„Mindannyiunkban van valami, ami képes bántani minket”

Négy évvel a legutolsó regénye után a kortárs krimi koronázatlan királynője, Paula Hawkins új kötete hamarosan megérkezik a könyvesboltokba. Az Elle újságírója ennek apropóján beszélgetett az írónővel.

Az elmúlt évtized legsikeresebb thrillere, A lány a vonaton írónője az Elle újságírójának társaságában ünnepelte újabb nagy irodalmi pillanatát. Mindezt ráadásul egy londoni lakóhajón, ami hamarosan megjelenő, régóta várt kötetének színhelyeként is szolgál.

Elle: Ha egy idegen a vonaton megkérdezné, miről szól az új könyved, mit mondanál?

Paula Hawkins: Arról, hogy meddig képes elmenni valaki, hogy helyrehozzon egy rossztettet, amit vele szemben elkövettek: mit (és kit) áldozna fel érte?

Elle: Milyen volt az alkotói folyamata ennek a régóta várt történetnek?

P.H.: Az előző regényekhez hasonlóan a Lassan izzó tűz is egy karakterből született. Ebben az esetben ez Laura volt, egy fiatal nő, akit mindig is kísértett a balszerencse, és most meglehetősen kaotikus életet él. Ő jelent meg a fejemben, amikor a londoni otthonom közelében, a Regent-csatorna mentén sétáltam, és ekkor kezdtem el kitalálni neki egy történetet. Elképzeltem őt a csatorna mentén horgonyzó lakóhajók egyikén, de legbelül tudtam, hogy nem oda való. Csak véletlenül volt ott, és bajban volt. Ez volt a kiindulópont. És onnan kezdtem el felépíteni a regényt – elég sokáig tartott! 2018 márciusában kezdtem el, és csak 2020 végén fejeztem be.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Paula Hawkins (@paulahawkins2010) által megosztott bejegyzés

Elle: „A szereplők, akikkel most találkozni fognak, magukban hordoznak valamit, ami felemészti őket (a bosszú, a szerelem, az új életre kelés igénye), valami olyasmit, ami évek óta ég a zsigereikben. Nem történik ez meg mindannyiunkkal?” – írod a könyv elején. Te mit válaszolnál erre a kérdésre?

P.H.: Azt hiszem, mindannyiunkban van valami – egy emlék vagy egy érzelem, valamilyen gyermekkori trauma, a bűntudat vagy a szégyen valamilyen forrása –, ami képes bántani minket. Szerintem a legfontosabb dolog az, hogy hogyan kezeljük ezt az emléket vagy érzelmet; szembenézünk vele vagy eltemetjük, és úgy döntünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk.

Elle: A mai világot átitatja a rejtély és a bűnözés. Milyen szerepet játszik a noire-irodalom a gonoszság mesterkedéseinek leleplezésében? Szerint az árnyékaink megvilágítása jó módja a leküzdésüknek?

P.H.: Hogy milyen szerepet játszhat – vagy kellene játszania – egy regény, az egy nagyon jó kérdés. A legelemibb szempontból a regényeknek szórakoztatniuk kell: egy krimi rejtélyt kell adjon az olvasónak, amit meg kell fejtenie, izgalomba kell hoznia az olvasót, hogy késő estig lapozgasson oldalról oldalra. De az irodalomnak ennél többet kell nyújtania. Felvilágosítást kell adnia. Be kell engednie az olvasót más világokba és más életekbe. A krimi ezt úgy teszi meg, hogy az emberi tevékenységek sötétebb oldalára összpontosít, arra, hogy az emberek – még a hétköznapi emberek is, akik a vonaton a szemközti ülésen ülnek vagy a szomszédban laknak – milyen szélsőségekig képesek elmenni a megfelelő (vagy rossz) körülmények között. Egy jó kortárs thriller politikai funkciót is hordozhat: tökéletes helyszín lehet olyan társadalmi kérdések vizsgálatára, mint a nők elleni erőszak vagy az egyenlőtlenségek hatásai.

Elle: Akárcsak a három új főszereplő, a nők is gyakran előítéletekkel küzdenek a társadalom részéről. Miért világítasz rá mindig éppen erre a kérdésre?

P.H.: Való igaz, hogy az, ahogyan a társadalom megítéli a nőket, különösen azokat, akik nem felelnek meg a társadalmi normáknak, az egyik olyan téma, amelyhez újra és újra visszatérek; ezt tettem A lány a vonaton és A víz mélyén című könyvekben is, és ezt teszem most a Lassan izzó tűz című kötetben is. Bár igaz, hogy az elmúlt 60 évben mi, nők nagy lépéseket tettünk az egyenlőség felé, bizonyos elvárások még mindig fennállnak velünk szemben: szépnek, szépnek, udvariasnak, engedelmesnek kell lennünk. De mi van azokkal a nőkkel, akik nem tudják vagy nem akarják megtenni, amit elvárnak tőlük? Mi történik, ha nem hajlandóak meghunyászkodni?

Elle: Amos Oz író egyszer azt mondta nekem, hogy „a szavak enyhítik a lélek fájdalmát.” Te is így gondolod?

P.H.: Igen, egyetértek. Hiszem, hogy az írás vagy bármilyen művészeti tevékenység segít nekünk abban, hogy kibogozzuk a gondolatainkat, feldolgozzuk érzelmeinket, kifejezzük és szórakoztassuk magunkat (és szórakoztassuk az olvasókat is, legalábbis remélem). Személy szerint úgy gondolom, hogy az írás időnként megmentett: életem nehéz időszakaiban mindig belevetettem magam a munkába. Az, hogy az ember egy magán kívül álló feladatnak, egy projektnek vagy egy írásnak adja át magát, nagyon terápiás hatású; lehetővé teszi, hogy a saját problémáin kívül másra is koncentráljon, ugyanakkor teret ad a tudatalattijának, hogy feldolgozza azokat.

Elle: Olyan nő vagy, akit folyamatosan sikerek vesznek körül, a világ egyik legfontosabb írójává léptél elő. Mit jelent számodra a női szerepvállalás?

P.H.: Független és félelem nélküli életet élni, és szabadon dönteni. Ez lenne az igazi felhatalmazás. Sikeres vagyok a szakmámban, és ezért nagyon hálás vagyok. Most az a legfontosabb számomra, hogy a helyzetemet arra használjam, hogy segítsek azoknak, akik nem voltak ilyen szerencsések. A nemek közötti egyenlőség terén még mindig van tennivaló, és mindig ébernek kell lennünk. Sok országban a nők jogaiért folytatott küzdelem jelentős visszaesést szenved, különösen a testi autonómia és a reproduktív jogok tekintetében. Azt is láttuk, hogy a világjárvány során hogyan nőtt a férfiak által elkövetett erőszak szintje.

Elle: Miből meríted az erődet?

P.H.: A szakmai sikerek nagyon erősítenek. A Lány a vonaton olyan platformot adott nekem, ahol más írókat népszerűsíthetek, lehetővé tette, hogy támogassak olyan jótékonysági szervezeteket, amelyek hátrányos helyzetű fiatalokat segítenek, és olyan lehetőségeket adott, mint például az, hogy a Női Szépirodalmi Díj zsűritagja lehettem. Vagy beszélhettem az Elle magazin újságírójával!

Elle: A Lassan izzó tűz című regényedben olvastam egy mondatot, ami nagyon megfogott: „Minden irodalmi alapanyag”. Hogyan épül be a valós élet a regényeidbe?

P.H.: Történeteket gyűjtök. A fejemben, a számítógépemben vagy a jegyzetfüzeteimben csupa olyan dolgot találsz, amelyeket meséltek nekem, vagy amelyeket az újságban olvastam; másoktól a buszon hallottam. Ez olyasmi, ami fontos számomra: úgy gondolom, hogy ha az írók valós eseményekre alapozzák a műveiket, akkor érzékenyen kell kezelniük azokat. Sőt, ez az egyik kérdés, amely a Lassan izzó tűz középpontjában áll: mit lehet (vagy mit kellene) megengedni egy írónak, hogy a valóságból művészetté alakítsa? Természetesen vannak jogi határok, de erkölcsi határoknak is kell lenniük.

Elle: Milyen nyomot szeretnél hagyni az olvasóban a történet végén?

P.H.: Szeretném, ha elégedettnek éreznék magukat a rejtély megoldásával, de azt is szeretném, ha megkérdőjeleznének dolgokat: igazságos volt, ami történt? Megkapták-e a szereplők, amit megérdemeltek? Olyan könyveket szeretnék írni, amelyeket újra el akarnak olvasni, hogy felfedezzék, mit hagytak ki az első alkalommal.

Elle: Azt mondod, hogy a „lassú tűz” egy olyan fogalom, a savasodás folyamatára utal, amely idővel törékennyé teszi a könyveket, és ez a sav magából a papírból származik. Ha csak egyetlen regényt menthetnél meg ettől az önpusztítástól, mi lenne az?

P.H.: Például Shakespeare összes műve.

Elle: A lány a vonaton-t az évszázad kiadói jelenségeként határozták meg. Te, aki közelről ismered, mit gondolsz, miben rejlik a varázslat titka?

P.H.: Rachel olyan karakter volt, aki az olvasók bőre alá bújt. Volt valami benne, a sebezhetőségében és a kétségbeesésében, amit az emberek saját magukban vagy egy hozzájuk közel álló személyben láttak visszatükröződni. Lehet, hogy nem kedvelték őt, de mindenáron tudni akarták, mi fog történni vele. Remélem, az olvasók ugyanígy éreznek majd Laura és Miriam iránt!

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

21szazadkiado (@21szazadkiado) által megosztott bejegyzés

Elle: Régóta várt regényedet a londoni Regent-csatorna ihlette. Melyik titkos helyet ajánlanád az olvasáshoz?

P.H.: Elmehetnének a Spa Fieldsre, a kis parkba, pont szemben azzal az épülettel, ahol Laura lakik, hogy leüljenek és olvassanak a napsütésben. Este pedig egy sétát ajánlanék az Exmouth Marketben, egy pohár sherryt és egy finom vacsorát a Moritóban.

Elle: Ha már az apró örömöknél tartunk... mi a tiéd?

P.H.: Úszni a tengerben!

Forrás: Elle