletét, és ezzel együtt mindenét. Az ambíció és a jó ízlés így ültette el a magvait benne, de kellett még valami, hogy aztán kivételes tehetséggé váljon. Fiúk esetében ez gyakran az apjuknak való bizonyítási vágy, ami Avedonnál sem volt másképp. A kis Richard nem volt sem elég okos, sem elég sportos az apja elvárásainak, aki emiatt csalódott volt.

Ahogy a film elején elhangzik: se nem tudott jól írni, se nem volt elég éles eszű (a gondolkodása mindig is csapongó és ösztönös volt), viszont olyan szemet adott neki a sors, amivel mindenkinél jobban látott. Meglátta azt is, mekkora kontraszt feszül a családja kifelé sugárzott képe és valós élete között, és nem értette, miért mosolyognak az összes fotón, ha egyszer ritkán boldogok. És miért kerítenek mindig egy kutyát a képbe, holott nem is volt sajátjuk?! Gyönyörűnek tartott nővére szenvedését is mélyen átérezte (később pszichiátriai kezelésre is szorult, ott is halt meg), és azt is, milyen plusz terhet rakott rá, hogy szépnek tartják, ezért istenítik. Ezek az élmények lettek Avedon látásmódjának pillérei.

Valós emberi arcok 

Korán felfedezte, hogy ő a kamerán keresztül is az emberek belső lényegét akarja kutatni. Nem tágított ettől élete végéig, csak különböző módokon keresgélt. Kezdetben – közvetlenül a II. világháború után – azzal tört ki a keretekből, hogy megmozgatta az addig merev pózokba kényszerített modelleket, és életszerű vagy épp meglepő helyzetekbe rakta őket, aztán hosszú időre fehér háttér elé ültette az alanyait, hogy az arcukon a szabálytalant, a hibát, a múlt nyomait, vagyis az emberit fürkéssze. Ő hozta divatba a fehér hátteret, mert – ahogy a filmben fogalmaz – így kerül leginkább fókuszba az emberi arc térképe, és ezt a laboratóriumi portréstílust élete végéig megőrizte. Amikor előtte állt a modell, sosem bújt a kamera mögé, hanem inkább a lencse mellé állt, onnan beszélgetett vele (hogy megteremtse velük a személyes kapcsolatot), aztán váratlan pillanatokban megnyomta az exponáló gombot, de nem kért a pózokból, és nem is kattintgatott eszeveszettül, ahogy más fotósok. Ezt például Isabella Rossellini meséli róla a filmben, akit egész fiatal korától fényképezett, de már az édesanyját, Ingrid Bergmant is lekapta.

Volt, hogy egy hatnapos fotózáson négy napig csak „lógott”, hogy megismerkedjen a modelljével, hogy feloldódjanak egymás mellett, és belakják a kiszemelt környezetet, aztán az utolsó pillanatban megcsinálta a tökéletes sorozatot. Ezt meg Lauren Hutton, a ’70-es évek szupermodellje idézi fel, mert jól mutatja, mennyire fontos volt számára a valódi figyelem, kapcsolat és jelenlét. Minden egyes munkájánál az volt a célja, hogy a másik ember teljesen ellazuljon és megnyíljon előtte, és hogy a kitárulkozás természetesen jöjjön létre. Marilyn Monroe például napokon át játszotta neki a tőle megszokott erotikus szerepet, majd amikor belefáradt, leengedett, és ott állt előtte pőrén, maszk nélkül – ebből lett a cikk elején látható emblematikus kép. Charlie Chaplin viszont – már idősen – épp ellenkezőleg: egy olyan pózzal lepte meg, ami fricskát mutatott a saját tekintélyének, de Amerikának is, amely akkor éppen üldözte a politikai nézetei miatt. Ördögszarvakat formált a kezével, és úgy vigyorgott kajánul Avedon kamerájába.

De számos ikonikus felvételt és azok háttértörténetét ismerjük meg a filmből, és ezeken keresztül tényleg kirajzolódik, ki volt Richard Avedon valójában. Mert hiszen azt mutatta meg a képeivel, ami őt érdekelte a világban, vagy amit ő látott szépnek. És ez minden esetben valami rejtett fájdalommal volt összefüggésben. Ahogy sok művész esetében, ennek nagy ára volt, mégpedig a magánélete. Első felesége elhagyta, a második pedig ugyanúgy depressziós lett, ahogy a nővére. Bár egész gyerekkorában attól szenvedett, hogy nem tudott közel kerülni az apjához, de végül ő maga sem lett jó apja a fiának: a hét minden napján dolgozott, és a műtermében lakott. Csak a munkán keresztül tudott másokhoz kapcsolódni, mert a tehetsége és a siker foglya lett. Évtizedeken át bérelt helye volt a legnagyobb divatlapok címlapjain, de ez sem volt elég. Kivívta, hogy a divatfotói művészi rangra emelkedjenek, és a kiállításain olyan politikai kérdésekben is állást foglalhasson, mint a feketék jogai vagy a vietnámi háború értelmetlensége.

A fájdalmas valóság nyomában 

Amikor érezte, hogy a népszerűség által kezd elszakadni a valóságtól, drasztikus lépésre szánta el magát: kilépett a New York-i elit kényelmes buborékjából, és a délnyugati államok munkásai közé ment, hogy a kemény, hétköznapi életet fényképezze, cserzett arcokat, a munkától deformálódott kezeket, a rabszolgasors örökségét. Itt érte a halál 2004-ben, 81 évesen, gyakorlatilag munka közben.

Ron Howard (A remény bajnoka, Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód-trilógia) filmje egy nyughatatlan, örökké kereső embert mutatott meg, aki – miután felépített egy egész életművet, és nyomot hagyott nemcsak a divat történetében, a portréfotózásban, de a művészetben is – élete végén az édesapjával is rendezni tudta a viszonyát, így be tudta gyógyítani a gyerekkori sebeket. Így a munkássága korántsem a csillogásról szólt elsősorban, hanem a szeretethiányról és annak feloldásáról – még ha az utóbbi már nem is feltétlenül a kamera előtt történik.