„Nagyon megszenvedtem ezt a verset”

Interjú Karafiáth Orsival a szexuális erőszakról és a szégyenről

Miért a verset találtad megfelelő formának arra, hogy feldolgozd ezt a témát? Elvégre írhattál volna róla cikket vagy regényt is.

Jogos a felvetés, főképp, hogy a gyerekmolesztálás és a témát körülvevő örökös hallgatás nem éppen az a téma, ami a líra után kiállt. Nem is versnek indult. Decemberben elkezdtem egy közéleti site-ra a mai valóságot tükröző tárcasorozatot, ahol a felkérés lényege az volt, hogy az írók direkt a mai valóságot tükröző fikciós szövegeket írjanak. Már amikor az elsőn dolgoztam, felmerült bennem a téma, de valahogy mindig volt más, aktuálisabb dolog, amire hirtelen jött lendülettel reflektáltam. Közben írok egy regényt is, ahol szintén „szerepet kap” az erőszak, a megfélelmítés, a kiszolgáltatottság – és a mindezt körülölelő hallgatás. Közben történt, hogy egy velem egykorú barátnőm egyik éjjel zokogva felhívott, hogy mindjárt megőrül, nem bírja elviselni, hogy a tizenhét éves kamaszlányát mégis elengedte bulizni. Nem értettem, a barátnőmet laza csajnak ismertem. Hosszan nyugtatgattam, megpróbáltam kideríteni, mi lehet e mögött. És kiderült. Kibukott belőle, hogy ő tizenöt évesen ment először bulizni, gyanútlan, naiv kislányként, vidéken. Egy ablakból kifüttyögtek, és a fiúk behívták, igyon már velük valamit. És bent lefogták, megütötték, és mind a négyen végigmentek rajta. Majd kilökték az utcára. Ő pedig senkinek nem merte ezt elmondani, a szüleinek pláne nem, hiszen mindig azt tanulta otthon, hogy ne állj szóba idegenekkel, meg a kihívó lányok megérdemlik a sorsukat. Ráadásul - ahogy mesélte – akkora szégyent érzett, mint még soha életében, mintha közben nem is ő lett volna, mintha az a lány ott a részeg fiúkkal valóban megérdemelte volna a sorsát. Egy haver intézte az esemény utáni tablettát, de ő sem tudta, mi is történt valójában. Barátnőm állítja, ő biztos volt benne mind a mai napig, hogy rá ez sehogyan nem hatott, sőt, hogy el is felejtette az egészet. Ám a saját magára kényszerített hallgatás is megtört, ahogy a lányára nézett. Nagyon felkavart ez a történet, a regényemben – más módon – de benne lesz. Ahogy írtam ennek a prózai vázlatát, egyre nyugtalanabb lettem, és én ha nyugtalan leszek, abból valahogy mindig vers születik. Még decemberben felébredtem az éjszaka közepén, és mint az őrült, írtam a vázlatot. Akkor éjjel érintett meg, hogy ez sajnos egy ördögi és végtelen ügy, ezért lett végül nyolc darab nyolcsoros vers – a nyolcas a végtelen száma –, amiben a hallgatás motívuma az, ami össze-vissza kanyarodva, mindig megjelenve átfogja a történeteket.

Amúgy a lírának szerinted feladata ilyen direkt módon reflektálni a társadalmi problémákra?

Szerintem a lírának nincs úgymond „feladata”, de minden lehet lírai alapanyag. Személy szerint nekem ez mindig nagy kérdés, sosem tudtam például a közéleti versekkel azonosulni, a napi politikára reflektáló költemények pedig végtelenül idegenek számomra. De ha valaki ki tudja a témát, a motívumokat tágítani univerzálisra, hogy ne csak az aktualitásban legyen értelmezhető, akkor a dolog működhet. Persze kellemesebb szerelmes verseket olvasni, mint mondjuk Petri sorait, de minden, ami az „emberhez” hozzá tud tenni a líra nyelvén és eszközeivel, abból válhat vers. Sosem írtam még ilyesmit, ha nem érezném a zsigereimben, hány nőt taglóz le a múltjából egy-egy saját szégyenükként megélt történet, nem írom meg, legfeljebb magamnak. De nem lehet nem észrevenni, hogy az erőszak, és az erőszakról való beszéd – illetve hallgatás – átszövi az életünket. Az utóbbi években nálunk is sorra jelennek meg a témában könyvek, cikkek, elég csak Anoni Mara vallomására gondolni, szerencsére már site-ok és facebook-csoportok is szerveződtek, hogy megtörjék a hallgatást. Már nem félnek olyan cikkeket megjelentetni, amilyenek például napvilágot láttak az uszodai erőszak kapcsán. És végre elindult a társadalmi vita is, ahol borzadva  és döbbenve figyelem, hogyan képesek egyesek megnyilatkozni. Mennyire a macsó és szemellenzős szemlélet a jellemző, mennyire működik az áldozathibáztatás. Egy vallomáskönyv vagy egy cikk rávilágít, tudat, beszámol, míg egy vers – ha sikerül – a költészet erejével zsigeri közelségbe hozhatja a borzalmakat. Ha bele tudunk helyezkedni egy szöveg kapcsán csak egyetlen pillanatra is az áldozat fejébe, talán sikerül feloldani a gyilkos szégyent, és elindulhat a feldolgozás, aminek igenis lehet a vége megtisztulás és elengedés.

Egyszer azt mondtad, soha nem a saját szerelmi históriáidat írod meg, mindig csak a barátnőidét. Ennek ellenére író típusú embernél mindig felmerül a személyes élmény kérdése. Ért valaha ilyen durva szexuális erőszak? Mert szexuális zaklatásnak mindannyian áldozatai vagyunk, a beszólásokról az villamoson való tapizásig.

Természetesen ért, ebben a versben is van saját történetem. De a szövegeket én mindig eltartom magamtól, nem célom az önéletrajziság. Viszont az valóban igaz, hogy csak arról tudok írni, amiben érintett vagyok. És valóban: szerintem minden nőt – és sokszor férfit is – ér zaklatás. Ha máshogy nem – és ne higgyük, hogy az nem számít, hogy az bagatell – verbálisan. Félelmetes pusztítást tud végbevinni egy kamaszlány lelkében például egy-egy durva szexuális töltetű beszólás. És sajnos a legtöbb helyen ezt természetesnek veszik, egyszerűen belefér, örüljön a kis hülye, hogy észreveszik. Már ott elkezdődik ez, amikor az ovis kislánynak azt mondják, ne sírjon, a Zsoltika csak azért bántja, mert tetszik neki. Aha – később is az szereti, aki bántalmazza, ugye? Néha apróságokon fordulnak meg a dolgok, és azt érzem, össztársadalmi szinten elfogadott nálunk a macsó beszéd, és az, hogy a nőket tárgyiasítani lehet. Amíg mellekkel mindent el lehet adni, amíg előbb figyelnek fel egy nő seggére, mint arra, amit mond, addig természetes, hogy a nő csak fogja be a száját, ha egy férfi erőszakoskodik vele, ha durva poénokat megereszt, ha játékosan rácsap a fenekére. De látod, kikerülöm a kérdést, nem nevezem meg, melyek az én éményeim – de ez szerintem nem is olyan fontos. Közös élményekről beszélünk, lehet kapcsolódni hozzájuk, és szerintem  ez  a lényeg.

Tudatosan gyűjtötted az anyagot, vagy egyszer csak azt vetted észre, hogy gyűlnek a hasonló sztorik? Vagy akadt egy kulcsélmény, aminek hatására azt mondtad, akkor én ezt most megírom?

Nem kellett gyűjtenem. Ömlöttek. Belőlem és elém. Minden ismerősömnek van ilyen vagy hasonló. Elárulom, hogy sokkal több volt, úgy kellett szelektálnom. Az sem titok, hogy ebben a versben minden sztori valós, de a legdurvábbakat végül kihúztam, mert a célom nem a sokkolás volt, nem az extremitások leírása, hanem az egésznek a banalitása – hogy igen, nézd meg, ez történik, ez történhet bárkivel, veled, a kislányoddal, a szomszéd kislánnyal. Soha nem felejtem el a Lola című résznek az alanyát. Vagy tíz éve meglátogattam a Nagyit a hajdúszoboszlói honvéd üdülőben. Összebarátkoztam egy aranyos szőke kislánnyal. Harmadik nap ültünk a hintaágyban és teljesen természetes hangon elmesélte, hogy a nevelőapja minden délután ráfekszik, és hogy ez fáj neki, mondta is Jani bácsinak, de a „papa” azt mondta, ettől alszik olyan édesen, és hogy el ne mondja senkinek. És nézett rám a hatalmas szemeivel. Este félrehívtam az anyukáját teljesen feldúlva. És ő hazugnak nevezte a kislányt, hogy mindig mindent kitalál, pedig már többször meg is verte ezért. A búcsúesten a pasit is félrehívtam, és életemben embertől még így nem féltem. Engem is hazugnak nevezett, azt mondta, hogy megveret, megvannak a kapcsolatai, de különben is, a gyerek hülye, félnótás, hazudik jobbra-balra. Máig szégyellem, hogy nem léptem az ügyben. És nem egy ilyen volt. Talán a regények kapcsán buktak fel ezek ilyen töményen belőlem. Mert hiszem, hogy igenis beszélni kell a molesztálásról, ami szinte rémületes módon mintha természetes része lenne az életünknek. De csakúgy, mint a testi funkciókról, a depresszióról vagy alkoholizmusról – hallgatunk. És mélyen elhisszük, hogy mindez a mi szégyenünk, a mi bűnünk, és ez gyilkos dolog. Hiszek abban, hogy az anyák fájdalma öröklődik – bizonyított tény, hogy létező dolog ez, sőt az is, hogy a traumák a géneket is módosítják. Ha a némáságot megtörjük, talán ki lehet lépni az ördögi körökből is.

Úgy fogalmaztál, hogy nagyon megszenvedted ezt a verset. Miért? Együttérzésből? Női szolidaritásból? A "velem is megtörténhetett volna" érzése miatt?

Mindezek együtt. Talán túl empatikus is vagyok, de szerintem ez az a téma – épp a közös érintettség miatt – ami nem a legkönnyebb húrokat pendíti meg az emberben. Nem akartam hatásvadász lenni, ezeket folyamatosan irtani kellett, nem akartam sokkolni, konkrétumokat nem is igen találni a sorok között, felsejlenek a sztorik – és az a legdurvább, hogy mintha mégis mindenki össze tudná rakni a mozaikokat. Ez elég ijesztő, nem??

Az ÉS-nél hogy fogadták a versedet?

Volt benn már három versem, de amikor ezzel végre készen lettem, írtam a versszerkesztőnek, hogy cseréljük fel a megjelenést, mert szeretnék ezen túllenni, nem akarok többet dolgozni vele, elég volt a feszültségből. Jött is a válasz, hogy nagyon jó a vers, és elmondhatom, ilyen gyors átfutással még semmi nem jelent meg tőlem. Nekem ez a gyorsaság jelezte, hogy talán neki is fontos volt az egész.

Nem sok idő telt még el a megjelenés óta, de hogyan reagáltak az olvasók?

Döbbenetesen sok üzenetet és levelet kaptam. Volt, aki megköszönte, volt, aki azt írta meg, mennyire felkavarta a dolog, volt, aki azt, hogy egyszerre nem is tudta végigolvasta, annyira kiborult. De félő, hogy akit megérint egy ilyen vers, az vagy érintett valahogyan, vagy amúgy is a „másik oldalon” áll.