Palvin Barbi terhességén is túl – Cannes-ból jelentjük

A sztárok elbújnak, a civilek sztárnak álcázzák magukat – az idei cannes-i filmfesztivál is egy párhuzamos univerzumban zajlik, ahol a valóság nem az utcán, hanem csak a sötét termekben bukkan fel, a világ filmtermésének legjavában, miközben a vörös szőnyegen extrém harc folyik a figyelemért. Gyárfás Dorka idén is belevetette magát a forgatagba, és elmeséli, mit látott.

Miért gondolja mindenki, hogy sztárnak lenni jó? Egyszer el kéne jönniük Cannes-ba, és megértenék, mennyire nehéz élet – gondolom, miközben átverekedem magam a Croisette luxusszállodái, a Carlton és a Marriott előtt, ahol egész nap izgatott tömeg várakozik arra, hátha kilép a bejáraton egy híresség, és megpillanthatják egy másodpercre, míg beül a fekete csúcskategóriás autó sötétített ablakai mögé.

Párszáz méterrel arrébb, ahogy a Fesztiválpalota elé érek – ahol a filmek premierjét tartják a vörös szőnyeges felvonulásokkal – már nemcsak elszánt rajongókkal találkozom, akik egész nap a kordon mögött várakoznak (tényleg képesek rá), és esernyővel védik magukat a tűző naptól, hanem olyanokkal is, akik már sztárnak képzelik magukat.

Fake it till you make it

– tartja a mondás, aminek szellemében felveszik a csillogó estélyi ruhájukat (reggel tízkor), fotóst szerződtetnek, és a már unásig ismert pózokban illegetik magukat. Pedig itt a legnehezebb kitűnni, esküszöm. Itt, Cannes-ban, ahol mindenki a legjobb arcát mutatja, a legszebb ruhájában, a legprofibb sminkben és frizurában, a legdrágább étterem teraszán – esetleg először terhesen. Ahol mindenki sztár lehet egy kicsit, és persze mégsem, mert az igazi sztárok azért jönnek, mert hívták őket, és mert büszkék az új munkájukra: filmekre, amiket itt mutatnak be először a világon. És ez túlmutat a hírnevükön, pontosabban: a hírnevüket csak szolgálatba állítják miatta.

A világsztárok, akik menekülnek a reflektorfény elől

Tegnap találkoztam egy sztárral közvetlen közelről: a franciák nemzetközi hírű színésznőjével, Lea Seydoux-val (aki még James Bondnál is duplázott, és ide is két filmmel érkezett a versenyprogramba) – hát ő olyan szégyenlős volt, hogy egyáltalán nem engedte magát lefotózni. Interjút is úgy adott, hogy a hangját alig lehetett hallani, a kezét a szája elé tartotta, és amikor egy kolléga azt kérdezte tőle, hogy-hogy nem vetkőzte le a szemérmességét ennyi év után, amit a nyilvánosság előtt töltött, azt válaszolta: mert így őrzi a gyermeki énjét. És vigyáz rá. Az nem eladó és nem köztulajdon.

A franciák másik világsztárja, Marion Cotillard is hasonlóan tartózkodó volt a sajtóval és a rajongókkal, és ő sem mutogatja magát szívesen, pedig egy olyan filmet kísért el, ami egész biztosan fontos helyet foglal el a pályáján... és a szívében. Nemcsak azért, mert annyira komplex, többrétegű karaktert alakít a Karmában, amiben a színészi tehetsége minden árnyalatát meg tudja mutatni (egy szektából elszökött anyát, aki azért tér vissza a közösségbe, hogy végleg leszámoljon az elnyomással és a kegyetlen vezetővel), hanem mert azt a filmet neki írták és készítették, méghozzá a volt férje, Guillaume Canet, akivel épp a Karma készülése idején ment tönkre a házasságuk.

Egy válás után is együtt ünnepelnek

Fura és kicsit zavarba ejtő helyzet: a volt férj (maga is elismert színész és rendező) büszkén nyilatkozza, hogy a filmet Cotillardnak írta, hogy a tehetségéhez méltó feladathoz segítse, még a kamaszfiukat is magukkal viszik a premierre, aki most lép először a nyilvánosság elé, de se a sajtótájékoztatón, se az interjúkban nem firtatja senki, hogy ez volt-e az utolsó szeg a kapcsolatuk koporsójában. Látszik rajtuk, hogy itt a határ, amit már nem lehet átlépni. Ez már nem tartozik ránk, kíváncsi szemekre. Tekintsünk rájuk inkább elismerően, hogy 18 együtt töltött év után és egy válás után is még mindig közös filmet készítenek – nem is akármilyet –, és összefogva ünneplik a premierjét.

A Karma megállná a helyét a hollywoodi thrillerek sorában is, csak azoknál sokkal mélyebb és emberibb. Kicsit a mi legsikeresebb thrillerünkre, az Itt érzem magam otthonra hasonlít, csak nagyszabásúbb környezetben. Egyéni szinten az öntudatra ébredés, a bosszú és az anyaság mindent elsöprő erejének története, társadalmi szinten az autokratikus rendszerek elleni fellépésre, az erőszak megfékezésére, a hazugságok lebontására és az egyéni felelősségvállalásra buzdít. Mert néha igenis egy fecske csinál nyarat.

Idén végre nem a celebekről szól Cannes

De térjünk vissza a sztárokhoz, akik idén csak visszafogottan vannak jelen Cannes-ban. A korábbi évek gyakorlatával ellentétben ugyanis a hollywoodi blockbustereket távol tartják a fesztiváltól, és Amerikából is csak a művészileg izgalmas, kisebb költségvetésű filmeket hívták meg. Például a Paper Tigert, ami a ’80-as évek New York-i feelingjét idézi meg egy családi drámával, amit a rendező saját családja ihletett, állítólag. Egy átlagos, középosztálybeli famíliáról van szó, amelyben a nagybácsi (Adam Driver alakításában) többet akar az élettől, ezért nem fél az orosz maffiával sem közös üzletbe fogni. A hübrisz azonban ezen a szinten sem kifizetődő, ahogy már a film elején kiírt mottó is sugallja.

James Gray rendező azt mondta a premieren – ahol őt is percekig tartó álló ovációval köszöntötték, mint szinte mindenkit –, hogy ugyan hatodszorra vesz részt a fesztiválon, de most kezdi igazán értékelni. A hatalmas ünneplés közepette meg is próbálta megosztani az örömét a film női főszereplőjével, Scarlett Johanssonnal, aki nem volt jelen, ezért felhívta FaceTime-on, de Johansson – aki egyébként tavaly a saját rendezői munkájával járt itt – épp forgatáson volt, nem tudta felvenni. Ebből is hír lett.

A színészekből lett rendezők viszont továbbra is szívesen látott vendégek Cannes-ban: tavaly Johansson mellett Harris Dickinson és Kristen Stewart debütált itt ebben az új szerepben, idén pedig Andy Garcia és John Travolta, illetve a franciák közül Guillaume Canet mellett Daniel Auteuil is, csak ők már nem kezdők a kamera mögött. Travoltát gyorsan megkínálták egy életműdíjjal is, ha már itt volt, mert az idei valódi életműdíjas, Barbra Streisand viszont az utolsó pillanatban lemondta a megjelenést.

Ezt én is nagyon sajnáltam, mert Streisand már eleve ritkán vállal nyilvános szereplést 84 évesen, sosem szerepelt filmje Cannes-ban, de a filmtörténetben kétségtelenül mérföldkő: az egyik első hollywoodi színésznő volt, aki kezébe vette a sorsát, és producerként, rendezőként is sikeres filmeket alkotott – amellett, hogy egy sor jótékonysági ügyben részt vett aktívan, amikor ez még nem volt divat. De úgy látszik, neki is elege lett a sztárságból, már régóta csak a családjának és a kutyáinak szenteli az életét.

Cannes-ban tehát idén a filmcsillagok helyett a filmek állnak a középpontban, ami nekünk, filmes újságíróknak mindenképp jó hír. Persze a felhajtás a régi, és az az érzés is megmaradt, hogy ebben a pár napban itt van a világ közepe, de sokkal jobban lehet a valódi értékekre koncentrálni: művészi teljesítményekre, létező problémákra (amikre filmeken keresztül keressük a választ), és emberi történetekre. Remélhetőleg ebből is kisugárzik valami a világra.